Szatmári Hírlap, 1917. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1917-10-11 / 41. szám

XXVI. évfolyam

41. szám

iSzatmái*—Németi, 1917. október 11.

(HETI SZEMLE)

POLITIKA.! DÉS TÁRSADALMI LAP

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egész évre 10 K — f. I Negyedévre — 2 K 50 f. Félévre — 5 „ — „ j Egyes ezstm ára 20 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak »gy evre S korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre S dollár

Felelős szerkesztő

Ratkovszki Pál.

Laptulajdonos

A SZ&TMÄR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. F6zmány-sajtó (Iskola-utca 5. sz.) címre küldendők. Pályimtl Wristésok egyszeri kOilése 8 korona ----------------Ny litter sora 40 tUlör. -------------------Me

gjelenik, minden csütörtökön.

Autó kémiáit kérünk.

Ütött autonómiánk tizenkettedik órája. A vajúdás lassú menetű volt, de elkövetkezett megszületésének hő vágya a katholikus lelkekben. Nem szükség magyarázni, hogy a katholikus autonómia a nerazetfentartó erkölcsi erűket növeli, ennélfogva nemcsak egyházunknak, hanem az országnak, a nemzetnek is érdeke. Aki nem ezt vallja, legyen akár világi, akár pap vagy püspök — félre az útból 1 A szentatya akarja, az apostoli király akarja, a kormány Ígéri — hát ki áll még útjában ? Vagy mi mer még útjában állni ? Egyéni, önző érdekek ? Bűn ilyesmit gondolni is! Talán az egyházi vagyon kérdése a punktum szaliens ? Nos legyen ! És ha nem biztosítjuk az autonómiával az egyházi vagyont, vájjon mivel fogjuk biztosítani autonómia nélkül a bekövetkezendő időkben ? Olyan időkben, amikor a demokrácia köny- nyen fejlődhetik demagógiává!'’ Anyagi jogokban legyen krisztusi lemondás, az esetleges egyéni, önző érdekek némuljanak el a krisztusi alázatban!

Katholikus öntudatunk felébredt és immár folyvást ébren van; érezzük inferiori- tásuDkat más felekezetekkel szemben ; áliam- vallásuaknak mondanak hamis jelszóval, pedig jogok nélkül vagyunk, az államvallás hátrányait tűrjük, terheit viseljük és nyögjük az állam gyámkodását. Lelkiekben igenis viseljük a gyámolitást, mert Krisztus rendelése, ámde hogy külső társadalmi életünket, mozgalmainkat, vágyainkat lelki világunkkal ellentétben álló faktorok befolyásolják, arra nem születtünk. A de nobis sine nobis elve mindig tompa fájdalmat vált ki a tömeglé- lekből.

Autonómiát nekünk és pedig minél előbb. Óriási teendőnk van. Szégyenletes sajtónkat felemelni olyan színvonalra, hogy egészséges közvéleményt teremthessünk és sajtó utján is — prédikálhassunk. Isten igéjét hallgatókra várnunk kell a templomban, a napi sajtó elviszi azt a hallgatók millióihoz. — A másik óriási teendő a papi nevelés és oktatás színvonalának emelése egészséges szemináriumi élettel. Pázmány Péter a maga idejében ugyanazokkal az eszközökkel tette erőssé és hr ■ ve a magyar kath. társadalmat, amivel a protestantizmus előtte hódított; a szószékkel az iskolával, a sajtóval. Képzett, megingathatatlan erkölcsi alappal rendelkező papságot nevelt és úgy küldte a csatasorba.

Szent bitünk, hogy az autonómia keretében a sok óriási teendőt könnyebben tudjuk

elvégezni. Levegőhöz kell jutnunk elsősorban, hogy egészségesen fejlődhessünk.

Ezt a levegőt szerezzék meg nekünk az illetékes tényezők; nem szükség magyarázni, hogy kik azok, kiknek elsősorban befolyásuk van odafönn, kiknek a szava esik nehéz súlyként a serpenyőbe. Minden hosszabb vitát igénylő javaslatot előzőn meg az autonómia kérdése a parlamentben, nehogy torlódás miatt elmaradjon, és nehogy kételkedjünk az ígéret jóhiszeműségében.

Autonómiát nekünk ! Egyháziak és világiak egyaránt kívánjuk 1

Nevezetesebb politikai események.

Nemcsak itthton, hanem szövetségeseinknél is sok oldalú megbeszélés tárgyát képezte e hét folyamán a Czernin gróf, külügyminiszter beszéde, melyet miniszterelnökünk ebédjén mondott. Körvonalozta beszédjében azon feltételeket, melyek mellett Ausztria és Magyarország békát kötni hajlandó. Fejtegetése lényegében a pápai jegyzék alapelvein nyugszik de még tüzetesebben kifejti a nemzetközi uj rend alapelveit. Különös megegyezésen alapuló békét, uj nemzetközi jogrenddel, mely mindenik tél részéről kizárja a revanch- háboru indításának lehetőségét, óhajt kötni. Ezen cél elérésére az egész világnak le kell szerelnie szárazon, vizen és levegőKeleti mese — nyugati valóság.

— Irta: LÉBER JÁNOS. —

Abdul Hamid lehajtotta kopasztetős, ősz hajjal körözött fejét. Mélységesen elgondolkozott . . . Hosszú, bambusznád botját leszúrta a földbe. Megállóit előtte s meredten, szembeült lélekkel nézett a tövébe . . . Talán bizony elszálló viráglelkót nézte annak a dús, pompás török liliomnak, amelyet botja ütésével, derék ontörötten sújtott a porba. Mert Abdul Hamid hitt a virágok lelkében. Abban az élő, életet lehellő titkos valamiben, amiből alakot, szint ölt; csábos testet, illatot nyer minden virág; ami rózsává fejleszti a zöld bölcsőbe zárt piros bimbót, szegfüve a tüz- szinü, teltuyaku virágot ős amitől közvetlenül rózsává lesz a rózsa és szegfűvé a szegfű...

Abdul Hamid hitt a virágok lelkében. Nagy estéken — amikor a földi vakhomályba csiliagmécsek csillámlottak bele s az est süket csöndje megtelt muzsikával, a keletnek álommeséivel — Abdul Hamid érezte a tik- kadt levegőben száldosó viráglelkeket. Orrához ütődtek; fülére simultak s belesugták meséjükbe halkan . . . csendesen, — hajkulva a nagy este kórusához.

Mert Arábiában az este is mesél; sötétben is látunk, nagy csendben is halluúk: távoli morajlást, hurik dalolását. .. Érezzük a mesés keletnek bűbájos világát...

Azon a napon is nagy este készült. Sejteni lehetett. Forró, tikkadt volt a levegőég ... A hanyatló naptest bibornyoszolyá- ban vetette meg ágyát... És a látókör szélén mintha sok . . . sokezer őrtüzek gyulná- nak . . 1 Égett a mindenség . . . Körben, bi- bortüzzel . . .

— Mily szép az este ! Mester — szólt egyik tanítvány a kísérők közül. — Nézz csak körül, hogy tüzel az égalj! Nagy időknek hasadása lószen . ..

Szomorúan, fáradt nézéssel fordult feléje a Mester.

— Valakinek temetése készül.

— Hogyan? — rebbent meg a tanit- ványsereg s tömegével körülfolyta Mesterét.

— Ki beszél halálról ma? Virágfaka- dáskor . .. Tavaszébredéskor . . . ? Mester, te tréfálsz . . . ! ?

Abdul Hamid lehajtotta újból a fejét.

— Fiaim a temetésem készül.

Azután felszegte nyakát. Ősz hajába

belekapott a tavaszesti szól . . . Meglibben- tette hosszan, fényesen. Fehér, boltozatos homloka belevillámíott a közeledő este homályába. Büszke megadással mondotta tovább :

— Fiaim, a holnap már nem az enyém. Mikorra a lepihent nap reggel uj útjára indul, én nem fogom látni. Lehunyom a szemem örökre — álomra . . . Tudom jól; ne kételkedjetek! Megsúgta valami, vagy valaki most, amikor ennek a letört viráenak panaszát hallgattam ... És jól van ez igy .. . Ne sirjatok! Figyelmezzetek a szómra, mert sok még a mondanivalóm . . .

Elindult sétálva, lassú lépésekkel. Meg- illetődötten, könnyfátyolos szemmel követték a tanítványok.

— Ki mondhat ellent neki... ? —

súgták nagybusan egymásnak. — Lágybe- szédü huriajkak hangját mi — bűnös kicsinyek — nem tudjuk figyelni. . .

És mentek utána ... az utolsó útra.

Abdul Hamid, az ősz Mester beszélt a múltakról.

— Tudjátok, fiaim, hogy az élet nekem csak bánatot adott. . . Meggyötörtén, szebb reggelt remélve feküdtem le este, s uj gyötrődésre, bántalomra ébredtem fel hajnalhasadásakor. Üldözött mindenki. Miért . . . ? Mert más ember voltam. Nem az ő nyájukból való . . . Mert sokat tanultam és nem hittem nekik . .. Mert uj utakra léptem és nem jártam csapásaikon . .. Gyűlöltek hát és kerestek ... És üldöztek városról-városra a nép vezetői. A tömeg pedig veszett ebfal- kaként — nyomult a nyomomba. Harapott, mart, ahol talált, — mert ostoroztam őt is.

— És mi volt a bűnöd, hogy ennyit szenvedtél ? — kérdezte a csendben egyik tanítványa.

— Ma is az a bűnöm, ami volt mindeddig. Egy a vétkem: hogy ismerem a Nagy Tanítót, Palesztina fiát... A mézszavu embert, az istencsókos mestert, aki tudott szeretni, aki tanított szeretni, mert a Lelke láng volt... 1

— Krisztusról beszélsz? — veté közbe a másik.

— Róla. Az idők Nagy Tanítójáról. Századok múltak el; hült csillagok hulltak — uj csillagok keltek ... És az ő tana vi- lágoi mindenütt a nagy világon. Én is belenéztem. Egy villanás volt csak . .. Vakitó fénysugár. De nekem elég volt. Azt lövelte