Szatmári Hírlap, 1918. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1918-03-14 / 11. szám
Szatmar-Németi, 1918. március 14. SZATMÁRI HÍRLAP 3 lataiban revelálja a cselekvést. Pedig sohasem lehet művészi szép az, ami fonák. Hasonló ehhez a „Plaiánsor októberi estén“. A botanikus megbotránkozna ezeken a platánfákon. Valami lehetetlen formát lehel a művész a fákba. A platánleveleket meghamisítja, úgy hogy sárga és vérpiros lepkékhez hasonlitanak, amelyek szárnyrakelve, egymással csatázva, mint egy káprázatos izzó szállás, mint egy állandó vakító hullás villámlanak keresztül a levegőben s betöltik azt egészen, úgy, hogy ha sokáig nézzük, a mi gondolatunk is egészen megtelik izzó levelekkel. Bororaisza a természetet nem látja a maga valóságában. Valami metafizikai mesz- szeségben és valami egyéni mélységben keresi azt. „A nagybányai fahíd“ el van vonatkoztatva évszaktól, napszaktól. A folyón mintha tél volna még; a fákon már nyár van. Sem a pitymall&t kezdő világa, sem a napsütés kacagó fénye, sem a köd borongása, sem az alkony lázas elhalása nincs rajta. Mintha egy idegen, másik világból lopta volna el. A folyót sem látjuk a képen; egybe olvadnak rajta a kavicsok is; az egészen egy roskatag fahíd van, amely maga is valami lila-kók-zöld szinfolyamon táncol, vele lejt és vele megindul. Kedves témája Boromiszának a hóhullás, amely korán lep meg minket s még zöldelő fákat von be pelyheivel s egy kontrasztokban tobzódó természetellenes természetet teremt. Az első hóhullás, amelynek ritmikus lejtése lágy ritmusokat kelt a lélekben is; amelyet gyönyörködve elnézünk sokáig; amely olyan mint egy szemnek szóló zene. Itt is, mintha nem volna szeme a természethez : inkább azt a belső hóhullást festi meg. Meglepő nála a fénynek értelmezése. Mi mind úgy nézzük, hogy a fény megvilágít. A tárgyaknak formát ad s éles kontúrokat. Boromisza fölkelő holdja, följövő napja, teljes napsütése ellopja az alakot a tárgyakról. Sugarai bevonnak mindent, áttörik a vonalakat s hód’tva szétrombolják az alakok világát. Ilyen képe pl. a „Templomtér karácsonykorA sugarak, mint sürü, tömött pelyhek szivárványszinekben betöltik az egész levegőeget, kikezdik a nagytemplom kupoláját, 8 a piaci vásárosok jellegzetes alakjaiból sárga zöld-piros foltokat csinálnak. Gyakran megihleti a tavasz. Talán azért, mert a tavaszban szinte szemmel látni a törekvést, haladást, hóditó rohamot, az élet gyorstempóju sturmját. Elnézem Boromisza tavaszi képeit. A levegőben szárnyalnak a színek, azok a véletlenrebizott, elbitangult színek, amelyek a hegyeket, a völgyeket, a fákat vakmerőén s lehetetlenül tarkává varázsolják. A művész unja a gondolkodást, a számitó, elleső technikát. Mint egy visszás álom, amelynek értelme nincs, de amelyből felébredve azt mondjuk : érdekes volt — ilyen a tavasz nála. Virágzik ott minden : a kő, a hegy, a levegő, a fák. De virágot nem látunk sehol. Nincs ott kirajzolva, kifestve egy sem ismert virágaink közül. A fák körül, mintha sziporkázó felhők volnának, lenge lendülettel vakító színes, hullámos színfoltok kígyóznak, úgy hogy eltűnik minden szemünk elől, a bérc, a fa s az egészből nem látunk egyebet, mint egy mozgó, dolgozó, feszengő virágzást. A „laikus“ azt hinné, Boromisza nem is tud rajzolni; nem is konyit a technikához. Azért jó volt, hogy kiállított egy pár természetim képet is. „A fonó asszonyok“ csendes hangulatú képén gonddal van kidolgozva minden vonal. „A római kút" szőnyegre dolgozva végtelenül poétikus alkotás. A tavasz fénytől telitett élénk színei kacagást lopnak a lelkűnkbe, ha nézzük, az am- forás két női alak klasszikus ruhában, mél- tóságos testtartással, lejtő könnyed lépésével a régi művészet örökszép alkotásaira emlékeztet. Kár, hogy ezt az irányt elhagyta Boromisza. O sok más fiatal művésszel egyetemben haladni akart a régiekkel szemben. De nem haladt, csak változtatott. Forradalmár lett, aki cs8pong, tüzel, rajong, szertelenke- dik, egy-egy uj, helyes eszmét is felszire hoz, de mindent egybevéve inkább rombol, mint épit. A modern ember kapkodó, ideges leikéhez torzítja a természetet, meghamisitja azt az örök változatlan szépet, amelyet az ókor ihletett mesterei, az ókor intelligensebb lelke sokkal jobban megértett, mint a mának vérszegény gyermeke. Ha lázas álomlátásban ringunk s bennünk összekuszálod nak a természet künn komoly méltóságú vonalai, törvényszerűséggel alkalmazott színei, akkor látjuk a világot olyaunak, mint Boro misza Tibor. Amig ezeket elgondolom, halk zümmögéssel vesz körül egy kis társaság bíráló megjegyzése. Figyelek. Egy deli katonatiszt azt mondja : „Mindennap itt vagyok s egyikmásik képpel nem tudok betelni“. Egy elegáns hölgy más nézeten van. Amint szem léli a 2000 koronás árakat, naiv kedvességgel szólja el magát: „Ingyen sem kéne“. Ezzel jellemeztük az impresszionista művészetet; bennünk is impressziókat kelt s jó vagy rossz kedvünk szerint majd az egekig magasztaljuk, majd lehúzzuk — a sárgaföldig. • Kijövök; arcomba kacag a napsugár; s ahogy rajongva nézem az Isten természetét, úgy látom egészen más ez, mint a Boromisza természete. Pedig minden szépnek ez az Isten-adta természet a forrása, minden művésznek ez az ihletője, minden remekműnek ez a mintája. Azon dolgozik az ember évezredek óta, hogy felszínre hozza, vászonra vetítse mind azt a szépséget, mind azt a gondolatot, amely a természetet élteti. De a természettel divatozni nem lehet. Az olyan most, mint volt Rafael idejében. A természet szépségének a törvénye épen olyan állandó és szükségszerű, akár a mozgás törvénye. Ezeket a törvényeket pedig régen felfedezték már a régi művészek s azokon tultenni magát a festőnek épugy nem szabad, mint a technikusnak félredobni a mozgás törvényeit. * Miért van hát mégis, hogy a Stern Mórok az egekig emelik Boromiszát ? Úgy hiszem, ezeknek nem a mü tetszik, hanem a művész. Nem is a művész, hanem az elvei. De ezek az elvek nem művészeti elvek. Ha csak nem „a királyi művészetről“ van szó. Boromisza közel áll a futuristákhoz. De 9 futuristáknak nem azt a csoportját utánozza, amely mindent kockákban rajzol meg; ő a diadalait a pontok és a háromszög jelében érte el. (c) Ne felejtsük el a Sajtóalapot! Emberek és dolgok. (írások & hétről.) Becsülöm és tisztelem az őszinte harcot, ahol komoly, lélekből fakadó meggyőződések csapnak össze. Kalapot levéve megyek el a küzdők előtt, ha egyenlő fegyverekkel, minden csel és ármány nélkül küzdenek. Szóljon, csapjon, vágjon, szúrjon bár az ész, a szellem, az éle, a gúny minden fegyvere, mindaddig, mig becsületes a harc, elismerést, csodálatot érdemel. De lenézem, megvetem a gyáva cselszövőt. Ha nem veszi fel nyíltan a harcot, hanem a háttérben, a a sötétben ármánykodik. Ha titkas utakat, titkos fegyvereket keres, hogy ellenfelének árthasson. Ha hangosan, nagyképűen adja az előkelőt, titokban meg tolvaj furfanggal dolgozik. Ez a lap — büszkén, emelt homlokkal modhatja — sohsem félt a harctól. Érzett magában mindig annyi erőt s bátorságot, hogy bármily ellenséggel szembe szálljon, de osak a nyílt, őszinte harcot szerette. Hol egy egész világ szemeláttára folyik a küzdelem, hol a nagyközönség, a közvélemény a döntőbíró. Újabban gyáva kortesek szólnak bele a harcba. Régi választásokra emlékeztető kortes eszközökkel dolgoznak. Egyszerűen összeszedik, ellopkodják lapunkat kaszinókban, vendéglőkben, kávéházakban, hogy az a közönség kezébe ne juthasson. Újra mondom: tisztelem, becsülöm az őszinte harcot, de utálom, leuézem, megvetem a nemtelen harcost. * Az aranyosmegyesi várkastély szóbeszéd tárgyát képezi már hetek óta. Komo- róczy főbíró lelkes beadvánnyal invitálta meg a várost a vár megvételére, a sajtóban meg az öreg harangot kongatták mellette. Szidták a várost, hdgy oly kevéssé érdek-, lődik a pusztuló műemlékek iránt, szidták a tanácsot, hogy a vásárt abban a pillanatban meg nem csinálta s hogy a javaslatot osak pártolólag terjesztette fel a Kultuszminisztériumhoz. Akik már ismerik a boulevard- lapok psychologiáját, előre megjósolták, hogy itt megint valami huncutság van a dologban. Az éleslátásuak már rebesgetni is kezdték, hogy valószínűleg a tulajdonos akar az eladással jó üzletet csinálni. S közben váratlan fordulat jött. Lónyay grót ősei iránti kegyeletből megvette a várkastélyt. S a harangok újra szóltak. Szidták az érzéketlen paraszt várost és tanácsot s ünnepelték, dicsőítették a grófi vevőt, de még inkább a nemeslelkü, humánus eladót, aki tisztán magasabb célokból potom áron adta el a várat. A vételárat persze nagyon okosan elhallgatták. A pesszimistáknak megint igazuk volt. Az eladó: Benedek ügyvéd kitűnő üzletet csinált. A 8—10 holdas várkastély valami 250 ezer koronájába került a grófnak. És az ügyvédnek ? Nem tudjuk. De suttogják, beszélik, hogy 60 ezer koronájában van. (» 1918. 6? március hé f-én uj előfizetést nyitunk a Szatmári Hírlapra. Mindazokat, akik hívei és barátai lapunknak, ezúttal is felkérjük, szíveskedjenek minél több előfizetőt szerezni a Szatmári Hírlapnak, hogy nagy és nehéz feladatunkat zavartalanul továbbra is végezhessük. Azokat a tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetésük december hó 1-én lejár, kérjük, hogy előfizetési dijaikat mielőbb beküldeni szíveskedjenek, mert a papirhiány miatt nem vagyunk abban a helyzetben, hogy felesleges példányokban nyomathassuk. A mellékelt postautalványt szíveskedjenek az előfizetések beküldésekor felhasználni. A püspök adománya. Nem győzzük elkönyvelni a szatmári püspök adományait. Már megint egy 15 ezer koronás alapítványról kell beszámolnunk, amelyet a jótékony püspök a budapesti „Irgalomházában* tett le egy gyógyíthatatlan beteg ápolására. Esperesi kinevezések. Takács Károly huszti plébános a huszti kerület esperesének, Rónai István, csanálosi plébános pedig a nagykárolyi kerület helyettes esperesének neveztetett ki. A Karltász irodája megnyílt. A Szatmárnémeti Kath. Karitász Egyesület óriási lépésekkel halad előre áldásos programújának megvalósításában. Újabban Szat- már legforgalmasabb részén, a piactéren, a nagypréposti palotában irodát nyitott, amely ezentúl a szegények menedékhelye lesz, ahol tanácsot, utasítást, állást, segítséget fognak kapni, Kinevezée. őfelsége a király Nickmann Richárd főhadnagyot, felsőbányái bányaparancsnokot századossá nevezte ki. Esküvő. Bernhardt István dr. nagybányai városi t. orvos e hó 7-én tartotta esküvőjét Miskolozon özv. Légner Jánosné leányával Mariskával.
