Szatmári Hírlap, 1917. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1917-03-22 / 12. szám
2 Szatmár-Németi 1917. március 22’ sorban a zsidóságnak áll érdekében, hogy a felmentettek listája közöltessék a nyilvánossággal. Zsidó polgártársaink ugyanis szentül hiszik, legalább sajtójukban nap-nap mellett szinte bántó reklámmal kürtölik világgá, hogy hitsorsosaik hazafias lelkesedéssel veszik ki részüket a véráldozatból, hősi halottjaiknak, sebesültjeiknek, kitüntetettjeiknek száma arányon felül nagy és különösen fővárosi lapjaiknak harctéri tudósitói hőskölteményekbe illő eseteit közük színes leírásokban a Makkabeus utódok vitézségének. A magyar közvélemény viszont sehogyan sem akarja ezt elhinni, hanem konok megátalko- dottsággal hiszi és vallja, hogy zsidatuk egy része felmentés nélkül, másik jelentős része felmentés alapján itthon teljesít nem katonai sőt sokszor nem is egészen hazafiás, néha pedig nem is tisztességes szolgálatot; egy további hányada megtöltötte a Vöröskeresztes, kórházi és katonai élelmezési szervezeteket és irodákat; de már a menetszázadokban gyéren szoktak képviselve lenni és még e kevesek is fogynak, mielőtt tüzbe kerültek volna. Közvéleményünknek ezt az érthetetlen és a zsidósággal szemben bizonyára igazságtalan balhiedelmét bizony nem ártana eloszlatni. Erre pedig pompás eszköz lenne a Frey János által követelt lista közlése. A jé ¥&sár? Az Iparos Otthon ügyéről lapunk 10. számában irt hozzászólásunkból az érdekelt urak a könnyűnek látszó elintézés sulyoso- dását érezték, a közérdekű ügy tárgyalását merényletnek nyilvánítva, adtak egy helyi lapnak egy eredeti tudósítást. Köszönettel vesszük az eredeti cáfolatot, mely cikkünk minden sorát a legilletékesebb oldalról és a leghathatósabban megerősítette. Nyugtázzuk a cáfolat következő kijelentését : „az obligóban lévők szívesen látták volna, ha a személyi obligót, vagy az Iparos Otthont a város átveszi.“ Mi nem vontuk kétségbe ezt a „sziveslátástu, sőt csakis ezt állítottuk. További cáfolat: „Ez az óhaj határozott alakban nem nyilvánult meg, erről alakszerű tárgyalások nem folytak. A városházán volt ugyan valami összejövetel, melyen többen jelen voltak. Amennyiben az Iparos Otthon részéről kijelentések elhangzottak, ez csak óhajtás volt, hogy szabaduljanak a személyes obligótól.“ Ez a „cáfolat“ nagyon kedves és nagyon naiv, de őszinte, mert maga is tanúskodik az ügy közérdekű jellege mellett, be- vallván az indító okot: szabadulni a személyes obligótól. Tessék csak elolvasni a cikkünket, abban is csak ugyanez az állítás van, szó sincs abban semmiféle alakszerű tárgyalásról, mert ez nem is fontos. Fontos igenis az, hogy a városházán e tárgyban volt összejövetel, ezt az összejövetelt a polgármester hívta egybe, ott tárgyalták az „óhajt" és csodák csodája, a cáfolat szerint a városházán mégsem tudnak róla semmit! Valószínű, hogy ismét „alakszerűén“ nem tudnak semmit s ezért valótlan a mi cikkünknek a cáfolattal megerősített minden állítása. Istenem, de nehéz lehet egy ilyen cáfolatot megírni! Az eredeti tudósítás végén egy nyilatkozat van. A nyilatkozó ur kijelentései igazán nem késztettek volna feleletre, de mert foglalkoztunk a rendszert képviselt egyénnel, a közérdeket szolgáló félremagyarázott állításainkat visszamagyarázni és konkretizálni fogjuk. Fentartjuk azt az állításunkat, hogy a fegyelmi vizsgálat alatt álló főkapitány és mint egyidejűleg az Iparos Otthon elnöke, a még építés alatt álló Iparos Otthon termében való mozgószinház játszásra engedélyt adott ki, dacára, hogy tudomással birt a városnak régebbi, s a mozgószinház jogának monopolizálására irányuló szándékáról. Ez a jog — ma látjuk — 30 ezer koronát ér meg, s hogy a város csak most juthat ezen értékes jog még mindig nem teljes élvezetébe, abban nem kis része van a nyilatkozó urnák. Ezen kétségbe nem vonható tényállás mellett tanúskodhat a polgármester, a városi „SZATMÁRI HÍRLAP“ tanács és főleg a városi levéltárban levő iratok. Cikkünk nem azt állította, hogy a városi pénztárt illető illetmények az Iparos Otthon javára elvonattak, hanem, hogy a főkapitány azon működött, hogy olyan enge délyek, melyekért a városi pénztárnak fizetni kell, az Iparos Otthon céljaira kiaknáztaa- sanak. Ez azt jelenti, hogy az ur, mint főkapitány, mikor az engedélyeket megadta, ugyanakkor a cirkuszoktól, a mutatványosoktól, repűlőverseny rendezőktől, italmérésért folyamodóktól az Iparos Otthon részére adományokat vett el, s miután ezt mint főkapitány tette, akkor és olyanokkal szemben, a mikor és akik az ön hivatalos hatalmától anyagilag és erkölcsileg függő viszonyban voltak, — nyilvánvaló, hogy jogosaii illettük ezt az eljárást kiaknázásnak még akkor is, ha e mellett a városi pénztártól nem lett elvolva az őt megillető járulék. Bizonyos azonban, hogy a városi tanács kénytelen volt számolni azon ismert körülménnyel, hogy ön egy cirkusztól például 3—500 korona adományokat fogad el, s amikor bírálta a kivethető városi engedély dij nagyságát, tekintetbe kellett vennie ezeket az „önkéntes“ adományozásokat, a mely nélkül talán a városi pénztár nagyobb összegű engedély díjhoz juthatott volna. Ilyen volt például 1914. április 14-én a Könyöt-féle cirkusz esete, melytől ön mint főkapitány három, vagy ötszáz korona „önkéntes'“ adományt vett el az Iparos Otthon céljára, s ez az adomány annyira önkéntes volt, hogy miatta a tulajdonos tajtékzó dühhel jártkelt a városban, egyáltalán nem titkolva véleményét a szatmári szokásokról. Volt még sok ilyen esel, az Iparos Otthon könyvei íelvilágositást adnak róla. Végül még egy klasszikus kijelentésre kell rátérnünk, hogy mi semmiesetre sem lehetünk feljogosítva ennek a „közérdekű“ intézménynek elbírálására, mert az iparosok érdekével sohasem foglalkoztunk. Ez alatt az általánosítás alatt természetesen csak a katholikus sajtó által képviselt kato- likusságot tudjuk érteni. Érre az a válaszunk a nyilatkozó urnák, hogy nem az ő adott példáiból tanultuk megbecsülni és szeretni a városi társadalom szivét, lüktető életerejét, az ipart és kereskedelmet és ezeknek pártolását, mert azok az iparosok, — sőt mfg azoknak az unokái is, — kiket a nyilatkozó ur „megiparpártolt“, ezt az életük fogytáig emlegetni fogják. Főleg azt vegye mindenki tudomásul, hogy az ipar pártolása, ennek sseretete és tisztelete, nem egy fogalom az Iparos Otthon néhány érdekeltjének pártolásával. A mi pedig a „mi körünknek“ iparos érdekekkel való foglalkozását illeti, a nyilatkozó ur, még iparpártoló korából tudhatja, hogy a mikor áldozatokra volt szüksége, az első útja mindég a „mi körünk“-be vezette, s itt sohasem talált csukott ajtókat. Közérdekből a való tényeknek hivatásszerű megvitatása nem rágalom, a nyilatkozó ur kirohanását nem vesszük komolyan, vele szemben követjük szent vallásunk idevágó parancsát, — az elnézést! Mad« in England. A hírek szerint valódi angol gyártmány az orosz forradalom és a fehé czár lemondatása trónjáról. Az angol perfidia irtózatos aknamunkája legfőbb szövetségesével szemben csak a koronát teszi föl az üzérkedő angol diplomácia évszázados machiavellismusára és teljesen felnyitván az elámított emberiség szemét, végre sújtó ité- ietre hívja ki maga ellen a jog, igazság, emberiesség örökéletü szellemét, hogy mindörökre elveszítse annyi vérrel, pénzzel, bűnnel megszerzett presztízsét ?ós világuralmát. Ez egyik fejezete Anglia aknamunkájának. Örökre megbélyegzett faj marad a történelem itélőszéke előtt ez a minta-gentleman szerepében tetszelgő farizeus angol. — A másik eredmény nagyszerűbb. Visszaadja reménylő hitünket az élő Gondviselésben. Eltekintve attól, hogy Anglia aknája visszafelé robbant föl — mert egy belső forradalomtól széttépett ország, még ha a hatalmas Russia is az, háborút kifelé nem viselhet, mikor halárain belül a lázongás vérfolyamai öntenek el városokat, tartományokat. — Oroszország e váratlan megbénulásában felsőbb erők beavatkozását kell látnunk. Végre megszólalt az Ur. E gigászi méretű világégésnek — mindig éreztük — nem vethet véget semmi ember akarat. Csak a mindenek fölött Levő. Most Ő szólalt meg, hogy a világháború végre hamvába roskadjon. A vérbaj veszedelem. A háború szomorú következményei az , erkölcsi téren megdöbbentőek. A kereszténységbon gyökerező, egyént, családot, társadalmat és nemzeteket megóvó és fölemelő eszméken mintha diódáimat ülne a sötét árny, a Lucifer világa. Önzés, élvezetek hajhászása, a testiség imódása mintha cél gyanánt lebegnének a rnai társadalom előtt. Pedig ma is csak igaz, a mi volt, hogy minden ország támasza és talpköve a tiszta erkölcs. a háború folyamán elharapózotterkölcste- lenségeknek következményei, a különféle nemi betegségek, ijesztő módon terjednek tovább. Orvosok áliitá8a szerint ezek a legnagyobb veszedelemmel fenyegetik a nemzet életét és ha hivatalos és nem hivatalos tényezők nem lépnek sorompóba ezekkel szemben, vérünk megromlik, degenerált, satnya nemzedékek fognak utánunk következni ; több lesz a világháborúnak vérnyomorultja, mint testi nyomorékja Statisztikai adatok bizonyítják, hogy hazánkban éveukint kerek számban százezer meg nem született lelket veszítünk el a nemi betegségek csak egyik faja miatt. Ha annak idején a közegészségügyi törvénnyel sikerült volna e betegségeknek csak ezt az egy fajtáját is kiirtani, úgy ma legalább kettő millióval több lakosa volna hazánknak. íme, itt a kivándorlás problémájának megoldása 1 Még rettenetesebb betegség a másik fajta, amely vérromlással jár, a vérbaj. Hiszen, hacsak elgondoljuk, mik a következményei ennek a rettenetes betegségnek, mint agylágyulás, hátgerincsorvadás, agyvelősorvadás, elmebaj, verőerdaganat, szivizoraelfajulás stb.; ha tekintetbe vesszük, mennyi gyermek nem születik meg e baj miatt és ha megszületett, mennyi pusztult el csecsemő korában : úgy előttünk a veszedelmek veszedelme. A társadalom keveset törődik ezzel a betegséggel; pedig mennyire óvakodunk például a diftóriától, a tifusztói, holott az előbbinek halálozási aránya csak négy, az utóbbié tizenhat, a vérbajé pedig húsz. Es csodálatos, hogy a diftériás vagy tifuszos beteg házán ott a figyelmeztető vörös cédula, a vórbajbe- tegnéi nincsen! Pedig a vérbaj is ragályos, akárcsak a tífusz. A háború következtében eme betegség percentje óriási módon emelkedett, és ami a legszomorubb, behatolt a családokba is, meg a falvakba. Hivatalos statisztikai kimutatások bizonyítják, hogy a vórbajosok percentje a háború folyamán megkétszereződött és folyton emelkedőben van, a családban előforduló esetek tizenöt percenttel emelkedtek és minél tovább haladunk a háborúban, az emelkedés még nagyobb lesz, úgy, hogy veszedelemben lesz az egész nemzet vére. A vórbaj széles elterjedésének igen sok az oka. Jelenlegi egészségügyi intézményeink nem elegendők a betegség terjedésének alapos meggátíására. Orvosainknak több mint a fele nincs itthon, vidéki kórházaink legtöbbje nincsen külön osztályokkal ellátva, a prostituáltak ellenőrzése sok helyütt hanyag és orvosi szakképzettség hijján nem mindig megbízható, a társadalom szégyenérzete, nemtörődömsége mindazok az okok, amelyek a baj továbbterjedését csak elősegítik. Hozzájárul még, hogy ez a betegség nagyon álnok betegség. A beteg kezdetben alig szenved, munkaképes és igy hallani sem akar arról, hogy beteg és orvoshoz menjen, csak mikor már későn van, mikor már szive, agyveleje rom- bolódik, gondol az orvosi beavatkozásra. Ezek után érthető, hogy maga a kormány is kezd lépéseket tenni a baj tovább-
