Szatmári Hírlap, 1917. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1917-02-08 / 6. szám

2

Szatmár-Németí 1917. február 8

A csőd elérkezett.

És most már kell jönnie a meg- óbredésnek az őrületből. Az örök igazság íenyesssége kell, hogy ránk áradjon és megint igazsággá tegye előttünk:

hogy az ember nem önmagáért van;

nem saját magának végczólja;

hogy a mi az örök embernek valaha az Isten volt, az ő életének egyetlen célja, az kell most is és mindig. Ha nem 0 a szabály — megszűnik a rend, csak chaos van.

Az ember gravitatiója az örökkévalóság, ha súlypontját ebbe az életbe helyezi, pusztulásán dolgozik.

Szükséges, hogy az időn túlnézve megint szemlélje a fölülvaló- kat, hisz nem múlandóságra, de örökkévalóságra van rendelve.

És kell, mindenekfölött kell az evangélium és az evangélium lelke: a Krisztus. Mert:

„minden embernél az a lényeges dolog, milyen viszonyban van az Istennel.“

És e szavak a német birodalmi gyűlésen hangzottak el félszázada már.

Hová jutottunk! A „Világ“ legutóbb módfelett felháborodott azon, hogy állami középiskolai tanárok nemcsak tagokként szerepelnek a „Katholikus Tenáregyesület“ ben, hanem még tisztségeket is merészeltek vállalni ebben a klerikális tömörülóeben. Ez a felháborodás azt a meglepő elvet akarja feltételezni, hogy állami intézetben működő tanár nem vailhat katholikus meggyőződést. Annak már szabadkőművesnek, vagy legalább ie felekezetnélkülinek kell lennie. — Akarjuk hinni, hogy ez a „Világ“ részéről csak a gyengébb lelkek, a félénkek óe a stréberek megfélemlítésére szánt fogás volt. Mert ha azt kellene feltételeznünk, hogy komolyan megütközött a katholikus állami tanárok legelemibb lelkiismereti jogának gyakorlásán, az már szomorú volna reánk nézve. A „Világ“-ék jól ismerik erejüket és embereiket. Ez a komoly felháborodás azt jelentené, hogy a szabadkőműveseknek a tanárság körében folytatott propagandája már annyira előrehaladt, hogy az állami középiskolákat. csaknem teljesen a kezükben tartják. Az övék lenne a jövő intelligenciája. Ha ezt nem is fogadjuk el valóságnak, azt az intő és véresen komoly tanulsá got le kell vonnunk belőle, hogy a tanárságnak a katholikus restauráció számára való megnyeréséért vagy megtartásáért sürgősen tennünk kell. Itt sem erőfeszítésektől sem erkölcsi és anyagi áldozatoktól nem szabad visszariadni. A legutóbbi napokban pattant ki, hogy egy szabadkőműves mecénás hajlandó egy negyedéven át ingyen küldetni a keresztény tanárok nyakára a „Világ“ot. Nálunk ilyen, vagy ehhez hasonló áldozatkészségről nem lehet hallani. Már pedig egyenlőtlen felkészültséggel, lendület nélkül, pusztán a Szentlélek asszisztenciájára hagyatkozva nem lehet világnézeti harcokat megnyerni.

Tisza államférfim nagysága,

A háború első évének mámorában a munkapárt, közönsége és sajtója, nem tudott betelni a szuperlativuszokkal, amelyekkel gróf Tisza Istvánt a magyar nemzet, sőt a monarkia földi gondviselésének tették meg. A véderő- törvény megszavaztatását, az ellenzéki akadékoskodás letörését providenciális államférfiul cselekedetnek hirdették, amely nélkül a a muszka már megevett volna bennünket. A szerbeknek küldött ultimátumtól a gorlicei áttörésig a háborúnak minden reánk kedvező

„SZATMÁRI HÍRLAP“

fordulatát, a Tisza érdeméül tudták be és fújták fel a munkapárti szatócsok, világtörténelmi súlyát egyenesen a Vilmos császáréhoz mérték és valóságos nemzeti bálványt csináltak belőle, akárcsak a németek Hin- denburgból. Azóta psrsze olasz hadüzenet, román betörés is volt, meg ellenzéki bírálatok is hangzottuk el. A fejek józaood- tak, a kedélyek lehiggadtak s ezzel párba zamosan a Tisza államférfim nimbusza is omlik Össze, mint a bécsi felfújt. Hogy a 30—40000 emberrel felemelt ujonclétszám a háború során semmit se változtatott, azt már minden épeszű ember tudja. Hiszen az angolok háború alatt csináltak milliós kadsers- get; mi pedig nem 30000, hanem százszor annyi uj katonát képeztünk ki. Hogy csak a Tisza neve szerepelt a kül és belpolitikában, annak az az egyszerű magyarázata, hogy egyetlen számottevő áilumférfiut, nsm vett fel (vagy nem kapott) munkatársai közé. Ilyen környezetben nem nehéz feltűnni egy olyan erőszakos egyéniségnek, mint Tisza, különös-m, ha kivételes törvények és egy szolgalelkü többség adják meg a legképtelenebb intézkedésekhez is a szankciót. — Mesteri jellemzését adja Tisza államférfim értékének az a'kép, amelyet tudásánál és tárgyilagosságánál fogva egyaránt nagy tekintélyű publicistánk. Pethő Sándor festett róla s amelyből közöljük az alábbi sorokat: „An nál lármásabb jogcímen követeli a történelem elismerését a magyar Bismark, Tisza István, aki hivsinak vak meggyőződése szerint szemöldökének rángatásával kormányozza a fejetlen zűrzavart és — mint a B. FI. egyik vezércikke irta róla — akinek iszonyú férfiasságára mozdultak meg a Duna-Tisza medencó jónek emberhullámai, magukkal vive a harci mezőre az ő elszántságát és komor dacát. A háború mézesheteinek deiiriumában sokan hitték róla, hogy megvan benne a fatális emberek pszichológiai egyszerűsége és önmagával való következetessége, hogy egy korán felismert veszedelem intuíciója vetett lobot lelkében a egyetlen cálgondolat ivlámpéja fénylik át egész politikai pályáján, fckkor majdnem egy diabolikus géniusz tüzes felhőit vélték látni homloka redőin, aki egy államcsíny által, mintegy contra coeur mentette meg Magyarországot az ellenzéki anarchiától s akinek kén köves karrierjét a józan ész alig tudja már követni. Nemsokára kitűnt, hogy a munkapárli mítosz, amelyet oly készségesen tenyésztett a „független sajtó“ is, a történelem Ítéletét tévesen előlegezte bálványának. Tisza István saját nagyságának görögtüzes exponálása miatt a szürke, merev és tehetségtelen emberek falanxával övezte körül magát. A szürkeség és lehetségtelensóg- nek ebben a koncentrációjában természetesen tündökölnie kellett annak a viszonylagos szellemi fajsulykülönbsegónek, amellyel Tisza István akár pártjának, akár kabinetjének, akár a közös minisztériumnak szintájához képest rendelkezett. Hogy azonban alatta maradt ententebeli kortársai politikai nívójának, ezt a következő tények igazolják : 1. a magával egyenrangú vagy nálánál tehetségesebb ellenfeleit a háború alatt az ellenzékiség meddőségére szorította; 2. semmit sem tett, vagy mint Andrássy Gyula mondta, történelmi hibát követett el, hogy a nemzet összes pártjait és árnyalatait nem egyesitette a magyarság élet halál harcában; 3, saját politikai csslatkozbatatlanságában bizva, az olasz és román kérdésben súlyos, alapvető hibákat követett el; 4. a magyarság ügyét következetesen összetévesztette a munkapárt ügyével; 5. a korrupciót, mint kormányzati eszközt a .háború alatt megtűrte vagy túlságosan gyengén lépett fel ellene.“

Máafélasáamlllió. A hadikölcsön csakugyan áldozatokra bírta a hazájához ragaszkodó keresztény magyarságot. Ezt erősen hangsúlyozzuk: a keresztény magyarságot. Mert népünk, régi rendi világunk utódai, a történelmi nemesség és keresztény magyar középosztályunk igazán erején felül vállalta a kötvónyiegyzéseknél a haditerheket, páratlan önzetlenséggel vallva ezzel, hogy a hazáért életet és vagyont áldozni ma is oly kötelességül tudja, mint ősei. Különös •

mellett, hogy a tőke, a nem keresztény, magyar kezekben összegyűlt tőke, amely ptsdig hónapról hónapra vállalataival és szállításaival milliókat nyert, aránytalanul kis részesedést vállalt a hadikölcsön jegyzéséből. A tőke, a mely már rendezkedik és készül a jövő nyereségeire birtokvétellel és bérlettel. A földet, a magyar földet féltjük e megbízhatatlan kezektől. Erre figyelmeztet az a páratlan jelenség, hogy az örökké támadott egyházi vagyon minden gazdasági ág, minden jövedelmi forrás együttes jegyzésénél nagyobb tökét helyezett hadikötvényekbe ; a háborús nyereségek bank- és pénzvállalatai pedig különösen messze vannak a magyar katholikus egyházi vagyon minden más jegyzést felülmúló méreteitől. Egyházunk ugyanis összesen 151,123 100 koronát jegyzett hadikölcsönökre, még pedig az első négyre 120 milliót, az ötödikre pedig 31,123.100 koronát. És e jegyzésben, hogy mekkora áldozatosság van, az mutatja, hogy ez a másfólszázmillió kétneeresél teszi az összes főpapi, káptalani és szerzetesi birtokok háború előtt való összes jövedelmeinek Oh, ez a holtkét magyar kéz, keresztény kéz, tiszta kéz, áldozatot hozó kér. 1 Ne feledjük « számot, se azt, hogy ilyen arányban az ország egyetlen jövedslmi forrása nem vette ki részét a badikölcsönből, a mit a már kibocsátott statisztikai adatok bizonyítanak.

Ä háboFii és a középiskola.

(**) A folyó ádáz küzdelemben a magyarság ismét teljesiti régi küldetését; újra viseli a szabadság és a kultúra paizsát nem ugyan a pogányság, hanem a keleti barbárság és a szolgaság ellen. A nemzetünket lelkesítő nemseti gondolat hatalmas, legyőzhetetlen erőnek bizonyult.. Ennek a nemzeti erőnek hatalmas tényezője a magyar középiskola.

Szülők, tanárok és az egész társadalom a szempillákon rezgő örömkönyekkel tapasztaltuk, mennyi lelkesedéssel, milyen igaz hazaszeretettel és hősi bátorsággal vonuljak a középiskolai ifjak a zászlók alá, hogy ezt az ezeréves hazát megvédjék ; hányat avatott már ez a lelkesedés a nemzet vértanúivá!

De természetesen a háborúnak nemcsak jó hatása volt a középiskolára; az erős és dicső fény mellett ott van az elszomorító árnyék is.

Pájdalommal és a magyarság jövőjét tartva szemelőtt jogos aggodalommal tapasztaljuk, hogy középiskolai tanulóifjúságunk lelki világa kezd rohamosan megromlani, mintha a dekadencia világnézetéből, a züllés filozófiájából táplálkoznék nemzetünk leendő vezető eleme.

Ennek a hanyatlásnak kétségtelenül megvannak a maga általános, a háborús körülményekben keresendő okai. Az elemi iskolából a középiskolába lépő tanulók nem kapták meg a tanerők, valamint a családi nevelés hiánya miatt a megfelelő lelki alapképzést, aminek hatása éveken keresztül lesz érezhető. A családapának távollóte, a családanyának megsokszorosodott kötelességei elvonták a gyermekekről a figyelmet; az szabadon nevelkedve, természetében rejlő rosszaságai termékeny talajt nyertek a rendkívüli életviszonyokban. Innen magyarázható a tanulók értelmi nívójának hirtelen alászálláaa. Ezzel összefügg egyúttal a figyelem szétszóródása; koncentráló figyelem nélkül pedig minden intellektuális haladás lehetetlen.

Ezek még nem olyan nagy bajok. A tanító, tanár vaskeze, tapintatos pedagógiai érzéke nagyon sokat pótolhat e tekintetben; sokkal nagyobb ós ijesztő módon aggasztó tünet a kötelessógórzés hiánya. A mai tanulóifjú mindenben kényelmet szeret, ahol csak teheti, kibúvik kötelességeinek teljesítése alól. Semmi lelkesedés a tudományok iránt, úgyszólván teljes apáthia az emberiség kultur- kincseivel szemben.

Ilyen szomorú tapasztalatok után ránk mered a nagy kérdés, valóban a kérdések kérdése: mi lesz a háború után ? Milyen emberöltő, a magyarságot milyen elem fogja vezetni ? Iszonyú rések támadtak és fognak