Szatmári Hírlap, 1918. július-december (27. évfolyam, 27-51. szám)
1918-12-12 / 50. szám
2 SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Németi, 1918. december 12. ratjuk „kiváltságos“ helyzetünk letűnését. Az egyház régen nagykorú. Nem szorul mankóra, a trón támogatására és kormányok gyámkodására. Ezután magunk akarunk és fogunk intézkedni az egyház belsó ügyeiben. Ez az államhatalom gyámkodásától független önrendelkezés, ez az, amit kath. autonómiának nevezünk. A népek önrendelkezésének korát éljük. Az egyház is követelheti a maga önrendelkezési jogát és pedig ugyanazon az alapon, amelyen ma mindenki szervezkedik a maga jogos érdekeinek védelmére, sokszor kiverekedésére. Nem lehet ma, a demokratikus Magyar- országon méltányosan gondolkodó ember, aki az egyháznak, ennek a hazánkban már közel 1000 éves szervezetnek önrendelkezési jogát elvitatni akarná. Hiszen különben is csak azt kívánjuk magunknak is, amit protestáns testvéreink már 1791. óta (XXVI. t. e.) élveznek, amit a görög keletiek már * 1868. (IX. t.-c.), az erdélyréezi római katho- likusok rövid megszakítással a XVII. század óta gyakorolnak. Az egyház is 1848. óta folyton küzd autonómiájáért. Voltak országos mozgalmak, szervezkedő gyűlések, készültek törvényjavaslatok, minden uj kormány megígérte a katholikusok e jogos követelésének teljesítését — de mindeddig csak jámbor óhaj maradt. Most végre teljesen megértek rá az idők, szabad Magyarországon végre szabad egyházat akarunk I LegyeD ' szabad nekünk is szervezkednüuk és tömörülnünk; legyen szabad Istent úgy imádnunk, amint lelkünk sugalja; legyen szabad a köz javára úgy működnünk, a mi gyermekeinket úgy nevelnünk, az egyház szolgáit úgy képeznünk, az egyház javait úgy kezelnünk, amint azt az egyház jónak látja. Ezt a szabadságot kívánjuk minden kormánnyal szemben, minden ellenséges áramlattal szemben. Eddig a kormány adott nekünk főpapokat. Kaptunk is sokszor igazi nagy embereket, apostoli férfiakat. De hány esetben nem az egyház igazi érdekei és az igazi rátermettség, hanem politikai szolgálatok és születési előjogok voltak a döntő szempontok I Nem kérünk többó ilyen főkegyúri kinevezésből 1 Ezután mi akarunk magunknak adni csupa igazi vezéreket, olyanokat, akiknek élete vonzó példa, akiknek szava tűz, akik nem főurak, hanem a szegény és szerény apostolok utódai, a népnek és a papságnak igazi atyjai, velünk és közöttünk élnek, bennünket irányítanak, intenek, lelkesítenek. A püspöki székek betöltésénél legrégibb időben mindig figyelembe vették a nép és a papság óhaját. Ezt kivánja — természetesen kellő korlátok között — az egyházi autonómia is. Eddig a mindenható állam szólott bele egyházi javaink kezelésébe: dirigált a püspöki javak átvételénél, rátette kezét az időközi jövedelmek egy részére, korlátozt* főpapjaink szabad végrendelkezési jogát, kezelésébe vette a sok milliót érő kath. alapokat, a vallási-, tanulmányi- és egyetemi alapot... A katholikus autonómia ezután úgy kívánja tekinteni az egyházi vagyont, Hint a hazai katholikusság nagy egészének elidegenitetlen tulajdonát. Szívesen juttatunk földet sokat szenvedett katonáinknak; eddig is tették püspökeink, akiknek bizonyára megértőbb szive volt és van a föld népének vágyai iránt, mint azoknak, akik nagyon szerstnek ígérni, — de mindig a máséból; — de mindaddig, amig lesz magántulajdon e hazában, addig az egyház is ragaszkodik tulajdonjogához. Láttuk már más országokban, mint sikkadtak el az egyházi javak milliói Duez liquidátorok és mások szennyes kezein. Nem kívánunk nálunk is ilyen zavarosban halá- szást látni, bármily hangzatos jelszavak mellett is történnek. Az autonómia feladata lesz az egyház vagyonát megvédeni és kezelni. Megvédeni, mert az bizonyos, hogy semmiféle más vagyonból annyi nem jutott a köznek, mint épen a „holt kéz“ vagyonából. Ezt nálunk, Szatmáron nem is szükséges bizonyítani. Csak széjjel kell tekintenünk nagy kul- tur-intézeteinken. És ha .mégis nem egy esetben nem jutott el az égyház vagyona igazi helyére, ezért első sorban az a kormány felelős, amely nem mindig arravaló egyénekre bízta annak az egyház törvényei szerint nem egyéni, hanem közcélokra rendelt vagyonnak a kezelését. A jövőben majd az autonómia fogja kezelni és ez fog intézményesen gondoskodni arról, hogy az egyház vagyona csakugyan a közé legyen. Azután magunk akarunk majd parancsolni a magunk iskoláiban. Az egyháznak e hazában is közel 1000 évre visszatekintő történeti joga van iskoláihoz. Ezt a jogot egy jogállamban egy kézlegyintéssel, egy memorandummal vagy a korszellem bűvös szólamával elintézni nem lehet. És a kath. egyház — bizonyára a keresztény egyházak is — ezzel a jogukkal ezután is élni akarnak, és pedig azért, mert szilárd meggyőződésünk, hogy a mai, egyoldalúan csők fejet megtömni akaró tanítási irányzat helytelen és káros. Mi nemcsak tanítani, hanem jellemet, akaratot nevelni is akarunk. És az is bizonyos, hogy nevelni csak valiás-erkölosi alapon lehet. A mai elpuhult, akarni nem tudó, energiátlan, ponyvairodaimon és pornográfián élősködő, öDfertőző ifjúságot sem nemi felvilágosítás, sem valami vizenyős laique morale, sem más a világon nem fogja az erkölcsi mételytől óvni, a pocsolyától elvonni é* magasabbra emelni, mint a mélyen szántó, igazi vallásos nevelés, — legyen as igazán hivő zsidó, keresztény, vagy katholikus nevelés. Pedig ez a legnagyobb nemzeti érdek, hogy ifjúságunkat a faji degeneráció lejtőjéről visszarántsuk! És ebben a tekintetben komoly, megfigyelő nevelőt, gondolkodni tudó szülőt saját konkrét tapasztalataival szemben semmiféle, korszellemből vett érv sem fogja megingatni. Epenazért — természetesen az államtól előirt tanterv szerint — mi is oly teljes joggal és a magunk szellemében akarunk iskoláinkban intézkedni és nevelni, ahogy a protestánsok már közel 180 év óta intézkednek. Ebből a célból a magunk kezelésébe akarjuk venni iskolai alapjainkat is. Természetesen iskoláink átvétele semmiféle szerzett jogokat nem csorbítana és főleg nem érintené a jelenleg működő tanerők anyagi helyzetét. Az autonómiának gavallérnak kell lennie tanerőivel szemben, — és az ellen már előre is tiltakosik minden méltányosan gondolkodó katholikus ember, hogy tanáraink, tanítóink ugyanazért a munkáért kisebb dotációban részesüljenek, mint az állam alkalmazottai. Tehát s részről érthetetlen, hogyan sikerül as autonómiát kath. tanáraink elé úgy odaállítani, mint valami mumust, amely ellen már jóelőre föl kell vennünk a harcot. Legfölebb akkor értjük ezt az idegenkedést, ha valakinek ellenkező meggyőződése miatt nem izük a kath. autonómia. De ez már igazán nem az autonómia hibája. Nincs a világon az a szervezet, bármily tágan is értelmezze a gondolatszabadságot, amely nem kívánná meg tagjaitól, hogy saját katedráján ellentétes tanokat ne hirdessenek. Ehhez az egyháznak is megvan a joga. Ezek a kath. autonómia főcéljai. Élni akarunk mi is, ahogy ezeréves hazai történetünknél és 10 milliós létszámunknál fogva jussunk van hozzá. Lólegzeni akarunk és dolgozni. Dolgozni a közért, dolgozni a magyar haza szebb jövőjéért. Főleg igazi jellemeket és munkaerőket akarunk nevelni, mert minél nagyobb a demokrácia és tágabb az érvényesülés lehetősége, annál nagyobb szüksége van ez országnak arra, hogy ne felkapaszkodott üreslelkü stréberek és örökké szintváltoztató gerinctelenek dirigáljanak, hanem igazi önzetlen férfiak, acéljellemek. Csak ? magunkét követeljük és védjük, de senkit támadni nem akarunk az autonómiával. Ha a magyar demokrácia csak köpeny, amely aiá a vallásnak, főleg az egyháznak ellenségei rejtőznek, — amint eddig sok országban láttuk — akkor sok jót nem várunk tőle; ha ellenben a demokrácia nálunk csakugyan igazi szabadságot jelent mindenki számára, akkor nincs kétség, az egyház is hamarosan élvezni fogja szabad autonómiáját. Birtokpolitika. Igen, földhöz kell juttatni a katonákat, akik a harctereken vórez- tek, szenvedtek s ötvenegy keserves hónap viharait becsülettel, vitézül a végsőkig állották. A cél amennyire felemelően magasztos és emberi, annyira méltányos és igazságos iS. A föld birtoklásánál is érvényesülnie kell a teljes egyenlőség elvének, hogy akik életüket kockáztatták a hazai rögért, azért dolgozhassanak is s a magukénak mondhassák. Az idők követelményeinek szellemétől van áthatva mindenki s a népkormány kisajátítási birtokpolitikáját az egész ország magáévá tette. Főurak, főpapok és más nagybirtokosok mint egy ember vallják ennek szükségszerűségét s már is felajánlották az egyházi, hitbizományi és egyéb birtokokat a kormány terveinek megvalósítására. Ha a kisajátítást igazságosan és észszerűen fogják megcsinálni, abból csak áldás és megelégedés fog származni. Ilyen követelmény az is, hogy minden nagybirtoknál egyenlő mértékkel mérjen a kormány. Ne tegyen különbséget kötött (egyházi, hitbizományi) éá a szabadbirtok között. Mindegy, szerezték-e, örökölték-e, természetes szemóly-e a tulajdonos, vagy jogi személy ? Ha a föld igazságosabb felosztásáról beszélünk, necsek az egyházi, főúri birtokokra gondoljunk, hanem arra a hasonlíthatatlanul több millió kataszt- rális holdra, amely magánosok kezén van. Weisz Manfrédra és a hadimilliomosokra éppúgy, mint a főurakra ée a főpapokra. Ha mindehhez hozzájárul még az is, hogy a kisajátítás uem terjed túl a szükség által kiránt méreteken, hogy a föld annak a kezén, akinek jutott, meg is marad a nem válik sem közvetve, sem közvetlenül a nagytőke faláDk törekvéseinek eszközévé és gazdasági rabszolgájává, akkor, de csak is akkor a birtokpolitika gyakorlati keresztülvitele elé megnyugvással nézhetünk.
