Ciubotă, Viorel (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 17-21/2. (2000-2004)
C. Artă
360 Banner Zoltán időszak) meghatározó folyamatait, nem átallott tevékenyen, cselekvőén, politikusként vagy „néptribunként” is részt vállalni a közéletben. Ez a helyzet nem arra ad alkalmat, hogy a művészettörténet „triumfáljon” és ünnepelje a Mestert, hanem arra, hogy sajnálkozzon a közéleti szereplésre elfecsérelt idő miatt, amit inkább a festészetre kellet volna fordítania. Szerencsére politikai és társadalmi szerepvállalása, s ezek életrajzi vonatkozásai nem direkt és közvetlenül csapódnak, képződnek le műveiben, hanem szimbolikus és expresszív/expresszionista formai áttételekben. Éppen ebből vonható le személyiségének egyik domináns vonása: vízionáriussága, profetikus látomásai, egyfajta elvont messianizmusa, ami egész, úgynevezett „harcos”, „militáns” tematikáját, illetve a kifejezés ikonográfiái moduljait meghatározza és megmagyarázza. Ez a csodálatos emberi és művészi érzékenységgel felruházott alkotó, amikor az emberiség megváltásáról beszél, ír, szónokol, igazából a saját megváltásáért küzd, s csak öregkorában tudatosodik benne: ha ez maradéktalanul sikerül, az emberiség megváltásához is hatékonyabban járulhatott volna hozzá. Ebből szinte logikusan fakad személyiségének másik fő vonása: az emberi és művészi igazság, tisztesség, becsületesség, következetesség örök érvényében való meggyőződése s ezirányú elkötelezettsége. Végül ugyancsak szoros összefüggésben, hiszen a nagy egyéniség illemképében mindig minden mindennel összefügg, következetes rend uralkodik, költői-lirikus-elégikus alkata, amely a legdrámaibb és (formailag, kompozícionálisan) legkontrasztosabb motívumait is áthatja, értelmezi. „Hiába na, igen komplikáltul születtem, aki nem tudok sem a festészethez, sem a szobrászathoz, sem az irodalomhoz sem az építészethez teljes mivoltomban hozzátapadni, mert engem úgy szült az Édesanyám, hogy mindezeket annyira szeressem, mintha mindegyik hozzátartozó tüzét adnák életemnek... — írja Mohi Sándornak Kolozsvárra, egy 1957-es, tehát halála előtt három évvel fogalmazott levelében. (Lásd Popp Aurél hagyaték, szatmári levéltár.) Márpedig aki ennyi sokfélével foglalkozik, az mindenesetre azt a látszatot kell, hogy felkeltse embertársaiban, semmihez sem ért. Talán majd egyszer lesz olyan ember is, aki mindezt jobban fogja tudni, meg tudja írni, s több értéket fog tudni javamra írni, mint amenyit én tudok ma megmenteni a magam javára. (Ezt az embert keressük konferenciánkkal! B.Z.) (...) Ezek a túlságosan sokoldalú képességek, ezek voltak megölői minden sikereimnek, mert ezekhez sem az anyagi bőség, sem a körülményeim nem segítettek, az emberek pedig látva a hol erre, hol amarra csapongó megnyilatkozásaimat, fogták magukat, s beinkadráltak festőnek, holott én nem vagyok festő, hanem egyszerűen kőltő* {Banner Zoltán, E^is élet volt..., Bukarest, 1977) aki hol festészetben s hol építészetben vagy politikában nyilatkozom meg, s ha éppen úgy kívánta a megélhetés, akkor még a kerámiában is „nyilatkoztam“, „termeltem“, de sohasem annyit s olyan nagyot, amilyenre a Természet alkotott!”. 3. Ezzel a személyiségrajzzal át is térhetünk a pályakép, a művészi egyéniség kutatásának a feladataira. Mert melyik újkori művészeti mozgalom képviselőjét jellemzi: a.) a vallásos, keresztény, szociális érzékenység, b.) az ehhez kapcsolódó jelképesség, szimbolizmus (pl. az Elet keresztje, a Kitaszítottak, az Új Krisztus, stb.), a kézművesség , tehát az iparművészeti és népművészeti fogantatású tárgykészítő vonzalom, c.) a rá jellemző rajzi, grafikai dinamizmus, általában a vonal-, szín- és formakezelés barokkig fokozott feszítettsége, ha nem a szecesszió művészetét? A 68-as monográfiában előfordul a fogalom, de még annyira sem hozza öszefüggésbe az életművet vele, mint Paul Constantin, Arta 1900 ín Románia című szecessziótörténeti antológiája, aki először állítja be a Popp Aurél-jelenséget az impresszionizmus és avantgarde közötti „ belle epoque” hazai „képviseleti rendszerébe”. Mélyrehatóbb elemzésre azonban — kellő ismeretek hiányában — ő sem vállalkozhat. Popp Aurél legközelebbi monográfusának azonban azt nem szabad megkerülnie. Hiszen ha a Mester szociális és politikai vagy éppen szellemi-művészeti érdekvédelmi küzdelmeinek a mélyére pillantunk, nem nehéz megtalálni a lelki és magatartásbeli megfelelést John Ruskin és Wilhelm Morris meggyőződésével, miszerint a művészet reformja elváiaszthatadan a társadalmi megújulástól. És noha saját maga sem így érzékeli, az az összművészeti törekvés , amelyet a fennebb idézet levélben szinte tételesen kifejt, vagyis festészet, grafika, szobrászat, építészet, kerámia, írásbeliség együttes (vagy egymásutáni) művelése, ugyancsak olyan szeccessziós jelenség, követelmény, amely csak a legnagyobb nyugati szeccessziós művészeket jellemzi, legfennebb akkor, amikor ez Popp Aurél pályaképét meghatározza, már túlhaladott művészettörténeti mozzanat.
