Szatmári Hírlap, 1918. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1918-01-31 / 5. szám
3&XVII. évfolyam. &a£atm&p'»N6metl9 i9í8< január 31. 5. szám N POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre Félévre 10 K — f. 5 » — ,, Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes széni ára 20 fillér. Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre » koron» Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 cio! ér Felelős szerkesztő * Dr. Czrmbel Lajos. Laptulajdonos \ SZAHAR-KGYHUMRGYKI IRODALMI KOS. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Pézmény-sajtó (Iskola-utca 5. sz.) címre küldendők. hirdetőnek egyszeri kBzIéae S lcorona ---------------- Nyllttér nőre 4o filler. ---------------me gjelenik minden csütörtökön. Búcsú és Beköszöntő. Minden elmúlásnál méla elégiával, mély megdöbbenéssel ál! meg a halhatatlanságra született emberi lélek. A Szatmári Hírlapnál is a Ratkov.szki Pál szerkesztése — elmúlt. És mi mindnyájan, akikre rávilágított az ő elméjének fénye; akik tüzhuliámokat vettünk át az ő ifjú leikéből; akik mindenütt megóreztük az ő erős szervező kezének munkáját, most, bogy távozik, nagy elbusulással nézünk utána. Köztünk dolgozott évtizedeken át sokszor megcsodált, szívós energiával; hozzánk nőtt mindnyájunkhoz, a mienk volt egészen. Es mégis, az élet nagy törvénye szerint, az ő távozása közülünk egy nagy reveláció erejével hat reánk : csak most érezzük igazán, hogy ez az ember, akinek életszükséglete a sok munka, hovatovább nélkülözhetetsennó vált. A Pázmány sajtó, az Irodalmi Kör, a Szatmári Hírlap az atyát vesztett árvák bus hangulatával búcsúzik tőle. De Ratkovszki főigazgató ur a mi körünkből nem tűnt el egészen. Nagy egyéni képességeit más talajban fogja gyümülcsöz- tetni; de az óletenergiája, amelyből cselekvései fakadtak ; az a szellem, amely minden tettét áthatotta, köztünk fog maradni. Az utóbbi időkben csaknem az évszakok szerint változik a Szatmári Hírlapnál a szerkesztőség. De ebben a változásban mi sohasem láttunk elmúlást, feloszlást; az életnek nagyszerű utánzata ez. Az életé, amely tagadása a megkövesült állandóságnak ; amelynek lényege a meg nem szűnő mozgás, folyás, átalakulás. Az életnek egy mozzanata sem igazi elmúlás. Mert az energiák mindig megmaradnak, egyik formából átültetődnek, a másik formába, de minden alakulatban egy-ugyanazon életerő lebelete lüktet. Úgy van. Más lapoknál sokszor a szerkesztőváltozás uj irányt jelent. De mi papok az a kiváltságos testület vagyunk, amelyben minden tag — legyen bár egyénileg nagyon különböző — egy nagy közös képre van faragva. Mi mind ugyanozon nagy gondolatokat, eszméket hordjuk az elménkben; ugyanazon közös, nagy akarásaink vannak; egy az irányunk, célunk, egy a hajtóerő is, amely céljaink felé nyughatatlanul üz bennünket. Es ez a hajtóerő személyről személyre, névről névre változatlanul vándorol át, mint, a mi bel«'' éb .ünk folytonossága, energiánk örök megmaradása. Azért nekünk programmot nem kell készíteni. A régi Heti Szemle annak idején azért született meg, hogy az öt vármegye kat- holikus népének, amely számánál, történelmi múltjánál, műveltségénél fogva nem törheti, hogy utolsó helyre szorítsák le, legyen tere, ahol összejön, találkozik, ahol értekezhet a saját belső ügyeiről; ahol ismerkedünk és gondolatokat cserélünk ki; ahova impulzusokat viszünk, ahonnan impulzusokat merítünk. Elsősorban tehát a saját embereink összetartására született a lap; a testvéri szeretet ápolására, hogy legyen egy betűkből épített családi otthonunk, amelyben csupa szeretetből lobogó lángot gyújtsunk, amelynek fényénél egymásra ismerjünk s amelynek melege uj életet öntsön dermedező tagjainkba. A családi tűzhelynek pedig angyala a béke; azért mi békességet hirdetünk a jóakaratu embereknek. Bízunk az igazság isteni erejében. Ez az erő mindenesetre lappanghat sokáig, de az a törvénye, hogy épen akkor, amikor az ellentétes erők már kezdenek nem számolni vele, diadalmas uj lendülettel tör ki, hogy teremtsen magának uj világot. Adja Isten, hogy ne csalódjunk. Mi hinni, akarjuk, hogy a kalholikus öntudat ébredésében, a mi embereink impozáns megmozdulásában »z az elnyomott. ‘ eltemetett erő, kezdi mog nagyszerű játékát. Ha ezek ez elfojtott tüzek majd kitörnek, az lesz a .gyönyörű hajnaihasadása 1 Azért itt az ideje, hogy fölkeljünk az álomból. A látóhatár még sötét. De mi mind- n}rájan elszánt, fanatikus hévvel addig dolgozunk, mozgatunnk, ébresztünk, lelkesítünk, tüzelünk, mig fel nem kelt a nap . . . Tudás és boldogság*. Irta: Dr. Czumbel Lajos. I. A nap már régen lehanyatlott a Tyrr- heni tengerben. A császári Róma hatalmas palotáira misztikus fényt vet a holdvilág. A hallgató Aventinus hegy egyik nagyúri villájának ormán két alak áll egy Mi- nerva-szobor árnyékában. Az egyik ékesebb. Termetét bő tóga burkolja be. A fiatalabbik, 22 év körül, a nemes ifjak hímzett tunikáját viseli. Merően néznek majd az alvó „isteni“ Rómára, majd föl a felhőtlen csillagos égre. Silvius az, az ifjú patrícius és Bufinus az ő nevelője. Miután egyideig csend állott be, megszólal újból az ifjú : Silvius: Hogyan értsem meg, Mester, hogy abban a mérhetetlen boldogságban odaát, amelyről beszólsz, valahogy mérhetetlen lesz a mi tudásunk ? Hiszen én mindig úgy gondoltam, hogy a tudás akadálya a boldogságnak. Bölcs férfiak is mindig igy mondták : Egyszerű lélek tudatlan tele- vényében fakad a boldogság szines virága. Bufinus: Ugyan miért boldogít a tudatlanság ? Silvius : Nézz ide, Mester. Van e nagyobb gyönyörűség, mint belemeredni a csillagos égbe ? És az, ami vonz, ami boldoggá tesz, úgy érzem, hogy az a titok, a misztikum. Ha tudnám, hány csillag van, meddig terjednek, mily nagyok, örömet többé nem lelnék a csillagos éjben. Ha most jönne egy szellem és elvinne innen, és mérhetetlen csillagokon repülne át velem ... messzebb, messzebb, és megmutatná nekem a csillagokat az utolsóig; és elvinne oda, ahol kezdődik a fekete semmi, semmi fény, semmi sugár, semmi kékség többé a látóhatáron, akkor könyörögnék neki, hogy hagyjon itt, ahol nem látok tovább a sarkcsillagnál, de ahol, amerre csak látok, a határon derengő fény van, amely sejteti velem, hogy ott még a vég ninos. Amely megmondja, hogy ott még egy ismeretlen világ van, a titok. És ez a titok tesz boldoggá. Bufinus: Kedves silviusom, emeld föl szemedet Látod-e határát, végét a nagy égnek? Sehel. Mindenütt sejted hogy tovább ... tovább megy vége nélkül. És ezért kérnéd a szellemet, hogy hagyjon itt, hogy ne mutassa meg a csillagokat mind az utólsóig ; azért, hogy láthasd a végtelent. Mert igy bizonyos végtelent látsz, és a végtelennek még homályos tökéletlen látása is nagyobb boldogsággal tölt el, mint a véges tiszta ismerete. Majd, ha fogod látni a végtelent tisztán, ragyogóan, nem fogsz-e boldogan csüggeni rajta ? Látod, a végtelen tudás az, ami vonzó a titokban? Silvius: Még nem értem egészen. Megtudnád e mondani, Mester, miért szeret a gyermek az óceán partján játszani? Miért húzza- vonja az óceán ? Mert hova, merre mennek a vizek, merre úsznak, megmondani nem tudja. Miért szeret a part fövényében járkálni, amelynek számát meg nem mondhatja ? Miért nézi annyi gyönyörűséggel azt a szines kagylót, amelyet a habok partra vetettek; amelynek történetét nem ismeri, amely ki tudja honnan jött, ki tudja hol járt és micsoda kifürkészhetetlen életet élt a feneketlen óceán mélyén, amig eljutott hozzá ? Bizonyosan azért mert ez regényes. Emlékszel, hogy tavaly a Sabiuok végnólküli erdeiben jártunk. Es ott a sötét erdő mélyén, ahol nem tudtam, hol vagyok; ahol nem tudtam merre végződik az erdő, ahol azt hittem, mintha eltűnt volna az egész világ és az egész világból csak a sötét határnól- küli erdő maradt volna meg; ott olyan boldognak éreztem magam. Örömhúrjain lelkemnek művészi kézzel játszott végig ez az erdő, ahol mintegy elvesztettem mindent és elvesztem magam is. Ezt a boldogságot azért okozta az erdő, mert regényes volt. Regényes volt, mert volt titok benne. Ha ón akkor tudtam volna, hol, merre van határa az erdőnek, hol vannak utjai, hány fája van, hány fűszál és virág a tölgyek alatt; és a fűszálak belső szerkezetét mind ismertem volna, akkor megszűnt volna regényesnek lenni. És odalett volna a mi boldogságunk. A tudomány, a mindenek tudása elűzi a regényest, és a regényessel lelkünk legszebb örömét. Hogyan mondhatod többé, Rufinus, hogy a végtelen boldogságban mérhttetlen lesz a tudásunk ?
