Virag, Paula (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 27/2. (2011)
A. Istorie-cultură-artă
Kereskényi Sándor általa problematizálódik a századelő költészettörténeti paradigmájának folytathatósága. Összefüggésben azzal a törekvéssel, amely immár elodázhatatlan feladatának látja a kultúra, a művészet és a politikum viszonyának újragondolását - elvárás és tapasztalat olyan rendszerében, amelyet élesen eltérő modernség-konstrukciók tagolnak. Ilyen körülmények között Ady Endre egyszerre válik a modernség-kánon és az azt „magyartalannak”, „nemzetietlennek” minősítő ellenkánon középponti alakjává. Ne feledjük: a költő (elsősorban a Nyugat révén) a 20. század eleji reformelit vezéralakjává vált (azaz ideológiai távlatból a „szakítás”, a „szembenállás” embere volt), költészetének és társadalomszemléletének fő aspektusa azonban mégis a „történeti identitás”, a „visszatekintés” volt. Ady értelmezéstörténetét tehát nagy mértékben befolyásolta-már az „egyidejű” recepció idején is - a 20. századi magyar modernségfelfogás heterogenitása, a korabeli modernségfogalmak dinamizmusa. Elmondható tehát, hogy az Ady-kánon mindenkori újraértékelése nem annyira irodalomelméleti, irodalomesztétikai értékek, hanem szinte kizárólag irodalompolitikai érdekek mentén zajlott - sokszor a kelleténél felszínesebben, és általában a szokásosnál hangosabban. Már igen korán, 1910-ben, Horváth János szép és tartalmas értekezésben méltatta a költő szövegeinek összetettségét, sőt hagyománytörténeti értékeit, modemitásának megszenvedett, hiteles voltát is, de nem mulasztotta el rosszallóan megjegyezni liberális kötődéseit, „alkalmi magyartalankodásait.”8 Később Földessy Gyula „megvédte” Adyt Babits és Kosztolányi „magyartalanító kísérleteitől.”9 Aztán maga Babits vette védelmébe (1920-ban!) Ady „hiteles” magyarságát, mi több, költőtársát „kuniénak” aposztrofálta10 *. Ezidőtájt Szekfü Gyula - elismerve sőt némiképpen „túldicsérve” a költő irodalmi érdemeit-Adyt „politikai analfabétának” bélyegezte, művelődéstörténeti hatását pedig „ellentmondásosnak”, „nem éppen veszélytelennek” ítélte.11 A kanonizáló ideológiaképzés legjellemzőbb példájával azonban Féja Géza szolgált. Szerinte Ady „etnikumvédő eszmevilága” a „magyar szellem” mítoszának kibontakozását példázza - s egyben a „magyar népiség” szociális-kulturális emancipációját. Féja ezzel a látványos (és felszínes) megoldással vélte jó szorosan összekapcsolni a „nemzeti Adyt” a „társadalmi Adyval” - anélkül, hogy sok szót vesztegetett volna költői mibenlétének megmutatására.12 * Igaz, nem ő volt az első és utolsó, akinek az igényes versanalízis komoly gondot okozhatott. Ezzel be is indult az Adykanonizációk ama sorozata, amidőn rendre a költő-Ady húzta a rövidebbet - hiszen költészete volt az utolsó, amit az eszmetörténész egzegéták figyelemre méltattak. Ez érthető is, hiszen a mű nyelvi-stilisztikai dimenziója volt az a szféra, ahonnak a legkevesebb legitimáló „muníciót” lehetett begyűjteni. Révai József, Lukács György vagy Bóka László a bolsevik-marxista, egyeduralmi aspirációjú rekanonizációs törekvések képviselőiként egyfajta üdvtörténeti narratívát állítottak előtérbe1'1' - az 1945-1965 közötti korszakban ez a „diszkurzív rendőrségként” működő cenzúra és a tényleges erőszakszervezetek hathatós támogatását élvezte, odáig menően, hogy Adyt-kötelezően - a „marxista forradalmár” alaptípusának előfutárává tette. (Ekkor született meg a Petőfi-Ady-József Attila hármasság legitimációs és uralmi paradigmája is.) 1965-1985 között a „Petőfi-Ady-József Attila vonal” már iránytű és mérce egyaránt, s ennek a nagy „megalapozó” munkának volt végső állomása Király István két terjedelmes Ady-monográfiája14, illetve egy fontos tanulmánykötete, amely azonban már meg is előlegezte a kilencvenes évek új Ady-interpretációit15. Király egyébként - és ilyen értelemben - az államszocialista Ady-olvasat beteljesítőjének és a posztmodern Ady-recepció megelőlegezőjének tekinthető. Beteljesítője a hivatalos baloldali recepciónak, hiszen összegezni tudta az államszocialista kritika megközelítésmódjait. Ugyanakkor elérkezettnek látta az időt arra, hogy a kisnemesi, a protestáns, a vívódó Adyt „rehabilitálja”. Olykor megmosolyogtató csűrés-csavarással: „Magáévá tette Ady a radikális történelemlátás alapszempontját. A nemzetivel szemben a társadalmit tekintette értékelő és magyarázó elvnek, de a 8Horváth János: Ady és a legújabb magyar líra. Széphalom, Bp., 1910. 9 Földessy Gyula: Ady Endre. Tanulmány és ismertetés. Exodus, Bp., 1923. luBabits Mihály: Tanulmány Adyról. In: Magyar irodalomtörténet arcképekben. Magvető, Bp., 1996.145-172. 1 'Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Mecénás, Bp., 1989.363-369. l2Féja Géza: Magyar irodalomtörténet. Felvilágosodástól sötétedésig. Magyar Élet, Bp., 1938. 1 'Azaz baloldali apostolként vagy egyszerűen csak „vörös agitátorként” mutatták be a költőt. l4Király István: Ady Endre. Magvető, Bp., 1970. I-П., valamint uő.: Intés az őrzőkhöz. Magvető, Bp., 1982.1-H. l5Király István: A megkötöttség verse. In: Hazafiság és forradalmiság. Kossuth, Bp., 1974. 263-290. 84
