Szatmári Hírlap, 1918. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1918-05-16 / 20. szám
2 SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Németi, 1918. május 16. bér azért hitetlen, mivel föllázad benne az emberi érték a világ kegyetlenségével izemben. Ázért itt kell először gyógyítanunk. Az irgalmas szamaritánus is nem tartott a szerencsétlen utasnak előadást Plátó rendszeréről, h*nem előbb olajat, bort öntött a sebeibe, bekötözte, hajlékba vezette. Krisztus Urunk is azt mondta: Szánom a töma- g8f, mert nincs mit ennie. A gyakorlati szeretet müve a kultúra is. A kultúra az emberiség javára szervezett erő. Á kultúra nem girba-görbe fa, hanem gerendázat, nem a természet sziklája, hanem boltozat, hajlék ; a kultúra nem len, nem fonál, hanem ruha. Azért a kultúra előbbrevisz, boldogít, es kötelesség nekem, amely benne lángol az Isten tizparancsolatábau. így lesz a kultúrából haza, vagyon, biztonság, filantrópia, szocializmus, egészség, megnyugvás. Es itt kapcsolódik bale a munkába a másik szükséges; a hit, a lélek, az Isten országa. A hit, amely lelki megnyugvást hoz és fölemel; a hit, amely nem logika, hanem élet. A hit, amely amberi értékemet növeli, amely megtanít jól, igazán, mélyen látni és értékelni. Mert, ahogy látjuk a dolgokat, olyanok vagyunk. Nemes, égbetörő lélek kell nekünk; lólek, amely odaadja, terjeszti magát ; amely másoknak is juttat abból, amitől gazdag. Ilyen lélek kell a világ újrateremtéséhez. Mert most nagy erdővágás van. Fiatal életek százezreit, nagy felbecsülhetetlen értékeket irtanak. Az orosz bolseviki kormány nem tudta megmenteni Tolstoj fáit; a parasztok mind kivágták. De ebben a mai nagy irtásban van valami, amit ki nem lehet irtani, ami megmarad, él és ragyog mindenkor, ami kell, hogy elve legyen minden teremtésnek, a stereiet. A hit majd látásba megy át, a remény beteljesül, de a charitas nun- quam excidit, soha el nőm pusztul a szeretet. Ennek a szeretetnek csemetéjét ültette el a szatmári Karitász Egyesület is; ennek ki kell fejlődnie, lombosodnia, virágoznia mindenki boldogulására . . . Eddig a beszéd. Hosszú volt. De mégis rövid, rövidebb, mint egy röpke pillanat, mert elvitt, magával ragadt mindnyájunkat magasságok felé, ahol az örök, egy, megmaradó élet lehellete fuvali. Erről nem lehet egyebet mondani. Ezt hallani kellett. A Karitász különben gyorsírói följegyzés után ki fogja adni a beszédet, hadd legyen maradandó emléke ennek az ünnepnek. Da majd évek múlva, amikor már elsárgul a papírlap, akkor is fogja őrizni ezeket az aranyos szavakat, kőnél maradandóbban a mi hálás szivünk. Olyan klasszikus volt a Prohászka püspök ur beszéde után Schubert lágy Ave Mariája hárfa, hegedű és celió trióban. Mintha a mi reszkető isikünk gyönge, mennyeien finom vibrálás* Isnne, úgy sajogtak a hurok a Meghatottságtól. A templomba» ssönd volt, a nagy emóciók, elolvadások, extazisok boldogító csöndje. Amikor hallgattunk és semmit sem hallattunk; néztünk és semmit sem láttunk, sssk éltünk lelki életet egy nagy ember leikéből. An ünnspséget Beethoven hatalmas Glóriája zárta be. A kathsilrális bel ti vei meny- dörögtek, megremegtek az ablakok s tán azért is volt olyan fönségss as a Glória, mert mindegyikünk belevitte a saját hálaadását, lelkesedését, lobogó glóriáját. Amikor elhalt a zene és föltárták a síékesegyhá* nagy szárnyas ajíait, a közön- sóg mintegy álomból ucsudott fel s percek Itek el, amig a megdöbbenés csendessége után kitört a magasatalás áradó vihara. Este lelt, szép csillagos este. A méltó- ságos püspöki palota előtt együtt sétáltak lágyan a ssatmáriak és a májusi esti szellő. Hsllga! A nagyterem ablakai remegni kezdenek « kieseidül belőlük a Sepsy Márton nagy orchesterónek „Mirjam győzelme“. A zenészek szerenádot adtak a kegyelmes urnák. É* a kegyelmas ur hallgatta, úgy, mint a legintelligensebb, laghálásabb publikum ezen a világon s amikor utolsót vonaglott a vonó, már ott állott a nagybőgő mellett e ragyogó, mosolygós arccal kezdett beszólni a zenéről úgy, hogy esek a muzsikusok, akiknek a lelke a zene, csak most látták, mily messze állottak még a zene leikétől... Mindig rajongtam a zenéért — mondta a püspök ur — mert a zene küzdelme az emberi szellemnek az anyaggal, hogy azt eszközévé tegye. A zene nem gondolat, hanem őrzslem. De az érzelem épugy lélek, mint a gondolat. Amikor a zenészek hangszereikkel megindultak a püspöki lépcsőházban lefelé és mögöttük sorra oltották el a lámpákat, az utcán psdig a közönségre rágyújtották a nagy iv- lámpát, mindenki úgy érezte, hogy egy min- denképan nagy nap fiatal emléke ad andalító szerenádot valahol egy belső világnak messzi, holdfényes pálmái alatt ... (c) Gondolatok a szekularizációról. Az egyházi vagyon hasznosítása. A felsőszabolosi református lelkészek szekularisáoiót követelő gyűlésükön különös hivalkodással emelték ki, hogy „az egyházi vagyon nínce kellőképen hasznosítva.* Ez az a vád, amelyet már óvtiiedek óta hallünk; es az, amit valósággal beleágetott a sajtó a közönség leikébe: ez az, amiről sok félrevezetett magyar e»ber azt gondolja, hogy az ő saját fejének okossága; amiről azt hiszi, hogy a miatt kell a szekularizációnak bekövetkezni. Az egyházi vagyon hiányos hassnosi- tása két dolgot jelenthet: Először azt, hogy az egyházi vagyoat nem fordítják kellő arányban a hőt javára, hanem „fejedelmi főpapi udvartartások“, egyéni ambieiók, hatalmi érdekek szolgálatéból tékozolják el. Másodszor azt is jelenti, hogy az egyházi birtekok helytelen kezelés miatt távolból sem produkálnak annyit, mint amennyire képesek volnának mondjuk egy élelmes zsidó kezóbsü. Ami az elsőt illeti, megállapítjuk, örömmel és dicsőséggel konstatáljuk, hogy ha voltak és vannak is szórványosan hibák — az egyházi vagyon jobban szolgálta mindig a köz ügyét, mint bármiféle más vagyon a világon, az állami vagyonokat sem véve ki. Az egyházi vagyon vallási, Jculturálit és emberbaráti téren csodákat művelt. 1) Tudjuk, hogy vannak emberek, akik a vallási célra adott pénzt kidobott pénznek tartják. Ds ezek as emberek nemcsak istentelenek, hanem oktalanok is, akik a politikában, a társadalomtudományban nem látnak világosan. Mert a vallás az, ami leginkább teremt boldogságot az emberi szívben; a vallás az, ami a törvények iránt tiszteletet sugall és beleoltja az emberekbe az áldozatos szeretet«! egymás iránt. Már pedig az állam létezésének és minden vagyonának és minden ténykedésének az a végső célja, hogy az emberi társadalmat boldoggá tegye; ezen végső célnak pedig legelső két eszköze a törvény tisztelete, és egymás áldozatos szeretető. Azért a valiás, amely a legközvetlenebbül és a leghathatósabban valósítja meg as állam célját; amely a legbiztosabban állítja elő a legelső eszközöket, politikai szempontból is mindennél lényegesebb tényező. Az államnak, ha saját érdekét jól fogja föl, nem volna szabad közömbösnek lensi a vallással szembem, hanem azt minden erejével kellene támogatni. Érthetetlennek tartjuk azért, hogy a vallás hivatalos hordozói és képviselői, a szabolcsi református lelkészek, ilyen nyilatkozatot tehettek: „Az egész világon páratlanul állók vagyunk azon a téren, hogy u lüdőváss és gyermekhalandóság, a nép nyomorúságos megélhetési és szerencsétlen * egészségtelen lakásviszonyai folytán a világháborúval versenyt pusztítják a lakosságot. Mig ezen állapotok megváltoztatására az állasának nincsen pénze, hogyan lehet milliárdokat kiadni felekezeti és vallási oé- lokra?" Föltétlenül igaz marad, hogy semmiféle jótékonysággal — állami jótékonysággal sem — lehet annyi könnyet fölszántani, mint amennyit meg lehet előzni azáltal, hogy vallásos társadalmat, köztisztssséget, nem állami, hanem kijátszhatatlan isteni törvényeken alapuló becsületességet teremtünk. 2) Hogy mit lett és tesz az egyhási vagyon Magyarországon kulturális téren, mindenki látja. Századokon keresztül valósággal monopóliuma volt az egyháznak a közoktatás s akkor, amikor az állam a kultúrával szemben érzéketlen volt, az egyház — természetesen a saját zsebéből — tandíjmentes iskolákkal szórta tele az országot, a budapesti „m. kir.“ tudományegyetemtől le az utolsó falusi népiskoláig. — És ma is, ha eltörői- nők a föld színéről a kir. kath. gimnáziumokat, tanítóképzőket, leányiskolákat; az összes iskolákat, amilyeket a tanulmányi vagy a vsllásalop tart fenn; az összes kath. iskolákat, amelyek egyházi vagyonból létesültek, mi maradna még Magyarországon? Egypár hivalkodó, a legutóbbi időben épült iskola-palota, amely többe került, mint amennyit hoz. Mert mindenkor és mindenütt, ma is a kath. iskolák a legkülönbek. A kalocsai és pécsi jezsuita gimnáziummal, a pesti síb. piaristagimnáziummal, a premontrei, cisztercita, bencés iskolákkal az állam nem tudja felvenni a versenyt. Avagy mikor lélesül Szatmáron olyan leányiskola, amely a zárdához fogható legyen? Az állam ma is, mint mindenkor, minden theorétikus jóakarat mellett, általános természetrajza szerint, inkább költ kassár- ■yákra, mint iskolákra, úgy hogy szomorúan hires lett az a magyar axióma: „A kultusz- tárca koldusíárca.“ Vegyük még hozzá, hogy a közoktatás virágzásához nemcsak iskolák kellenek, hanem az iskolák mellett kitűnő, jórészt ingyenes, nevelőintézetek is, akkor látni fogjuk, hogy az egyház az iskolázás kérdésében mélységes érzékkel, majdnem mondhatjuk zseniális ösztönnel mennyire túlszárnyalta az államot. Van-e itt Szatmáron, avagy a szatmári egyházmegye területén még egy olyan értékű VRgyon, amely a közművelődésért annyit tett volna, mint a szatmári püspökség vagyona? 3) Lássuk az emberbaráti intézményeket! Az államnak századokon keresztül fogalma sem volt szervezett jótékonyságról. Kórházakat, szegényházakat, árvahizakat, aggok és más ügyefogyottak hajlékait csak az egyház ismert. Á szegényeknek találkozó- helyei nem a kormányzósági paloták, hanem a kolostorok ás papiházak kspui voltak. Az újabb, raógjobban: a legújabb időben az állam igyekszik pótolni évszázados malasztá-
