Szatmári Hírlap, 1918. július-december (27. évfolyam, 27-51. szám)
1918-11-14 / 46. szám
XXVII. évfolyam. Szatmár-Németi, 1918. november 14. 46. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. | Negyedévre — 2 K 50 f. Félévre — 5 » — , | Egyes szám ára 20 fillér. Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 8 korona Laptulajdonos Ä SZ1TMAR-EGYHÁZKEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illetS összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Fázmány.sajtó (Iskola-utca 5. sz.) címre küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 10 korosa ----------------- Nyilttóp sora 40 fillér. ----------------Me gjelenik, minden csütörtökön. szellemi munkások tömörülése. Ezekben a nagy eseményekkel teljes napokban, amikor 9 háború ötödik esztendejének kopár mezején az újjászületett Magyarország, a népuralom védőbástyáit kell felépíteni, kilépett a szabad levegőre az a hatalmas tábor is, amely inkább szellemi műveltségével, iskolákban szerzett értelmiségének használatával szerzi kenyerét. Kiegyenesednek a meggörbült hátak, felragyognak a rendeletek tengerén, a betűk erdején elfáradt szemek, mert a már elkopott ünneplőruhában szabad levegőt szívhat az Íróasztaloknál elgyötört munkás. Az uj Magyarországnak derűs hajnalpirja szép reménnyel aezélozza uj munkára a ma szellemi munkásait. Az értelmi vagy szellemi munkások szervezkednek, hogy elsősorban a magok részére méltó helyet találjanak a helyi Nemzeti Tanácsban. Már ebből a szempontból is szívesen csatlakoznak hozzájok mint tisztviselőkhöz, hivatalnokokhoz pl. az ügyvédek, a szabad kereseti pályán élők. Minden társadalmi osztály kiküldte képviselőjét a ma működő népkormányzati szervezetbe. Nem maradhatnak el az értelmimunkások sem, mert ki örülne jobban a haza szabadságának, önállóságának, függetlenségének, mint azok, akiknek leginkább kell ezt belátniok, felfogniok, megérteniük, az értelmével dolgozók, értelmi munkások. Akik javarészt a népnek fiai, akik kis állásukban legközelebb vannak a néphez, akik a néppel érintkeznek, a nép filléreiből, népért élnek, csak jót várnak a népuralomtól. Hosszú, kínos éveken fajszeretettel, nagy nemzeti öntudattal tűrt a börtönben sínylődő rabként, mert érezte, hogy el kell jönnie a szebb jövőnek, a sok nemzeti temetőben el- hantolt nemzeti önállóságnak. Az értelmi munkások sietnek segíteni az uj alapok lerakásában, a nemzet igazának megvédésében, az ellenséggel, volt szövetségessel való megértés keresésében, a belső béke, nyugalom, közrend fenntartásában, szóval a független állam kiépítésében. Annál is inkább igyekszik a mai nemzetnevelésben, államnevelésben tudásával, munkaerejével, szervezettségével résztvenni, mert csak egészségesen kifejlődő államban valósul a nép reménye: Magyarországon mindenki jogaihoz mérten jól érezze magát 1 A tisztviselő, értelmi munkás mostoha- gyermek volt. Sámsoni erejének megfeszítésével tartotta fenn Magyarországának világháborúval ostromlott épületét, de ez a sámsoni erő csodálatos önuralommal fegyelmezte magát, mig a már rongyaira alkudó tőkésekkel ölelkező kormányok tehetetlenségükkel szították az elkeseredés tfizót. Némelyek radikálisak, a régi rend gyökeres megváltoztatására törekvők lettek, mások a forradalmi lobogó alá tömörültek, mert a kormányok csak rabszolgákkal akarták, tudták csak életüket tengetni. Kéri a köztisztviselő az őt megillető jogait, kér annyi kenyeret, ruhát, cipőt, amennyiből éhező, fázó, betegesedő családjának, gyermekeinek is jusson. Iskolába akarja küldeni őket, hogy a hazának jó polgárai, a népnek jó munkásai legyenek. Kér csöndes családi fészket, hol elgyötört tagjait ki tudja pihentetni a másnapi munkára, ahol meleg tűzhelynél olyan boldog Magyarországról mesélhessen apjuk sorsával megelégedett fiainak, leányainak, amelyben nem koldusbot az értelmi munkás hagyatéka, öröksége. Szervezkednek a szellemi munkások, hogy amint egybekapcsolódnak a láncszemek, úgy kapcsolódjanak egybe a társadalmi rétegek, osztályok. Nincs a láncnak ereje a szétszórt szemekből, nincs élete a társadalomnak, ha osztályai irigykedő szemmel, véres lobogót emelő kézzel, egymástól elszigetelten állnafc egymással szemben. Ha a demokratikus eszmék leghübb őre, a svájci szövetségtanáos hirdeti, hogy a bajokon csak a legnagyobb fokú előzékenységgel, egymás testvéri segítésével lehet segíteni, akkor az Fodor Gyula dr. 1864—1918. A nagy idők legnagyobbjának szédítő mélységekben és magasságokban hömpölygő hullámvetéseinek morajai között lehelte ki szelid, nemes lelkét a mi jó Gyula barátunk. Öh Istenem! Egy embernek, — bár milyen értékesnek, nemesnek, aranyos ke- délyünek — a halála most. Csöndes családi körben, párnák közt, gyöngéd kezek ápolásával — most, mikor milliók és milliók tűntek el a feldúlt, vórözönnel csurgásig ázott földszinéről I Annyi ember, hogyha az égről annyi csillag hullana le . . . keservében folyton öntené forró könnyeit. Mi egy ember koporsója? Mikor maga a nemzet megásott sírja előtt morajlik s abból a neki szánt sírból egy uj élet hajnalát titáni erőfeszítésekkel akarja kikényszeríteni. Számoltam e gondolattal. Megállított egy pillanatra, de nyugodni nem hagyott. A szerkesztő kérésére mégis papírra vetem e sorokat. Talán jót teszek. Egy pillanatra a magam elbusulását és sok fájó lelket elvonok a jelen közvivódásnak kínjától vagy zsibbasztó mámorától; a szakadatlanul ostromló képzetektől, melyeket az újságok fekete betűi a tudatunkba, a szivünknek közepébe pillanatról-pillanatra rémitő váltakozással éleshegyes nyilakként belevetnek. * Három évtizeddel ennek előtte jött városunkba, mint a kath. főgimn. tanára. Az alacsonyabb, kisebb termetű férfiak közül való volt, értelmes, magas homlokkal, komolynak tetsző vonásokkal, melyekről igy látásra senki sem sejthette, hogy alattuk a derűs életfelfogásnak szikrázóan játszi sugarai tanyáznak. Lényéhez tartozó szerénység, nyugodt, természetes megjelenés, értelmes magyar beszéd, magától érezhető készültség volt kísérője, ajánló levele, a mivel kartársai közé és a mi társadalmi életünkbe belépett. És itt lehetetlenség volt észre nem venni — rövid időn át — egyensulyos lelkének, erős keresztény világfelfogásának szép, zavartalan, sőt egyáltalán bármi esély közben sem ki nem mozdítható harmóniáját. Fodor Gyula előttünk alakult ki olyanná, a milyennek őt ismertük a maga egyéniségében, határozott személyiségében harmineóven keresztül mostanáig. Egyforma volt a tavaszon, nyáron, az őszön, mint a fenyő, mely sem színét, sem levelét nem változtatja. Úgy hozzánk nőtt, úgy közénk olvadt, a miénk lett, mintha itt ringott volna bölcsője. Itt nőtt volna fel közöttünk; itt járt a tavasz virágainak mosolya közt. Férfi korának értékes munkáit itt végezte — itt csípte meg a dór fejének hajzatát őszbe csavarva. S lám, itt halt meg közelünkben, hogy bucsu- sóhaját közelebbről küldhessse . .. * Tanítóvá, professzorrá lehet valaki, mint ahogyan a szónokról mondják, hogy lese. De az igazi oktató — születik. Akár a költő. A gyermek iránt való szeretet, a türelem, az igazságosság érzete, az átadóképességnek titka, a gyermeki lólekbe való betekintés képessége — adatik. Fodor Gyula született oktató volt. Egyéniségének középsőpontjában volt parázsa a válogatás nélkül való szeretetnek és megbecsülésnek, a mivel a gyermekeket delejként magához vonzotta. Az atyai vonások járták át és át izig az ő nevelő munkáját. Úgyszólván vitte, hódította tanítványait, a minél az iskolákban értékesebb, de nehezebben kivívható diadal nincs. Minél jobban megismeri a tanító a gyermeket, annál igazabban megismerik és megszeretik egymást tanító és növendék. A hol a gyermeket csak erőszakos módon lehet tartani, az már nem győzelem. Nem is megtörés, hanem inkább össre- törée. Fodor ezt a módszert kerülte. Az atyai eljárás okozhatott neki csalódást, de sokkal
