Szatmári Közlöny, 1911 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1911-03-05 / 7. szám
II. évfolyam. Szatmár, 191 i. március 5. Vasárnap. 7-ik szám. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Előfizetési ár: Egész évre 6 K. Félévre 3 K. Negyedévre 1.50 K. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Egyes szám ára 10 fillér. CSOBXAY GYŐZŐ. Hirdetések jutányos árban vétetnek föl. — Apróhirdeté- | seknél minden'szó 3 fillér. — Nvilt-tér sora 20 filléi. ■ ' Szerkesztőség és kiadóhivatal: Siatmár, Hám János-utca 5. szám. Mindennemű közlemények és dijak e cimre küldendők. Az igények egyszerűsége. Diogenes, ki egy hordóban lakott, rendkívül imponál nekem ebben á hazug és csillogó világban, ahol mindenki többnek akar látszani, mint amennyi, «őt többet is költ magára, mint amennyi a jövedelme. Hordóban lakni csak első pillanatra tűnik fel nevetségesnek, elgondolván, hány derék kalapskatulya van, mely szoba néven ismeretes és benne emberek laknak és magas házbéreket fizetnek. És jókora gyermektoló kocsik is vannak, hol évenkiut stájgerolják a szerencsétlen lakókat. De hiszen a lakásínséget, illetve drágaságot nem lehet úgy enyhíteni, ha az ember megmarad a régi fényűző vágyai mellett. A mai világban c-aik úgy lehet megélni s ez sajnos már nem humor, ha a vágyainkat alaposan lefokozzuk. _ Az ért rendkívüli emberek valóban azok, kik anini félét ehetnének, hogy minden évben el kellene menniük Karlsbadba gyornorjuvitásra, de mértékletesebben élnek, mint egy jobb módú iparos s a fölös keresményeiket félre teszik, hogy gyermekeket nevelhessenek belőle. Az igények egyszerűsége, ez az, ami nincs meg, de ha meglenne, engesztelőre, sőt mosolygósra változtatná a világ zord ábrázatának grir> f? mászát.. Nézem magam körül az einO TARCA. Forradalom a virágágyban. Irta : Goda Géza. — No most jönnek ! — mondja a kertész hirtelen s megvillan a szeme. — Úgy elbánnak vele, mint a semmivel! Lehajol, a térdére támasztja a két kezét s úgy figyel. A kezét nézem ennek az embernek s látom, hogy nagy, érdes keze van. A jobb kezén a középső ujja csonka s hirtelen eszembe jut, hogy talán a gyalupadnál érte valami szerencsétlenség. — Mi a baja a kezének? —kérdem. A kertész ránéz a kezére, megfordítja, belenéz a tenyerébe, mintha abból akarná elolvasni ennek a csonka ujjnak véres történetét. — Legyalultam — mondja aztán olyan hangon, mintha azt mondaná, hogy bereket, vizsgálom őket, de sajnos, nem találok megelégedett, harmonikus lelkületű embereket. A vállalati mun- kásvezetö felesége tollas kalapot és boát, fálylat visel s gesz nap sein- initse csinál, a kis hivatalnok felesége már tizediké után a zálogházhoz folyamodik. S ha az ember végig megy az utcán, csupa elegáns, jól szabott ruhát lát, csupa másokat félrevezető mosolygó vidám arcot. A modern emberre jellemző, hogy többnek, jobbnak akar látszani, mint a mi. A tudásnak, műveltségnek elég a külső máza, azt szerzi meg, hátba azzal is lehet boldogulni. S van rá gyakori eset, hogy lehet boldogulni. Az igények egyszerűsége, ami nem teszi oly változatossá az életet, de boldoggá, megelégedetté. A gyors és szenzációs sikerek vi!;;ga a mai kor, mélység, tartalom kevés van az embereiben. A technikai feltalálások kora, a repülő gépeké, de a szegény polgárember kiszáradt torokkal csak az úttest porát fogyasztja, csak a szemét erőlteti tneg, de a műveltsége, az erkölcsi világa nem gazdagodott semmivel. Akár a modern színpad, olyan a modern ember, lármás, idegfeszitö, zavaros, képtelen érzések és események rabja, arra a pillanatra érdekli, megfogja, egy óra múlva már alig emlékszik valamire az ember. Levegő, a földön hempergő potrohos méh épen most nyomott agyon egy hangyát. — Hol gyalulta le? — A gyárban. Elvitte a gép. — Fájt? A kertész nevet. — Persze, hogy fájl. Mit tetszik gondolni, hogy nem fáj az, ha az ember eleven húsába beleszalad a gyalukés s úgy hasit le belője egy dara,bot, mint lm forgács volna ? Föl sem néz, mert még mindig nagy érdeklődéssel figyeli a földön folyó küzdelmet. Hallgatunk mindketten & amint elmerülve lessük a harc részleteit, hirtelen úgy érzem, hogy elhagynak régi rokon- szenveim a méh iránt s én is hangyapárti lettem. Örülök most, hogy az a száraz levél, melyen a méh ült, most teljesen betakarja a testét, úgy, hogy nem tud miatta föltápászkodai. Szinte tapsolok, mikor észyeveszem, hogy a hangyák is megértik ezt s taktikusan kihasználják a helyzetet. Egymásután másznak föl a levél tetejébe, nehogy a méh még egyszer föl tudja fordítani, aztán úgy nyomják felülről napfény, világosság, lélek kell művészetben, irodalomban, társadalomban és kell, hogy a társadalmi rétegek, vagy osztályok között fennálló akadályok leomoljanak. Gazdag, erős polgári társadalom a gerince ennek az országnak, melynek van ereje, van Ízlése, múltja, független, szabad, befogadásra képes, nem majmoiója sem a mágnásoknak, sem a börziánereknek, sem senkinek. S ezt a polgári társadalmat nem szabad megrohasztani a fényűzésnek, nem szabad befolyásolni a káros idegen szellemnek és a polgári társadalom felette áll mindennek, ha a szép, nemes polgárerények nevelője lesz, ha nem igényeket ad, de szellemet és munkát, öntudatot és az egyszerű, de tiszta élet szeretetét. _ Színház. Beregi Oszkár, a budapesti Nemzeti színház derék művésze, múltkori szereplésekor tett Ígéretéhez képest, ismét vendégszerepeit színházunkban, de most is csak egy estén. Csütörtökön lépett föl mint Romeo, Shakspeare „Romeo és Julia“ cimü tragédiájában. A színház, a fölemelt helyárak dacára, zsuffolásig megtelt közönséggel. Kétségtelen, hogy Beregi Oszkár kiváló művész. Nagy temperamentummal, csengő orgánummal bir s alakításán meglátszik az alapos tanulmány s hatásosan játsza meg szerepét. De azért mégis többet vártunk tőle Rómeóban. Néhol lefelé a levelet. Alant a levél alatt pedig szörnyen dúl már a harc. A méh rettenetes vonaglások közt védekezik. Egyszer- | kétszer mozdulatlanul fekszik, talán azért, hogy elhigyjék róla, hogy le van győzve, Aztán újra megmozdul, rángatózik, a lábaival hadonózik, a szárnyait kapkodja s úgy fúrja magát a földbe, mintha onnan akarna erőt szívni a további küzdelemre. — Meghalsz kutya ! — morogta mellettem a kertész s megint villog a szeme. — Legyőzik — felelem én is boldogan, — Úgy kell neki! — Csak hadd pusztuljon! — És még most is jönnek! Egyre jönnek ! — mondom s rámutatok a hangyaboly felől érkezőkre. — Jönnek bizony! Nem is hiszik, hogy milyen sokan vannak ! Ezer, százezer. Millió meg millió! A föld alatt, a föld repedéseiben, a fák tövében, a virágok alatt, mindenütt el vannak rejtve. S ha ilyen háború kerekedik, akkor egyszerre jönnek, mintha kommandó szót hallanának. —- Igazi forradalom ! — Az. Revolució! Függöny Congré ajouros TT*«,««« a! a Kazinczy 110 cm. széles, méterje 65 krajcár ^ crlIGij utcán.
