Szatmári Hírlap, 1917. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1917-09-27 / 39. szám
XXVI. évfolyam. Szatmép-Németi, 1917. szeptember 27. 39. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 , — „ Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám áru 20 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona' Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : Patkóvszki Pál. Laptulajdonos fi SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Pózinány-sajtó (Iskola-utca 5. sz.) címre küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri k8zlése I lcOrona ---------------- Nyilttsr sora 40 Aller. ---------------Me gjelenik, minden csütörtökén. Nemzetiség és szertartás. (*) A magyar nemzet számára a háborúból levonható tanulságok sorában első helyen áll és sürgős megvalósításra v&r nemzeti államunk kiépítése. Ismételten reámutattunk arra, hogy politikai önállóságunkat akkor épifjük szilárd alapra, állami életünk háborítatlan lüktetését csak úgy biztosíthatjuk és a folyton nyugtalankodó ellenséges törekvéseket azzal szerelhetjük le végérvényesen, ha országunkat teljesen magyarrá tesszük. E nagy cél elérése eddig parancsolóan követeli, hogy szolgálatába állítsuk az állami és társadalmi élet minden erejét, valamennyi szervét; mert esak az összes erőknek egyesitett munkája hozza meg évtizedek múltával a sikert. A magyarosodást elősegítő tényezők közül sokszor halottuk emlegetni az iskolát, a közigazgatást, a pénzügyi srervezkedcst, a telepítést. Hogy ezek mindegyikével eredményes faj- és nyelvterjesztő politikát lehet folytatni, azt fényesen bebizonyították a mi nemzetiségeink — ellenünk. Van azonban a nemzetiségi terjeszkedésnek még egy igen hatásos emeltyűje, amelyet különösen a dákoromán agitáció használt ki nemcsak védekezésre, hanem hódításra is és amelynek fontosságára a magyarság vezető körei, úgy látszik, még nem eszméltek reá. Értjük a nemzetiségek egyházi szervezetét. Reánk nézve szerencsétlen adott helyzet, hogy a románok és a szerbek külön nemzeti egyházzal, ennek autonom szerveze- zetében pedig megközelíthetetlen faji védőbástyával rendelkeznek. Ennek egyik következménye, hogy a magyarországi román püspökségek területén az összes egyesült vagy nem egyesült görög szertartásu lakosságot oláh nemzetiségűnek tekintik; papjuk, tanítójuk, liturgikus nyelvük az oláh. A „mi egyházunk“, a „mi papunk“ alatt ezek a görög szertartásuak, akarva — nem akarva, az oláh egyházat, oláh papot kell hogy értsék, bármennyire nem oláh eredetűek legyenek is egyébként és bárha egy szót szem tudnak oláhul. Ugyanígy áll a dolog a szerb egyházmegyék területéu az összes görög keletiekkel. Ez a hierarchikus lekötöttség aztán egykét nemzedék során képes magyarságában megingatni, érzésében, n>jd nyelvében is oláhvá, szerbbé átformálni egész faliakat. Gondoljunk csak Szamosdobra, KismajtéDyra, Domahidára, ahol a két emberöltő előtt csak magyarul beszélő lakosság nemrég karókkal tiltakozott a magyar püspökég ellen. De még más előnyt is jelent ez az egyházi szervezet a nemzetiségek számára: egyszerűen lehetetlenné teszi a magyarság térhódítását közöttük. Ha egyik-másik tagjuk érzésben és nyelvében magyarrá is lesz, a szertartási kapocs még mindig van olyan erős, hogy első, esetleg második vagy harmadik generációjában visszaterelje elhagyott nemzetiségéhez. Számos esetet ismerünk, különösen a görög kath. románság köréből, hogy általánosan magyaroknak ismert szülők csak magyarul beszélő gyermekei a gör. kath. tápintézetekben, képzőkben és szemináriumokban eloláhosodtak, mert különben ritusbeli hovatartozandóságuk miatt állandóan szenvedniük kellett volna az agresszív módon fellépő és őket magának követelő dákó-román terrortól, amelynek még legenyhébb fegyvere a „renegát“ bélyeg. Történtek ugyan kivételek ennek, a magyarság szempontjából káros állapotnak az orvoslására. A hajdudorogi püspökség felállítása, a magyar görög keleti püspökség érdekében megindult (bár újabban elaludt) mozgalom már rátaláltak a helyes útra. Elég utalnunk a gör. kath. püspökség megszervezése alkalmából felviharzó (még pokolgépekben is explodáló) dühöngésére a nemzetiségi közvéleménynek és egyszerre világos lesz, hogy ez az intézkedés mennyire elevenre talált. Pedig ha a magyar görög keleti püspökség is megvalósul, még abban az esetben is csupán a nemzetiségek hódításait s a magyarság vérveszteségét redukáltuk azzal, hogy néhány községet kivontunk a nemzetiségi egyháznak állandó nyomása alól. De a maA századik évfordulón. (Tompa Mihály.) Világháború zajában, amikor népeknek testén vág véres sebeket a harcok ércostora, szinte lehetetlen ünnepelni és méltóan ünnepelni, mert „Inter arma silent Musae, fegyvercsörgésben elhallgatnak a múzsák“ De, mikor tavasz jött, ébredt a természet, ránk köszöntött egy nagy ünnepség, Arany János születésnapjának századik évfordulója és mindazok, akik elelmélkedtek azon, itt játszott a szatmári színházban, itt vitte a mi országutainkon Máramarosszigetről Nagyszalontára szegénységét egy kis zsebkendőben a Toldi nagynevű szerzője, mégis engedték megnyilvánulni szivök érzelmeit és ünnepelték a hazának nagy fiát. Az 1917. évi szept. 28. ez is sokat jelentő nap a magyarok életében. Ebben az évben van századik évfordulója a másik nagy költő, Tompa Mihály születésnapjának. Ha világháború zajában is élünk, ha vannak is sebeink, amelyekre hiába keresünk gyógyítást, nemzetünknek tartozunk azzal, hogy Tompa Mihályt is méltóan ünnepeljük. Tartozik az ünnepléssel a magyar nemzet, melynek fiait, leányait még most is gyönyörködteti remek költeményeivel. Ünnepelnie kellene az iparos világnak abban a tudatban, hogy gyermekében, Tompában, a hazának nagy embert adott. Az a csizmadia-család, amelynek egy Tompa Mihály az ivadéka, büszkesége lehet az iparos világnak, mert, bár az iparos világ állandóan sok jeles embert nevelt s nevel hazánknak, Tompa e jelesek közt is mindenkor az elsők közt fog állani, mert maradandó műveket alkotott. Lehet-e elfeledkezni a rokonságról ? Székelyföldön, Kisborosjenőn ma is élnek Tompák. Vannak, akik magára a költőre is vissza tudnak emlékezni. Borsodmegyóben ott van Igrici. A régi kobzos, regős magyarság faluja ez. Regősnek, hegedősnek, ének mondónak született Tompa Mihály is. A falu őslakói szólalnak meg lantján. Hadiárvákat kell nevelnünk mostan népünk szeretetével, nagy jövőnk reményével, őseink iránt érzett nagy hálával. Ki ne magasztalná a nagyszülőket, akik a korán árván maradt Tompa Mihályt felnevelték és jól nevelték fel. . . De maga az egyéniség, a költői érték még többet beszél el. Tompa lantján megszólalnak népregáink, népmondáink. Arva- lányhaj, a jávorfa az ő előadásában ismeretes előttünk. Lelke visszaszállt a tűnt időknek virágos mezejére és megszólaltatott mindent bánatos éveinkben népe vigasztalására. Ő csak az első 1000 példányra hirdetett előfizetést és az utolsó ivekkel már a II. kiadás első iveit is nyomtatták. Ott ült méhesében, ott hallgatta a méhek zümmögését, a khálynék egyszerű, de nagyon megható, érdekes énekét. És megszólaltatta kertje virágait is, leírta virágóne- keit, az ibolya álmait is. Csodálatos Tompa természetszeretete. Nem felelt tüzes énekekben Petőfi riadóira, de a hazának igaz szeretető a fájdalom bánatos és reménykedő dalaiban nagyon kifejezően szólalt meg lantján. Az Uj Simeon reméli, hogy meglátja a szabadság napját. Az öreg anyamadár biztatja fiait, hogy csak énekeljenek, az öregedő költő lelkesíti a fiatalságot, hogy csak Írja költeményeit, vigasztalja és tüzelje a nemzetet. A szabadságharc táboripapja nemzetnevelő dalt kér a múzsák szeretteitől. Nagyszerűek Tompa allegóriái. Még kitünőbb a levél: „Egy kibujdosott barátom után“ ... A vigasztalás szivárványa szövődik elégiái (pl. Tornácomon) borult egének felhői közé. Ki ne ismerné Tompa népdalait! Télen- nyáron pusztán az én lakásom . . ., Békát tettem kesely lovam lábára. Az a nőközönség, amelyhez sorait intézte, nem feledte el Tompa verseit ma sem. Tompának kitűnő humora is volt. Akadt magyar szempontból húmoros elég az ő életében is. Deák pártfogására Albrecht főherceg kiengedte a fogságból ezzel a felszólítással: „Aztán több golyót nem csinálni.“ Petőfi vigan járta Muráüy várának omladékáit, Tompa azonban épen ott elaludt. Három a daru, A vámosujfalusi jegyző örök hirdetői maradnak derült lelki világának, amely reggelig tudott adomázni a szatírák gúnyos, hibákra rámutató eleme nélkül.
