Porumbăcean, Claudiu et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 29/2. (2013)
Istoria culturii
művészeti-művelődéstörténeti-kanonizációs jelleg. A versenyeknek tehát egyszerre volt szakrális és profán érték- és jelentésvonatkozása — a cél a morális megigazulás, a lelki megnemesedés volt, az eszköz pedig az oralitás helyébe lépő, művészi aspirációkat is hordozó, írásbeliségre alapozott színpadi szertartás.2 Aztán összemérték erejüket az antik líraköltők, majd a középkori udvari poéták. A reneszánsz és a barokk idején a költői versenyek egyre látványosabb és szervezettebb formákat öltöttek. Hamarosan szerves részévé váltak az intézményesülő irodalmi életnek, hiszen a tollforgató értelmiség számára egyre fontosabbnak számított az efféle megmérettetéseken való, lehetőleg minél sikeresebb részvétel. Újkori viszonylatban nem egyszer baráti kapcsolatban levő költők művészete feszült egymásnak — mint Goethe és Schiller esetében -, sőt még az is előfordult, hogy a hivatalos vetélkedésnek egyébként még a látszatát is kerülő költőtársak, mint Petőfi és Arany, titokban mégis versenyben állottak egymással, és ez bizony nehezen kezelhető feszültségeket vitt a környezet által eszményinek tekintett személyes viszonyukba.3 A 20. századi magyar irodalomtörténet érdekes színfoltjának számít Ady Endre és Babits Mihály versengése, de jól ismert Illyés Gyula és József Attila megméretkezése is, amelynek hőn remélt díja a szép és okos, nem éppen vagyontalan Kozmutza Flóra kezének elnyerése volt. A két világháború közötti romániai magyar irodalmi életben a „helikoni triász” költő tagjai (Áprily Lajos, Tompa László és Reményik Sándor) nemes erőpróbának vetették alá írásművészetüket. A versenynek mégsem volt különös művészi vagy személyes tétje — a költő társak ugyanazokat az eszméket vallották, kifejezésmódjuk viszonylag hasonló stiláris betagolhatóságot mutatott, s úgyszintén egyértelműnek számított az is, hogy hármójuk versíró művészete közül értékben az Áprily Lajosé a legsúlyosabb. A hatvanas évek végén a romániai magyar irodalmat két szatmári születésű, életkorban is egymáshoz nagyon közel álló költő, Páskándi Géza és Szilágyi Domokos poétái mérkőzése tette izgalmassá. Irodalmunknak javára válott ez a költői verseny, de bizony meglehetősen megkeserítette a két alkotó közötti személyes viszonyt. Különös árnyékot vet a képre Szilágyi Domokos ügynökmúltjának, illetve épp Páskándiról szóló ügynöki jelentéseinek nyilvánosságra kerülése.4 Még a közvetlen kortársak sem tudhattak erről szinte semmit, az utókor pedig legfeljebb csak találgathatja, hogy a besúgó jelentéseit mennyire befolyásolták költői versenytársa iránt táplált érzelmei. Az kétségtelen, hogy Szilágyi morális kényszerpályára került, és csak sejthetjük, hogy mennyire megalázó lehetett számára azzal a tudattal élni, hogy nemcsak a fair play ellen vétett, hanem egyfajta, íratlan gentleman ’s agreement ellen is. A dolgot csak súlyosbította, hogy nem sokkal azelőtt Páskándi hat éven át politikai fogoly volt, míg Szilágyi Domokos a kor sanyarú körülményei között ugyan, de szabadlábon alakítgathatta tovább szépen ívelő költői karrierjét. A recepciós fordulat szempontjából számolni kell még azzal is, hogy Páskándi Géza és Szilágyi Domokos költői versengése az idők folyamán messze önmagán túlmutató irodalompolitikai jelentőségre tett szert. Ez azzal magyarázható, hogy a nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes évek elején az akkor már régóta Magyarországon tartózkodó Páskándit a „nemzeti oldal” írta a zászlajára, míg az erdélyi köztudatban közben mítoszi hőssé vált Szilágyi Domokost a „liberális tábor” kezdte irodalmi kultuszfigurájává tenni. Ennek megfelelően a kritikai közbeszédben és az irodalomtörténeti diskurzusban fokozatosan kiemeltté vált Páskándi közösségközpontúsága, valamint Szilágyi Domokos genuin individualizmusa. Teljes mivoltuk imagológiai jelenlétére az irodalmi közvéleményben, legalábbis egyelőre, nem látszott különösebb igény. Az „idea-költő” ars poeticája Páskándi Géza szerint a legmagasabb rangú és rendű költészet ideológia-mentes igazságkeresés. Ezért egyetlen költői elkötelezettség jöhet számba: az esztétikai értékekhez 2 Kerényi Károly, im., 103 o. 3 Belohorszky Pál, Mítosz, allegória, szimbólum. In: A múlandóság lovagrendje. Budapest, 1982, 5-56 o. 4 Irodalomtörténeti feldolgozása1 Selyem Zsuzsa (szerk.), Magány és árnyék. Szilágyi Domokos nevű ember a S^ekuritáté hálójában. LK-Tranzit Alapítvány, 2008. Kereskényi Sándor 232
