Szatmári Hírlap, 1917. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1917-12-13 / 50. szám
Szatmár-Németi, 1917. december 13. Rületben, a Leszámítoló-, Kereskedelmi-, Termény-, Gazdasági bankokban, a Vármegyei- és Általános takarékpénztárakban, a Népbankban és Hitelbankban kell elhelyezni. Megbízható pénzintézet van tehát .elég, de kérdés, lesz-e mit elhelyezni. Hogy mindenik pénzintézetnek nem fog jutni, az előre is bizonyos. A városi tisztviselők 1500 köbméter tűzifát kapnak kedvezményes árban; (köbméterenként 10 koronával olcsóbban a megszabott eladási árnál) ugyanannyit kapnak a szegények is s ha szükség lesz rá, többet is. * Módosítani fogják a színházra vonatkozó szabályrendeletet; 1918. tói kezdve nem kap a bérlő fűtési és világítási segélyt, vigalmi adó alá esnek a színházi- és mozijegyek. Volt még több apróbb ügy, ezekkel röviden végzett a közgyűlés; elfogadta az előadói javaslatokat. Az ügyek letárgyalása után Gönczy Antal tb. kanonok boldog újévet kivánt a főispánnak, polgármesternek és a tisztviselői karnak. A szekularizáció egyike azon jelszavaknak, amelyeket leggyakrabban hangoztatnak s amelyeket megtettek minden bajunkat egy csapásra orvosló pana- eeának. A gondolkodni nem szerető és jelszavak után vakon induló magyar publikum végtére is kezdi elhinni, hogy minden orszá gos nyavalyának a kath. egyházi vagyon az oka és ha ezt elveszik, mindenkinek lesz földje és senkinek sem kell majd adót fizetni. A szekularizációval űzött izgatás két erős szenvedélyre alapítja számítását: az irigységre és a vagyonéhségre. Ezért tették meg az egyházi vagyont államinak, tehát közös vagyonnak ; ezért kelnek szárnyra a legszertelenebb hírek a kath. egyház mérhetetlen gazdagságáról. Csoda-e, ha az emberi szenvedélyeknek ilyen felkorbácsolása nem engedi a közvéleményt gondolkozni? Csoda e, ha a szekularizáció hangzatos frázisa mögött nem veszik észre a közönséges rablást, a népnek földet követelő szekularizálókban a többnyire meg sem keresztelt radikálisokat ? Ezért kell minduntalan reámutatni a szeku- larizációs áramlat titkos céljaira, képmutató apostolaira. Ezért nem felesleges újra meg újra kimutatni az egyházi vagyon megtámad- hatatlan jogi alapjait, s az ellene hangoztatott érvek hazug voltát. A folyton növő gazt kell gyomlálni. Eszünk ágában sincs a szekularizáció kolompo8ainak meggyőzésére vállalkozni. A debreczeni vastagnyakuakat, az irigység s a telhetetlen kapzsiság mozgatja; ezeknek nem érvek kellenek (amúgy se sok érzékük van az ilyesmik iránt), hanem az egyházi vagyon. A radikális szekularizálóknak is hiába magyaráznánk; ezeknek útjában van az egyházi birtok, mert lekötöttsége miatt nem közelíthetik meg az uj honfoglalók, még inkább pedig azért, mert az erre a vagyonra támaszkodó kath. egyház még mindig tuierős ellenállást bir kifejteni a destruktiv törekvésekkel szemben. Ők tehát az egyházi vagyon elvételével kettős célt szolgálnak: a mobillá tett holtkézi birtokot radikális kezekbe juttathatják s az egyházat ellentálló erejében jelentősen lefokoznák. Ezek szerint a szekularizáció helyes és jogos, mert szükséges — nekik. Á cél szentesíti az eszközt. Mi csupán a jóhiszemű félrevezetettek, a tisztességes indulatu magyarok számára akarunk egy-két elfeledett igazságot megismételni. Az egyházi vagyon nem állami eredetű. Legkiválóbb történettudósaink (Pauler Gyula, Karácsonyi János, Dudek János és mások) kétséget kizáróan kimutatták, hogy Szent István az egyházi javadalmakat nem az egyetemes magyarság tulajdonát képező nemzeti birtokokból, hanem a saját (Árpád törzsének) törzsvagyonából hasitotta ki. Ezenkívül a jelenlegi egyházi, főleg a vallás- és anulmányi alapok birtokai tetemes részükben „SZATMÁR HÍRLAP“ magánosok adományaiból, vagy egyházi férfiak, testületek szerzeményéből vették eredetüket. Miután pedig a saját magánvagyonával mindenki, — legyen az király vagy mágnás, Bakócz Tamás vagy Pásztori Árkád, — szabadon rendelkezhetik, annak adományozhatja, akinek akarja, világos, hogy az egyháznak épen olyan tulajdonjoga van a maga vagyonát illetőleg, mint pl. esetei Herzognak a maga birtokára. Ha az utóbbinak elvétele nem szekularizáció, hanem rablás, az előbbi nemkülönben. Az is valótlan, merő tudatlanságból származó állítás, hogy a főpapok seregek, bandériumok állítása céljából kapták a birtokokat. A főpapság a főnemességgel egy rangban állott, kulturális téren pedig övé volt a vezetőszerep. Ehhez pedig főrangú vagyon is kellett. A főpapság igenis kivette részét mindenkor a csapatállitás nemesi kötelességéből, de nem azért, mert erre a célra kapta a vagyonát, hanem, mert hazafias érzése és királyhüsóge késztette erre, épen úgy, mint az ország valamennyi nemes emberét. Adót nem fizetett, de a honvédelemből tehetsége szerint kivette részét. Ez nem any- nyira paragrafusokra foglalt, hanem becsületbeli, hazafias kötelesség volt. Ebből kitűnik annak a következtetésnek a helytelensége is, hogy mivel most már a főpapok nem állítanak bandériumot, tehát a javadalomhoz sincs többé jussuk. Mióta ugyanis az állandó katonaság, majd az általános vérkötelezettség lépett a nemesi és zsoldos katonaság helyébe, azóta a főpapság ugyanúgy, mint a világi nemesség állandó adózással rója le honvédelmi kötelezettségét; a bandériumot most már nem ők, hanem a hadvezetőség állítja ki, de ugyancsak az ő adópónzükböl. Amilyen képtelenség volna a zászlósuraktól, főnemesektől a „banderiális kötelezettség“ megszűnése miatt birtokaikat elvenni, ugyanolyan oktalanság ilyet a főpapsággal szemben hangoztatni. Es végül épen, mert az egyházi javadalmak nem katonaállitásra, hanem egyházi és kulturális célokra adományoztattak, mivel továbbá az egyház eme kulturális és vallási célokat mainap is híven szolgálja, amellett a honvédelem terheiből a múltban is kivette, a jelenben is kiveszi a reá eső részt, — a szekularizációt még akkor sem lehetne a banderiális kötelezettség megszűnésével indokolni, ha az egyházi javak tényleg állami eredetűek volnának. Amig a magyar kath. egyház fennáll s amig vallási és kulturális missiót teljesít, addig az övé a jelenleg birtokolt vagyon; azt tőle csak a tulajdonjog lábbaltiprásával, közönséges rablással lehet elvenni. Ezt fejezte ki báró Prónay Dezső volt evangélikus főgondnok is, amikor a szekularizációt emlegető hitsorsosait, egyszerűen a hetedik parancsra emlékeztette. Egyébként érdekes és a szekularizációs agitáció titkos rugóit jellemzően megvilágító tünet, hogy jóllehet az egyházi birtokok lefoglalását a magyar nép földhözjuttatása címén követelik a Világ és a Huszadik Század népbarátai, az ellen soha niocs egy szavuk sem, hogy a bankok, hadseregszállitók, ujbárók és ujnemesek ezerszámra vásárolják össze a magyar holdakat épen most a há- horu alatt. Pedig ezektől ugyan nehezebben szerezhet földet a magyar paraszt, mint a főpapoktól és régi nemesektől Az is jellemző és az előbbi tünetet szépen megmagyarázó tény, hogy a szekálarizációkra uszitók legtöbbje és leghangosabbja (itt Szatmáron és vidékén is) az uj honfoglalók közül való. Negyvenéves tanítói jubileum. Á nemzet napszámosainak zajtalan munkájában eltöltött 40 esztendő olyan teljesítmény, amely méltó az elismerésre akkor is, ha az átlagon felül emelkedő eredményeket nem is tud felmutatni. De ha ilyen négy évtizedre terjedő munkásságnak egy egész község értelmi színvonalának jelentős emelkedése, az iskolájából kibocsátott intelligens embereknek egész raja adja meg a minősi- sitést, akkor helyénvaló a legáradozóbb dicséret is. December 10.-én töltötte be tanítói működésének negyvenedik évét Láng Pál nagymajtényi kántortanitó. A jubiláns egyike azon nem nagy számú tanítóknak, aki férfias és egész munkát végez, aki nemcsak alapos hozzáértéssel, hanem meleg szeretettel és negyven esztendő őrlő munkája után sem szűnő lelkiismeretességgel buzgólkodik az ifjúság nevelésében. Az ilyen munkának nem maradhatott el a ritka szép eredménye, aminthogy nem maradhatott el az egyházi és világi felsőbbség elismerése sem. — Láng Pálnak tanítói erényei és érdemei mellett nem hagyhatjuk szó nélkül családi életének pólda8zerüségót: tizenegy sokat Ígérő gyermeket nevelt fel temérdek fáradsággal, párját ritkító gondossággal. Úgy tanítói működését, mint családi nevelését mélyen áthatja és különösen értékessé teszi a bensőséges vallásos szellem, amelynek nemcsak szavaival, hanem hithü élete példájával is lelkes apostola volt. A szántóföldjét szivvel-lélek- kel szerető gazdának a ringó kalász-tenger láttára feltámadó örömét érezhette a készülő ünneplésről mit sem sejtő kántortanitó, amikor december 10-én Nagymajtény apraja- nagyja körülvette és elhalmozta őt a szerető ragaszkodás és hála kifejezéseivel. Mi sem jellemezheti találóbban a letűnt negyven esztennő nevelő munkáját, minthogy az ünnepség hálaadó istentisztelettel kezdődött, amelyen az egész falu népe s az iskolásgyermekek, a tanítótestület, az iskolaszék g a községi elöljáróság vezetésével vett részt; az ünneplés folytatása az iskolában történt. Elsőnek Czier Ferenc plébános üdvözölte a jubilánst; egyúttal felolvasta a megyéspüspök és a kir. tanfelügyelő meleghangú, elismerő levelét. Azután Bodoky Kálmán körjegyző a politikai község nevében. Elchlinger János a tanítótestület, Elchlinger Gyula pedig a hadbavonultak képviseletében adott megható szavakban kifejezést kántortanitójuk iránt való ragaszkodásuknak és soha nem szűnő hálájuknak. Kedves közvetlenséggel tolmácsolta Fischer Pál IV. osztályú tanuló a gyermekek köszönetét. Méltó befejezése volt a lélekemelő ünneplésnek, mikor Czier Ferenc plébános a jubiláns emlékének megörökítésére 100 koronás iskolai alapítványt tett. — A magunk részéről is örömmel csatlakozunk az ünneplőkhöz és szívből kívánjuk, hogy az érdemes kántortanitó még sokáig szolgálhassa a hitvallásos népoktatás magasztos ügyét ■ mint követendő példaképe a katholiku* magyar tanítónak világosodjék kartársai előtt. 3 Hadikölcsön jegyzésével tegyünk tanúságot hazafisá- gunkról. Muszka varjak. Irta: Léber János. jdegen nép . . idegen ég . . fdegen Jóid napja futja . 1 — jtt vezet el — ködbekéklön Jdárom magyar rabnak útja. Szó Cat Jfndris nagy mogorván : — „Jsátja keveri a csutkafödet ? Ippeg úgy a’ — mint minálunk: Varjú üti a csonka töket J 'Sán a varjak is mi tő tünk — . . Szedte-vette . . 1 beste-telke . . !“ (3£is madárka szállott arra S mint a varjú észrevette, Ifccu rája — fel utána . / lildözöbe fogja nyomba’ Jdelyi földnek magva ketyett (jyönge kusra fáj a gyomra. —)
