Szatmári Hírlap, 1917. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1917-05-17 / 20. szám

9.

SZATMÁRI HÍRLAP

Szatmár-Németi 1917. május 17.

kos képviselőválasztás, mely egyszersmind kitűnő alkalmat nyújtana, hogy a városukért lelkesedő polgársággal, — elvakitva őket a patrióta érdekek csillogtatásával — egyes irányzatok az országos politikai pártokba a magok képviselőit becsempésszék.

A radikális szabadkőműves irányzatnak kitűnő szervező képességét ismerjük, ez alól a városi polgárság eddig mentes volt, most elérkezett a jó alkalom, mellékes, hogy az idő a nemzeti állam kiépítését sürgeti.

A politikai pártok csak némely városban ismerték fel a veszedelmes célzatot és tiltakoztak ellene, legtöbb városban azonban hallgatással fogadták, minek magyarázatát abban is kereshetjük, hogy a politikai pártok maguknak gondolják majd lefoglalhatni a szervezett városi polgárságot.

Mi azt hittük, hogy Szatmáron a függetlenségi párt és a munkapárt fel fogja fedezni a háttérben mozgó erőket, de abból, hogy a szatmári kiküldöttek között három szabadkőműves helyezkedhetett el, leszögeztük, hogy vagy nem látnak, vagy közömbösek. Mind a kettőt megszoktuk már tőlük!

Hisszük, hogy a városi polgárság józan gondolkodása a legelső alkalommal, mikor a macskaköröm kibújik a zsákból, a pártokat és azoknak vezetőit meg fogják menteni politikai rövidlátásuk következményeitől !

A tisztviselők ügyeinek rendezését a kormány még a közel jövőben kilátásba helyezte. ígéret ugyan még nem elég ahhoz, hogy élelmiszereket ludjanak beszerezni, de most a politikai állapotok és maguknak a tisztviselőknek mozgalma biztosítékot nyújt, hogy az Ígéretből végre valóság lesz. A mint nem lehet vita tárgya, hogy a fronton harMint aranyozza be köszirték élét,

S feszít ki rajtuk ezer hárfahúrt.

Nem némát, mert Isten e hangszerében A feszülő húrt tépi valami,

S a visszhang rábúg idelenn a mélyben . . . a hárfa csillog fönn az örvényszélen,

S a mélység elkezd halkan zsongani.

Olyant hang, mint csillagok búgása,

A mindenség ez ős varázsszava;

Bennünk bomlik csak jajra, kaczagásra, Sóhajra, könnyre, csókra, ujjongásra,

Mint színre a nap megtört sugara.

Oh emberhangok ! . . . Elborul a hárfa,

Majd újra fölgyúl. — Pillanatnyi csend,

S valahol fönn a rózsabokrok árnyán,

Dal röppen égnék, fény-ihlette szárnyán,

S az örvény rá mélyéből visszazeng.

Megállók lenn, e roppant kútfenéken,

S onnan tekintek a mennyekre föl.

Ezer égő nap ragyog fönn az égen ;

Arczczá formálja szemem, a hogy nézem,

S ez arczban: Isten képe tündököl.

S a Qsillagpályák égő vonalából Isten képmását itt látom meg én,

S hogy könnyem gördül, kétszer is meglátom : Odaföún millió csillagvilágon,

S egy sós csepp tükrén, lelkem fenekén.

coló katonáink jó ellátása elemi föltétel a siker biztosítására, úgy az itthoni front névtelen hőseinek, a köztisztviselőknek gondtalan megélhetését is ilyen szigorú fölfogással kell biztosítani. — Kinek köszönhetjük, hogy a háború harmadik évében is itthon zavartalanul folyik az élet? Nagyrészt a magyar tisztviselői karnak, amelynek megritkult sorai immár harmadik óve tartják vissza a megsokasodott háborús munka naponkint megújuló rohamát. Minden megváltozott körülöttünk, az árakra nem lehet rá ismernünk, csak az ő kitartásuk, fáradhatatlan robot munkájuk értékelése maradt ugyanaz. Az államnak kötelessége, hogy gondoskodjék azokról, a kik érte eddig hazafias kötelességből és becsületes kötelosség- teljesitósből végeztek hazafias munkát. Most amikor már úgyszólván minden társadalmi osztály elhelyeződött uj, a háborús viszonyoknak megfelelő gazdasági helyzetbe, szégyen volna, ha azok, a kik a fronton szolgálók után a legfontosabb munkát végezték, továbbra is tengődni kényszerülnének.

Katolikusok és protestánsok.

(S. F.) A választói jog kiterjesztésének kérdése ijesztően mered elénk. Hol van az a politikus, aki ezt a problémát úgy oldja meg, hogy ezeréves hazánk alaposzlopai meg ne repedezzenek, hogy a magyarság vezető szerepe megmaradjon ? . . . Ä féktelen, indulataiban nem fékezhető és megbízhatatlan demagógiától mentse meg az Ur sokat szenvedett nemzetünket 1

Demagógia nemcsak a politikában van, de az erkölcsi világban is. Az erkölcsi demagógia a keresztény Magyarország pilléreit döngeti; merem azt a kijelentést kockáztatni, hogy ez utóbbi a veszedelmesebb. A politikai demagógia felülkerekedésót, esetleges kinövéseit lehet majdan parlamentáris utón ellensúlyozni ; az erkölcsi világban nincs fegyverekre támaszkodó parlament, ott az ellensúlyozás csak megfelelő reakció utján történhetik.

Katholikusban, protestánsban egyformán kell élnie annak a tudatnak, hogy Magyar- ország mindennemű rendje keresztény alapokon nyugszik és hogy hazánk további fen- maradása is csak a "keresztéay eszmékhez való ragaszkodással biztosítható. Mindenféle vallási széthúzás a keresztéDyellenes világnézetek terjedésének kedvez. E keresztényellenes világnézetek apostolaitól tanulhatnék meg, hogyan és hol kell a nagy tömeg lelkét megmozdítani és a keresztén}'’ eszmék felé irányítani. Valljuk meg katholikusok, protestánsok egyaránt, hogy sokan vagyunk nem meggyőződésből azok, sőt kurtalátásunk miatt úgy gondoljuk, hogy vallásbeli meggyőződésünkből kifolyóan egymás elten kell dolgoznunk ! Azonban disztingváljunk jól. Dogmatikai szempontból tudjuk, hogy katholikusok, protestánsok egymáshoz való közeledése lehetetlenség. Ámde, ami lehetetlenség vallási szempontból, nem feltétlenül lehetetlen hazafias szempontból. Ugyan melyik meggyőző- déseses katholikus, vagy meggyőződéses protestáns merné mondani, hogy nem a keresztény Magyarország az ő hazája ? És melyik óhajtaná, hogy továbbra ne legyen az? Bizonyára egy jó katholikus sem, egy jó protestáns sem. És mégis miért nincs egymáshoz való közeledés ? Az okoknak egész sorozata kínálkozik ennek a nem áldásos állapotnak megfejtésére.

Annyi tény, hogy mindkét vallás papsága a dogmatikai távolság miatt nehezen közeledhetik egymáshoz, ez a meggyőződés jóformán öntudatlanul is él bennük. Mi, hivő sereg, valahogy csak ki tudnánk egyezkedni társadalmi életünkben anélkül, hogy egymás vallásbeli meggyőződését érintenők, vagy pláne befolyásolnék. Azonban jegyezzük meg jól, hogy itt a hazafias szempont az irányadó. Miért nem munkálkodhatnék társadalmi téren katholikus és református együtt ? Miért nem tömörülhetnénk mi keresztények társadalmi téren a kereszténység nemes ideáinak terjesztésében egy táborba, amikor a haza és a nemzet jövendő sorsáról van szó ?

Kettő feltétlenül kell hozzá. Először bizonyos tekintetben megduzzadt éniségünk hátraszoritása a hazafias cél kedvéért és másodszor az a bizonyos művészi műveltség, amely másnak vallásbeli meggyőződését tisztelni tudja, hogy az övé is tiszteletet vívjon ki. E kettő kell papbari, hivőben egyaránt. Bankoskodás, baithazárkodás tehet esetleg jó üzlet, de semmiesetre sem hazafias tett.

Prohászka püspök a takarékosságról Prohászka Ottokár püspök most kiadott körlevelében igy buzdít arra, hogy takarékosságban való kitartással és áldozatkészséggel segítsük a béke ügyét:

Ä legfontosabb érdek most az, hogy ki tudjunk jönni élelmiszereinkkel egészen az uj termésig és hogy a .helyes és előrelátó beosztás hiánya miatt, ne kerüljünk mi, itt a front mögött, nagyobb bajokba. Nem arról van szó, hogy nincs már liszt és kenyér, hanem arról, arai egészen természetes, hogy épp most, e következő két hónapban van kifogyóban az élelmikószlet és következőleg, hogy mig az uj termést Isten kegyelméből learatjuk, addig szűkösre kell szabnunk fogyasztásunkat. Ismétlem, annyi van, hogy'ki tudunk jönni, de csak akkor, ha mindenki a legnagyobb takarékossággal él, különösen pedig ha lisztfogyasztást a tehető legkevesebbre szorítja. Ha ezt nem tesszük és számítás, beosztás nélkül siitiink-főzünk, — ha nem tudunk lemondani s magunkat az evésben megtagadni, akkor igazán nagy veszedelemnek tesszük ki a hazát és kockáztatjuk hőseink véráldozatának eredményeit. Ne vessünk semmit egymás szemére, most mindenkinek nehéz a megélhetése. Városiak, falusiak egyaránt megérzik a háború súlyát, az élelmiszerhiányt, a kenyórtelenséget; megérzi mindenki, hogy kevés a kenyér, a liszt, a cukor és minden egyéb élelmiszer.

dsütöxs&öki levél.

1917. május 17.

Múlt levelemben azon megítélésemnek adtam kifejezést, hogy a keresztény világnézetek uralomra juttatása érdekében folytatott harcoknál, a protestánlizmus fegyverbarátságára ezidőszerint nem számíthatunk. Okát is adtam abban, hogy a protestáns világnézet túlnyomó részben a radikális irányzat felé hajlik, s ennek természetes következménye az erős hitbeli meggyőződésnek háttérbe szorulása.

A protestánizmusnál a hitéletet élők szervezettlensége nagyobb miDt nálunk, de nagyobb a szervezés nehézsége is. Náluk ugyanis a hitéleti társadalmat, a sajtóban folyó küzdelmet majdnem kizáróan pásztoraik vezetik, miután pedig ezek részben egyes főpapjaik után indulva, másrészt a pápistaság elleni gyűlölettől vezetve a radikális irányzat karjaiba vetették magukat, az ő működésükkel könnyen kapja a protestáns világ azt a képet, mintha az általánosságban olyan gondolkodású lenne, mint a vezetőik nagy részének.

Pedig nem igy van. Látjuk, hogy protestáns polgártársaink rokonszenvvel kisérik a keresztény világnézet megteremtésére irányuló mozgalmainkat rokonszenvvel nézik a magyar sajtó kereszténnyé tételére irányuló törekvéseinket, mondhatom, általánosságban elítélték a debreceni főpásztornak a katholikus világ ellen, a zsidó lapokban, elkövetett merényletét.

Mindezeket nemcsak látjuk, de napról- napra vesszük tőlük ennek a kifejezését. Hogy a protestáns társadalom egyetemének semmi köze sincs a radikális-szabadkőművesség nemzetközi magatartásához, hogy ebben a tekintetben a lelkivezetők és a hivő sereg között semmi érzelmi összeköttetés nincsen, ennek fényes bizonysága, hogy a lelkipásztorok legnagyobb része radikális — szabadkőműves meggyőződését félre titkolja saját hívei előtt, s ez nekünk a legnagyobb elégtételünk, mert a mi papjainknak meggyőződésükből mit sem keil eltitkolniok előlünk.

Ez a körülmény, és az, hogy a katholikus világnézet társadalmi fejlődését mi vi-