Szatmári Hírlap, 1919. január-március (28. évfolyam, 1-12. szám)
1919-01-09 / 2. szám
ant Szaímáp-Németi, 1919. január 9. 2. szám. ELŐFIZETÉSI ARAK: Kgést évre 14 K — f. Félévre — 7 „ — „ Negyedévre — 3 K 60 i. Egyes szám ára 20 fillér. Laptulajdonol A SZATHÍR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Pézmány.eajté (Iskola-utca 5. sz.) címre küldendők. Pályázati hirdetések agyasért küzléae te korona ---------------- Nyilttér aora 40 fillér. ---------------me gjelenik minden csfltttrttfkttn. Országfos bajok. Óh mennyi keserűséggel Írjuk le ezt a két szót I Van-e még egyáltalán ország? Pozsony, Kassa, Kolozsvár idegen kézen, elfoglalva az egész Felvidék, Erdély megszállás alatt, újabb magyar városok jutnak hasonló sorsra s a kilátástalan jövő miatt Hungária keserű könnyeket hullat. Az ország háromnegyed része idegen terület és a megmaradt kis részeket a felfordulás veszedelme fenyegeti. Erre gondolhatott a nópkormány elnöke, mikor újévi beszédében nem talált vigasztaló szót a közvélemény számára s ahelyett, hogy lelket öntött volna beléje, megremegett ajkán a finis Hungáriáé. Csakugyan ott tartanánk már s a Szózat költőjének pesszimizmusban fogant jóslata teljesednék a sírról, hol nemzet 6ülyed el; a népek millióiról, akiknek szemében a gyásznak könnye ül? Tagadhatatlan, soha nem volt szomorúbb a magyarság helyzete, mint éppen a jelen napjaiban. Nem tudjuk, honnan élhetik nagyobb bajok, kívülről e, vagy itt bent az országban? Amott gyűlölködő szomszédok, emitt anarchia, felforgató világnézetek, korlátokat nem ismerő indulat, szégyenletes dologtalanság, mindmegannyi vérző seb, gyötrik az országot s a megsemmisülésbe taszítják. A kór vészes tüneteket mutat, s ha nem sietünk a bajokon hamarosan segíteni, valóban csak a kétségbeesés marad meg számunkra. De szabad-e egyáltalán kétségbeesnünk? Ami most a kormányzat műhelyében történik, azt a látszatot kelti, hogy kísérleteznek csupán az országgal s nem tudják megcsinálni azt, amire vállalkoztak. Hovatovább tarthatatlanabb less a helyzet, abból örökélotü magyarságunk csak diadalmasan fog kikerülni. Minél merészebb a próbálkozás, annál inkább beigazolódik, hogy a bűvészinas szerepét vállalták s elméletek zabolátlan erőit éppen létezésünk, fennmaradásunk érdekében előbb-utóbb vissza kell majd parancsolni. Ebből a látószögből nézzük hazánk jövőjét s akkor nem fogunk kétségbeesni. Számoljunk a vesztett háború minden következményével, az átmenet uj utakat kereső próbálkozásaival. az újból való elhelyezkedés elkerülhetetlen zökkenőivel s országos bajainkat is meg fogjuk érteni. Változzanak kormányok, miniszterek, államtitkárok, kormánybiztosok; forgassák fel a megmaradt jogrendet összes alapjaiban; engedjék megnyirbálni az országot; csináljanak akármit, történjék a legrosszabb is, mindenre a magyarság egészének felelete csak egy lehet: hit, akarat élni, magyarul élni s apáink évezredes értékeit, keresztény-magyar erkölcseit utolsó lehelletig védeni ! Amely nemzet nem hisz jövőjében, attól a perctől kezdva, amikor hite megfogyatkozott, megszűnt létezni. Amely nemzetnek Mohácsa, Világosa is volt, az sohasem lehet kishitű! Akarnunk kell élni Kossuth szavait dörögve ország-világ fülébe, hogy rajtunk a poklok kapui sem fognak erőt vehetni! Magyarságunkra büszkék, féltékenyek legyünk, mert a szláv és germán áradat közepette testvértelenségünkben rejlik erőnk s véd minket a Kárpátok megvivhatatlan koszorúja. Apáink évezredes értékeit, keresztény magyar erkölcseit úgy tekintsük, miből semmit sem adhatunk oda s védeni akarjuk az Isten és haza fogalma nélkül dolgozó ránk szabadult világnézetek ellen. Ez akaratmegnyilvánulások és ily lelki felkészültség legyenek az a kijelölt ut, ahonnan nézzük országos bajainkat s ha jobbra-balra veszedelmes szakadékokra esik is tekintetünk, haladjunk el mellettük fejszédülós nélkül s abban a biztos tudatban, hogy mindez azok sírjává leend, akik a vészeket minden rémével : kommunizmusával, anarchiájával együtt oly meggondolatlanul fejünkre zúdították. Tapasztalatok. — A „Szatmári Hírlap“ eredeti tárcája. — 1. Már hogyan történt, hogyan nem, az itt mellékes dolog, de úgy volt, hogy a szobránczi kitűnő fürdőhelyen egy éjét a szabadban kellett töltenem, ügy amint lehetett, szekerünkön háltam, mely egy terebélyes nyárfa alá helyezkedett. Mondhatom regényes ! De a java csak úgy 11 óra után jött. Ekkor ugyanis három vagy négy döngés ébresztett fel álmomból s azt hittem, hogy elkezdi a „dzsiny-dzsiny“ is: lesz tehát török muzsika. Abiz, volt muzsika, de eredeti magyar : valami ember asapófával döngette földre esett lova oldalát és iszonyatosakat káromkodott — vagy egy álló óráig. 2. A szatmári hetivásárok nagyok, azt nem lehet tagadni és népesek még sáros időben is. Amint a hazamenőket egyik ablakomból nézem, hát ime, arra hajt egy gazda, ki már ostorát elveszítette s bólingató fejét is elveszítené, ha nem nőtt volna oly erősen a nyakához. Csup-csap! az egyik ió odavágta magát a tengernyi sárba. No ez érdekes lesz, gondoltam magamban. Természetesen érdekes is volt látni, hogyan vakarja a gazda füle tövét, hogyan ereszkedik le a sárba, mely majdnem a csizma szárába ömlik, hogyan veri lovát kalapjával és a gyaplőszárral. De a „Csillag" nem is konyit erre. — Gazduram komája a saroglya felől egy maroknyi szénát vesz elő s odanyujtja a lónak. Bámulatos, de igaz, a ló kapkod utána. Ki tudja, mikor volt etetve. Mert a gazdáját kellett várnia a korcsmák előtt. 3. Egyik vasárnap délután ott ültem a Tisza partján Záhony átellenóben. Lassan és méltóságteljesen közeledik a komp a csapi feljáróhoz. Kidobják a csörömpölő láncot és cölöphöz kötik a vizi járómüvet. A gabonával megrakott szekerek egyikót kirántja négy ló a kompból, da a meredek feljárón a lovak fülébe súgott sok pokoli káromkodás sem vihette fel. No még egyszer hat lóval 1 Úgy sem ment. No hát még egyszer I Az egyik a lovak lábait vagdalja az ostorral, a másik fejeiket üti az ostornyóllel, a harmadik oldalaikat döngeti a csapófával, rugdalja azok vékonyát, rángatja a gyeplőt, mind ordít, mint a veszett. A szekér azonban ott maradt, ahol volt. Ezalatt makrapipájával a fogai közt nyugodtan nézte ezt egy izmos révész és látván az emberek kétségbeesését, felszólal: „Majd segítünk a bajoD, hanem hej! fizet kend négy itce pálinkát ?“ (Persze akkor nem volt 16 korona literje.) Hiába minden, a négy itoének meg kellett lenni. „De osztán ne is nyúljon senki a lovakhoz,“ szólt a révész és megkezdte a boszorkányos munkát. Körüljárja egyszer lassan a szekeret és a lovakat megsimogatván, nyájasan szólitgatja: még egyszer megy körül, meg harmadszor is szép lassacskán és mikor utoljára a nyergeshez ér, rögtön megragadja zaboláját. „Gyünel hej, hó! Csillag, Tündér, Betyár, gyű !“ kiált s a szekér a parton van. A gazda majdnem odavágta magát ijedtében. Pedig hát az egész boszorkányság csak abban állott, hogy a lovak a pihenés után mind egyszerre a hámba kaptak és talán azért nem makrancoskodtak, mert azon hang serkentését hallották, amely őket előbb nyájasan szólitgatta. 4. Valahol Erdélyben korán akartam tovább utazni s azért négy órakor a kocsishoz mentem, hogy felköltsem. De az már itatott. Az ottani uraság kocsisa pedig ugyanazon istállóban egy szép fiatal lónak épakkor adott abrakot, irgalmatlanul vervén azt a vasvillá- val, hogy a szegény állat összerogyott, egyedül azért, mert a vendéglovak etetésénél fel- nyeritett. Kocsisom utunkban azt mondta, hogy előtte való nap is úgy verte féktelen mérgében szintén valami csekélységért, miről a ló semmit sem tehetett.
