Szatmári Hírlap, 1919. január-március (28. évfolyam, 1-12. szám)
1919-02-20 / 8. szám
3 SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Németi, 1919. február 20. kát a nemzetiségek szerint megvonni. Össze ▼annak azok gyakran szövődve úgy, hogy pontos elhatároló vonalakat nem lehet közéjük huzni. Ha tehát amúgy sem lehet az ön- rendelkezés elvót tökéletesen érvényesíteni; ha ezentúl is fognak heterogén nemzetiségű egyének valamely országhoz tartozni, az általános jogi elv szerint: Melius est ius possidentis. Ahová eddig is tartoztak, tartozzanak oda. Maradjanak ott, ahová a történelmi jog köti őket. Csehek magyarokat akarnak bekebelezni az önrendelkezés elve alapján és éppen ezzel sértenék meg a bekebelezett magyarok önrendelkezését. Ilyen esetekben az eddigi bevált állapot és a történelmi jog dönt. 3. Ha sikerülne is elhatároló vonalakat huzni a népek közé, ezek a vonalak nem volnának állandóak. Mert a népek nem mozdulatlan tömegek, hanem élő, imbolygó valóságok. Pár év múlva már megint újra kellene esinálni a térképet. Az államhatároknak ez a folytonos hullámzása pedig a békességet is, a jólétet is a legkomolyabban veszélyezteti. Veszélyezteti a békességet, mert ezeket a terület-eltolásokat rendesen heves irredenta mozgalmak előzik meg, vulkanikus erőszakos kitörések létesítik és még sokáig nyugtalan állapotok követik. Ezeknek a vulkánikus kitöréseknek ereje pedig, amint a történelem számos példában bizonyítja, nemcsak az illető földeket rázza meg, amelyekről éppen vita folyik, hanem gyakran távoli országok békességét is megrendíti. Veszélyezteti a jólétet is. Az az országrész, amelyet ide-oda tologatnak, nem bir megszilárdulni és így nem bir megszerveződni életerős szervvé. A hánykolódást megsínyli, mert az anyagi és kulturális jóléthez egyaránt zavartalan nyugalom kell. De az anyaoi szág jólétét is sok módon megtámadja. Mikor hozzácsatolják, különös energia- kifejtés, munka, gond, befektetés szükséges, hogy ezt az idegen testet saját életének közösségébe vonja. Az első időkben tehát rendesen ráfizet, hogy annál érzékenyebben csalódjék megint, amikor ismét elveszik tőle. Nemcsak az emberi méltóság miatt, amely megkívánja, hogy akarata ellenére ne rendezkedjenek vele, hanem az emberek békessége és jóléte miatt is nagyon igaz és nagyon bölcs a wilsoni mondás : Területeket nem lehet csak úgy egyszerűen ide-oda tologatni. 4. Az önrendelkezés elve, amikor azt kidobják a tömegek közé, súlyos erkölcsi rombolást okoz, ami viszont anyagi felfordulásba visz. Megrontja az emberek lelki békességét, megdönti a belső megelégedést és szítja az irredentizmus vörös lángját, amely sok népet emésztett már meg. A mi jámbor tótunk, vagy oláhunk megelégedésben élt ezen a földön és élne ma is, ha lelketlen agitátorok föl nem bujtották volna. A felbujtás eredménye ma felfordulás és kérdés, hogy lesz-e holnap nagyobb megelégedés, mint eddig volt. 5. Az önrendelkezés elve abból a téves föltevésből indul ki, hogy az államot alkotó anyagnak homogénnak kell lenni. Azt hiszi, hogy különböző nyelvű s jellemű emberek között lehetetlen a békés együttműködés. Erre azonban rácáfol a tapasztalat. Svájcnak három nemzetiségből álló polgársága megfér egymás mellett, az ország halad és gyarapodik; az egyik olasz, a másik német, a harmadik francia, de azért valamennyi lelkes svájci, aki nem üz irredentizmust. Az Egyesült Államok egy néprajzi tohuvabohu, azért ott néger és kínai, ir és jankee, magyar és német egyformán otthon érzi magát és büszke rá, hogy amerikai polgár. A békés együttműködésre csak az szükséges, hogy tudják egymást megbecsülni. Á különféle nemzetiségek között ne legyen egy, amely dominálni akar és a többieket elnyomja. Hagyjuk meg minden népnek, nyelvének, kultúrájának, sajátos szokásainak kincsét, mert mindez csak emeli a nemzet gazdagságát. Hagyjuk meg neki iskoláit, de adjunk neki alkalmat, hogy a polgárság nagy zömének nyelvét is megtanulhassa, hogy jobban boldoguljon. Minden nép sajátosságában van valami energia, amely más népben nincs meg. Ezt elfojtani nem szabad, hanem fejleszteni és a közjóra irányítani kell. Ilyen értelemben mondhatta Szt. István királyunk, hogy nem jó az egynyelvű ország. Csakugyan több különféle erő összemüködéséből lesz a nagyszerű szervezőt. A nemzetiségek fennmaradása még egyre jó. Régen elég volt magának egy család, azután egy község, azután egy ország. Ma már fölcsigázott igényeink és ezerirányu kultúránk miatt egy ország önmagának nem elég. Mindennapi életünk száz szükséglete nemeetköti együttműködésből nyer kielégítést. Már most a nemzetközi érintkezéseket is tanulni kell: ide sok tapintat, idegenszerü jellemhez, viszonyokhoz alkalmazkodni tudó rugalmasság szükséges. Ennek a tudománynak pedig kitűnő iskolája az ország határain belül élő különféle nemzetiségekkel való bölcs és tapintatos érintkezés. Ez az érintkezés észrevétlenül visz bele a nagyon szükséges nemzetközi kapcsolatokba. 6. Az önrendelkezés elve tehát nem fog jogosan rést ütni az országhatárokon. Megengedjük azonban, hogy van eset, amikor a békesség és jólét elve követeli, hogy az [önrendelkezés megtörje a térkép merev vonalait és uj politikai alakulatot létesítsen. Ez akkor áll be, ha idők folyamán megszűntek azok az okok, amelyek valamely népnek más államhoz való tartozását igazolták. Ha valamely nép kiskorúból nagykorúvá lett és számánál, gazdagságánál, kultúrájánál, politikai bölcsességénél fogva képes magamagát irányítani. Ha azonfelül megnövekedett öntudatánál fogva föltétlenül akarja is a maga sorsát a kezébe venni. Ilyenkor a megmaradás a béke megölője volna, a kiválás ragyogó hajnala egy elkövetkezendő ifjú fejlődésnek. Nagy kérdés azonban, ki dönti el, hogy ezek a kérdések előállottak-e. Érdekesen felel erre Bluntschli (Die Lehre vom modernen Staat I. 111.): „Isten, aki magát kinyilvánítja a történelemben“, azaz az ő nyelvhasználata szerint: A népben levő erő és hatalom. Ilyen esetben az anyaország legyen önzetlen, térjen ki az erőpróba elől, bocsássa el a felnőtt gyermeket; viszont ez azzal fogja legjobban bebizonyítani érettségét, hogy nevelő országa iránt mindenkor hálás és barátságos lesz. A köztársaság védelme. A székesfehérvári és sok más esetből kifolyólag addig kongatták a vészharangot, mig végre egész komolyan maguk is elhitték, hogy tűz, ellenforradalom van az országban. A gyanúsítások és oólzatos ráfogások arra indították tehát a kormányt, hogy a rém látók megnyugtatására néptörvényt hozzon a köztársaság védelmére.. E törvény szerint tiz évtől tizenöt évig terjedő fegyház vár azokra, akik a népköztársasági államformát erőszakkal meg akarják változtatni. Aki ilyen irányú előkészületeket tesz, az öt évig terjedhető fegyházzal büntetendő. A bűncselekmény elbírálása kizárólag a budapesti büntető törvényszék, mint eskiidtbiróság hatáskörébe tartozik és a cselekményből keletkezhető kárvédelem megtérítésére a bűncselekmény elkövetőjének Magyarországon található összes ingó és ingatlan vagyona zárlat alá veendő. A köztársasági államforma védelméről bzóIó törvényre szükség volt, de éppen olyan sürgős az alaptalanul rágalmazók ellen is hasonló szigorú törvényt hozni, mert a jog- és ezabadságtisztelet korában elképzelhetetlen, hogy büntetlenül maradjanak azok, akik a legtisztább szándékot is sárral dobálják és ellenforradalmárnak nevezik azokat, akik nem támogatják a nézetükkel ellenkező pártcsoportot. Szooiáldemokratának nem lenni, nem jelenti egyúttal a monarchiára való törekvést s minden törvénynél erősebb támasza, védelme lesz a köztársaságnak, ha az ország vezetését ambicionáló rémlátók ellen lép fel a maga teljes erejével. Szétválasztás. Egyelőre csak egy ártatlan, célszerűnek látszó intézkedésről van szó. A kormány a vallásügy és a közoktatásügy eddig közös igazgatását megosztotta. Tette pedig ezt olyan könnyedséggel, mintha például a közegészségi igazgatást hasította volna ki a belügyminisztérium hatásköréből. Arra igazán azt lehet mondani, hogy mindegy. Nem lehet azonban napirendre térni két olyan ügy egymástól való elszakitása felett, amelyik — mióta a magyar nemzet a keresztény vallást felvette — nem csak mindig együvé tartozott, hanem teljesen összefonódott. Mit jelent tehát ez az intézkedés? Egy olyan folyamat kiindulási pontját, aminek a végén az egyház és az állam szoros kapcsolatának szétválasztása áll. Már amikor a szociáldemokrácia a kormányzásban a lábát megvetette, mindenkinek biztos sejtései lehettek afelől, hogy ez mihamarabb felszínre kerül. Nem is váratott sokáig magára. Alig melegedtek meg helyeiken a párt emberei, már is követelték, hogy őket több ágazat vezetése illeti meg és mindjárt elsőnek jelölték ki a közoktatásügyet. És amikor a kormány az első nagyobb átalakuláson ment át, a rázkódás után Kunfi be is ült a közoktatásügyi miniszter székébe. A sejtések ezzel az első támasztó pontot kapták. A vallásügyet — természetesen — nem kívánták a maguk körébe vonni. Az első kínálkozó alkalmat megragadták azonban arra, hogy forma szerint végrehajtsák az elkülönítést, aminek lényegbe vágó elintézése lesz a legközelebb következő működés célja. Azzal, hogy a közoktatást teljesen külön ügykörré tette a kormány, nagyon határozott lépéssel ama felfogás érvényesítéséhez közeledett, amelyet a szociáldemokraták úgy szoktak kifejezni, hogy a vallás magánügy. E párt a következő lépésnek gondolná a felekezeti oktatás megszüntetését és valamennyi iskolának államosítását, a vallásoktatásnak az állami iskolákból való kiküszöbölését, mert annak elintézése — szerinte
