Szatmári Hírlap, 1917. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1917-07-12 / 28. szám

2

Szatmár-Németi 1917. július 12

A feleletre Diogenesnek nappal is égő lámpája kialudt volna.

— Ember! — igy hangzott a válasz.

* *

*

Ne vessük meg ezt a nagy szót. Érdemes tovább is bonczolgatni, hogy mit rejt mélysége.

A múlandóság e nagy világában minden bevégzett. A nap, madár, .virág, holnap is az, ami ma, de az ember születésekor csak — vázlat. Tökéletesítenie kell magát s a befejezést, a végső vonásokat rajta csak az örökkévalóság alakítja ki. Ha nem tökéletesedik, az örökkévalóság elveti, mint silányságot.

A mélységes érzések költője — a meleg szivü Dickens — fájdalmasan töpreng : miért van az, hogy ártatlan, gyermeki arcok csodás szépséget igérő vonásai — halványulnak, eltűnnek, megrútulnak a szálló idővel...

Más feleletet erre nem talál, mint e bús megoldást ?

— Letörli és beszennyezi az élet.

Szent Pál ellenben — ez a világjáró,

sziveket mozgató, tüzes szavú nagy orator, a jövőt megálmodva, a tökéletesség jelzőjével ruházza föl a rája hallgatókat, útján járókat.

— Szent-eknek szólitja őket.

Igen, mert Dickens a züllés lejtőjén, Szt. Pál pedig a tökéletesedés „örök halmain“ pillantja meg a maga alakjait.

Dickens embereinek történetét a legtömörebben Loy. Szt. Ignácz irta meg e három szóban :

— Test. Világ. Ördög.

Testiesek. érzékiek ; A világ hiúságának vásári forgataga elkapja őket és meg- rutulnak, ördögiekké válnak.

Szt. Pál embereinek története is három

szó:

— Lélek. Örökkévalóság. Krisztus.

A lélekkel élnek ; szeműk az el nem múló jövendőkön függ: mintájok Krisztus, és mesterművök az „alter Christus,“ a krisztusi ember.

A művészet is megrajzolja a két alakot.

Az elsőt gyöngódebb finomsággal, sze Üdítve a nagy jezsuita ridegen komor festését. — A nápolyi muzeum bájos Psychéje ez. — Szép, de véghetetlenül szomorú. A földre tekint le, kimentve meggyötörtén.

A másik, katakombák talán van megörökítve. Ott áll kiterjesztett karokkal, derülten, ráfeledkezve a égre, mintha föl akarna repülni.

— Ilyen lélek, mikor rá talál Istenre.

Az Istent lató, az Istent kereső már —

közeledik a nagy névhez ember.

Mert nagy név ez. A keresztfa legalább ott beszéli, hogy az ember megérdemelt — egy Istent.

milyen nehezen tudja elviselni, hogy a testvére eltávozott tőlük.

— Csak vigasztalódjál, ha tudsz magadtól. Keress, kutass, vágygyál tovább. — Találsz is egyszer-egyszer valamit, örülsz is annak, hisz a gyermekszív öröm nélkül nem élhet.

Lám, itt is talált valamire nemsokára.

Előbb az iskolában. Szépleikü, gyermeklány szivekben szépről szépen szólni tudó tanárember nagy dalosainak mesemondóinkat tanítva egy szebb, új világ kárpitjait lebbenti tel bámuló szemei előtt.

Vörösmartynk, Petőfink, Aranyunk, kedves és nagyszépségü, álomszőttes világa, sok vigasztaló és szép szomorú álmot adó világ, sok-sok bála, szeretet száll ebből a szívből mindig, most is feléd I Ok maguk jöttek el legelső örömhozókkal szegény kicsihez. És mennyi kedves álom-örömet hoztak !

Majd más valami hoz rövid örömet.

Álmodozó, vágyakozó gyermeklélek az is, aki hozzá jő. S lám 1 Milyen szép ez — azt mondja, hogy minden álmát, vágyakozását megvalósítva látja benne.

S lám, milyen boldogság volna ez, ha az ő álmai, vágyakozásai is megvalósulnának abban, a szívben. És várta ezt tőle, sokat várt szegénykétől, aki épen nem volt az oka, hogy hiába várta s ezután csak még sokkal sötétebb lett minden körülötte.

„SZATMÁRI HÍRLAP“

De milyen az az ember, akiért, saját vérének bíborába öltözött a Megfeszített ?

— Könyveknél világosabban, szavaknál érthetőbben elmondja ezt a Golgotbi keresztfája, a melyek mindegyikén szenvedett egy fölfeszitett.

Középütt az Isten, a ki keresi az embert.

Az egyik elfordul Tőle. Szitok, gúny, hitetlenség az ajkán.

Szemében dac, szivében tűz. Olthatatlan, mint a kárhozat tüze.

— Ez volna az ember, a kiért vérét hullajtja egy Isten 1

— Nem 1 Nem !

. . . Á másik hisz és eélt ér.

— Velem leszel a paradicsomban I

* *

*

íme, tehát az ember, aki eléri a célt: mindörökre együtt élni Istennel.

Egyetlen útja van ennek.

— Nem el-, de odafordulni Istenhez.

Hiába keres más ú'at akár az ész, akár

a szív, akár a lelkiismeret.

Célt érni sem az ész, sem a szív, sem a lelkiismeret Isten nélkül nem tud.

A más úton próbálkozók történetét maga Krisztus mondja el a tékozló fiú történetében.

Az eleje tragoedia, de a vége győzelmes diadal.

— Oh, hányszor ismétlődik e sötét történet az utolsó fölvonás derűje nélküli

Rossuet ugyanezt a történetet máskép mondja el.

Három fölvonásra osztja az ember rendeltetésének problémáját.

Az első felvonás az érzéki örömök. A második az önző „én“ és a korláttalan szabadság. A harmadik a tökéletesség öntudata.

Más szavakkal: az ember vagy önmaga, vagy önmagában vagy önmaga fölött szokott megállapodni.

Először emberi méltóságán alul az érzéki örömöknél idéz, és Circe varázsitala bizony nem tündérekké bűvöl.

Másodszor önmagában, pusztán szellemében keresi az élet pillérét.

— Szegény gőgös lélek, mennyire csalódik, mikor azt hiszi, hogy önmagát kielégítheti önmagával!

Végül gyöngeségót belátva — önmagán fölül emelkedik, Istenhez emelkedik s magát átadja neki egészen.

— Itt eszembe jut Émerson.

Tetszik nekem egy félénken be nem fejezett gondolata. Azt mondja :

Minden csak — idézet. A ház idézet az erdőkből, bányákból, kőrakásokból. Az illat a virágból. A buzaszem a földből.

Itt megáll, pedig várjuk, hogy folytassa így :

— És az ember idézet — Istenből.

Nem sz. Ágostont hozom föl, hogy bizonyítson e mellett, de Musset Alfrédet.

— Hogy meggyötrődött I Koldussá, ki- fosztottá lett. Indult tovább : Keresni az élet célját . . . Útjában mindenkit megkérdezett:

— Miért élni ?

A pogány múlt azt felelte:

Élvezni 1

A kereszténység ? — Oh, a kereszténység sokat kívánt.

— Boldogságot ígért, nyolez boldogságot 1

De épen olyat mondott boldogságnak, a mi fájóan nehéz volt: az óv elvesztését, tisztaságot, szegénységet, irgalmasságot, szenvedést, önmegtagadást ciliciumot, flagellálást, vert és keresztfát.

Újra a philosophusokhoz fordul. De felelet nincs nálok. Ezek csak önmagukban hisznek.

— Mit csináljon hát ? kihez menjen ?

... Akinél a titok kulcsa van, ahhoz

csak — imádkozni lehet.

— Jól van ! Imádkozzunk tehát! . . .

— Sírotokba azt kiáltom.

— Tudomány mesterei, pogány bölcsek, higyjetek nekem, hogy az imádság a reménység kifejezője. Ha azt akarjuk, hogy Isten hozzánk szóljon, először nekünk kell őhozzá folyamodnunk.

Nehéz volt neki a gőg állomásáról idejutni. Nem sokkal előbb még szavai, mintáz izzó gyülölel.

— Oh Krisztus ! Nem Megyek imára én a néppel, 01tí?raid felé, a mely remegve lépdel.

Se föl nem keresem a Te Kálváraiád,

Verdesni mellemet s csókot lehelni rád.

Én — állva maradok, midőn a barna ivek Árnyékai közzé sereglenek a hívek.

S midőn meghajlanak, mint a szél lengette sás, Ha fönt, a choruson, megcsendül a fohász.

Oh, Krisztus ! Nem hiszem m/dasztos szózatod. Nagyon vén e világ, s nagyon későn születtünk ; Szazad — mely nem remélt — szülé e századot Amely— nem fél. A menny üressé lön felettünk. A hogy a vakeset vezérli a sötétben,

Úgy megy ma a világ ; illúziótlan, ébren ;

S a múlt kor szelleme, mely ott szárnyal fölötte, Már angyalaidat az örök űrbe lökte Már Golgotha szege, átütve testeden,

Lazult: sirod alól kisiklik már a föld ;

Meghalt már glóriád s ében kereszteden Magasztos tetemed, oh Krisztus, porba dőlt!

De aztán mégis eljut a kereszttövéig, és ott már lérdrebulva — imádkozik :

— Nos e pogány világ legpogá.nyabb fia Könyörg : legyen szabad e port csókolnia S kisírnia magát e hideg föld felett,

Mely húnytod által élt s mely meghal nélküled ! Mint akkor, üjólag hogyan támad föl élte ? Hajdan megifjítád, a véred’ adva érte ;

Kitesz majd ugyanígy, megifjítván okként Bennünket, aggokat, kik tegnap születőnk ? Véneic vagyunk, minők a Te időd alatt;

Ép annyit vár szivünk és még többet sirat.

Ott van Lázár megint az órjás sir üregben,

Még sokkal merevebb, még sokkal hidegebben. Hol az Isten Fia koporsónk hogy kinyissa, Szent Pál a rómait, hogy fedje és tanítsa S csókolják milliók, ruhája szentelt rongyát? Hol az Úrvacsora ? És hol a katakombák ?

Az égi fény kire, kinek fejére szállt ?

Kinek lábára önt Magdolna illatárt ?

A légben hol rezeg egy-egy nem-földi hang ? Ki lesz megint ki lesz istené itt alant ?

A föld ép olyan agg, ép olyan csüggedőn Ereszti le fejét, mint akkor, a midőn Szent János megjelent a Juda sivatagba.

S a haldokló világ amaz ihlet szavakra Úgy összereszketett, mint terhes nő ha lenne,

S erezné ; új világ kezd megmozdulni benne. Mint akkor, az idő ma is mindent kiirta,

De fáradt a Remény s nem bir anya lenni,

A sok dajkálkodás minden vérét kiszitta,

És mást ma nem tehet, mint meddőn megpihenni!

. . . Igen emberré lenni ez a biztos út:

— Imádkozni.

Vergilius a menny kapujánál ott hagyta Daniét.

Csak odáig eljutni nehéz. Tovább már vezető nem kell.

Azt mondom tehát:

— Kérjetek és megadatik nektek 1 És ha kenyeret kértek — mondja az Evangélium — Isten talán köveket ad nektek ? . . . Vagy ha halat kértek, O talán skorpiót fog nyújtani nektek ?

— Befejeztem.

Hiszen ezzel már megmutattam: az élet koldusai mint lehetnek — az élet királyai.

Az áruló csehek. Megjött, a csehek bátorsága. Stransky, cseh képviselő, az osztrák alkotmányozó bizottságban kijelentette, hogy az ő igényeikről a béketárgyalásokon fognak gondoskodni. Igényeik pedig, amelyeket hallatlan arcátlansággal kijelentettek: néhány északi magyar vármegye.

A háború kezdete óta tudjuk, hogy legtöbb veszteségünk az ő igaz árulásuk és gyávaságuk következménye, de csak Georgie osztrák laodwehrminiszter beszélhetett először erről nyíltan. Elmondta, hogy hány ezred, tisztek, szöktek át az ellenséges táborokba, ott légiók alakultak csehekből, s amint a magyar képviselőbázban a közel napokban leleplezték, az orosz hadseregben egy cseh brigád harcol ellenünk s orosz segítséggel 3000 magyart fogott el a zborovi harcokban. Mi már hiteles források alapján megírtuk, hogy Oroszországban a fogolytáborokban csehek az őrök, ők vállalkoztak a magyar foglyok kínzására, a városokban helyi szolgálaton s orosz katonák kiképzésére. Szemtanuk igazolják, hogy ajánlkoztak a kaukázusi frontra a török ellen. Ma a keleti fronton harcolnak ellenünk. Az orosz hivatalos jelentés ezt nyíltan beismeri.

Nincs szó e galádság megbélyegzésére. Éhhez képest még a hitvány oláhságot se nézzük ellenfélnek, mert az még hagyján, hogy megtagadták a fegyver fogást, — adtunk