Szatmári Hírlap, 1917. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1917-01-06 / 1. szám

XXVI. évfolyam. ««ainnar-Németi, 1917. január 6. 1. szám. (HETI SZEMLE) ELŐFIZETÉSI ÁRAk Felelős szerkesztő : Akiaddóhivatalt illető összes k ildemények, pénzek, hir­Bgrész évre 10 K — f. Negyedévre - k 50 t. 13r. XJlll Károly theol. tanár. hivatali főnök ciméM HunyaSutea*^^.1^ kü* e^d5k! Pélévr. _ 6 , - , Egyes szám ára 6 flll-r. , Pálya*.,« hlrdetée.k J kö.I*.. a ker.n. Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 8 korona Laptulajdonos - Nyllttar sora 40 fillér. -------------­Am erikai Egyesült-Államokba — égés* évre 3 dollár. A 8Z&TMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR, Megjelenik minden esiitörtökSn. Beköszöntésünk. (-{-) Három esztendő elszálltával visz- szahivott elhagyott helyünkre az Irodalmi Kör, hogy a begöngyölt zászlót újra ki­bontsuk és légiót gyűjtve alája, vigyük di­adalra. Anteus megújult erejével vállalkozunk erre. Mert e meghívásból azt látjuk, hogy régi vetésünk nem veszett kt, de gondol­kozó elmékben és a köz javáért önzetlenül verő szivekben kikelt és kalászba akar szökkenni. Bizonysága ennek helyi katho- likus társadalmunk már megkezdett szer­vezkedése oly karitativ és szociális czélok megvalósítására, a melyek által lendülő élet, súllyal való érvényesülés, a mellőzött katholikum öt megillető, igazságos számba- vevése következik el. Vagy — hogy egész súlyában értékeljük e sokat jelentő megele- venülést — a holt vizek rég várt megmoz­dulása azt akarja: hogy minden építő ere­jükkel érvényesüljenek újból az egyén, a család, a társadalom és a nemzet életében azok az ethikai, szociális és morális normák és igazságok, a melyek Isten rendezéléböl egyedül lehetnek fundamentumai az embe­riség szellemi és anyagi haladásának egy­aránt. És különösen most lesz szükség erre a ránk váró beke alkotó mnnkáiban, a mi­kor a világháború örvénylése a fenék iszap­ját sodorta ránk, a mikor a mohó pénz­vágy és sóvár kapzsiság egy hirtelen meg­gazdagodott, veszedelmesen korrumpált réte­get helyezett el közénk, hogy az Istenné tett pénzzel megszerezvén elnézést, befolyást, sajtót, hatalmat — ez erületes zsibvásárban egyetlen úrrá váljék. A keresztény Magyarország ősi fun­damentumait a rombolástól megvédeni és tovább építeni, a keresztény szellem minden vonalon való érvényesülését kiharczolni — ez legrövidebben programmunk. Következetes, férfias, megalkuvást nem ismerő határozottsággal járunk s ha kell, harczolunh ez utón minden politikai párt­hoz való lekötöttség nélkül, a teljes függet­lenség pártatlanságával. Becsületes nyílt­sággal dolgozunk a. ka rzztény magyarság diadaláért sem személyeket, sem személyes­kedést nem ismerve. Öt vármegyére kiterjedő olvasóközön­ségünk kötelez arra is, hogy Északkeleti Magyarország minden fontos mozgalmával egész odaadással foglalkozzunk. Komoly kötelességünknek tudjuk váro­sunk minden közérdekű ügyét figyelemmel kisérni és erős elhatát ozásunk, hogy a számban, anyagi és szellemi súlyban jelen­tős katholikusságnak az öt jogosan megil­lető befolyást és érvényesülést megszerezzük és a hozszú évek óta tűrt igazságtalan mellőzést, számba nem vevést megszüntessük minden felekezet sérelme nélkül. Irodalmi szinten, változatos elevenségre törekedve, obiektiv orgánuma akarunk lenni a keresztény magyarságnak. Erre örömmel áldozzuk minden ener­giánkat. A magyarság* ereje. (*) A szövetséges és semleges külföldi lapok a háború kitörése óta már sok áradozó dicséretet mond­tak hős magyar katonáinkról. Még az ellenséges sajtó is elismeréssel szól katonai, kiválóságukról s fog­ságba jutott honfitársainkat a hősö­ket megillető tisztelettel fogadták. Mint az ismeretlenség homályából felbukkanó üstökösre, úgy nézett az eddig teljesen tájékozatlan kül­föld a véres arénán harcoló ma­gyarságra. Bámulattal és elragadta­tással látta, milyen jeles faji tulaj­Jorgensen „Utolsó Ítélet“ ez. müvének XXIY. fejezete. Fordította: FLÓRENCE. Egy fehér, fehér fény, fehérebb mind annál, ami a földön fehér. Egy fény, amely egész valóját átjárja, egy fény, amely a lelkét legmélyéig bevilá­gítja. Egy csodálatos világosság, amely sem­mit íölderitetlenüi nem hagy, világosság, amely megvesztegethetetlen fényesség, amely­hez képest minden más fény sötétség. Egy fény, amely neki metsző fájdal­mat okoz, mert annak természete ellensége az ő természetének s mert annak lénye az ő lényét magához huzza, vonzza, hogy azt föleméssze, amint a tűz a holt, hideg fát élő, melegei árasztó lánggá változtatja át. — Egy fényesség, amely egész valóját meg­görnyedni készteti és mégis boldogan adja át magát e fény hatalmának. Egyszerre hangot is hall, amely e fé­nyességből szól hozzá; egy hangot, amely neki csodálatosan ismerősnek tetszik, ame­lyet pedig nem hallott ec j soha. És a hang szól hozzá előbb messze távolból, majd csodálatosan közeledve, mintha csak saját s'zivében beszélne: Éhes valék és nem adtál ennem. Szom jas voltam és nem adtál innom. Mezítelen voltam és föl nem ruháztál. Jövevény vol­tam és nem fogadtál be. Beteg voltam és meg nem látogattál. A hang elhallgat, de mintha a szavak fénnyé változtak volna át, mintha ott világí­tanának azok most már Graff Niels lelkében. És a világosság ott bent ismétli: Éhes volt és nem adtál ennie. Szomjas volt és nem adtál innia. Mezítelen volt és nem ruháztad fel őt. Jövevény volt és nem fogadtad be. Beteg volt és nem látogattad meg. Es egyszerre valami különös megy végbe Graff Nielsben. Valami haragos indu­lat támad föl benne, mert neki úgy tetszik, hogy igaztaianság történik vele. Es fölágas­kodik, nagyobbra nő benne a lélek, odahe- helyezi pajzsul az életét a fényesség elé, amely őt el akarja ítélni. En semmi gonoszát sem tettem soha, akarja mondani, de a szó elhal ajkán. Mert mintha azok a képek az életéből, — amelyek előbb sorban elvonultak a hal­dokló Niels szemei előtt — most mind ellene támadnának odakiáltva neki: „Nézd cseleke­deteidet 1“ és mások : „Nézd mulasztásaidat!“ És az a fény még fehérebbé, még tisz­tábbá lesz, mint volt és nem marad életének egyetlen titkos zuga sem, megvilágitatlanul; és lát ott csúf dolgokat, bőviben; mint mér­ges gombák, gyomok ; lát ocsmány dolgokat, amelyek hiába akarnak fénykerülő férgek­ként elrejtőzni. Es kétségbeesésében már-már meg akarja adni magát, ügy tetszik neki, mintha szédítő mélység tátongana felé, amelyből kezek nyúlnak utánna máris, hogy lerántsák őt oda, a rémitő sötótséghe. De még egyszer erőre kap. „Volt mindezek dacára nemes célja is az életemnek“ mondja csöndesen. „En ter­mészetemet követtem és hű maradtam ön­magamhoz. En a legmagasságosabbat keres­tem, én ennek a földnek legnemesebb vadját hajszoltam, űztem és egy időre magaménak is mondhattam azt a gyorsan tovairamló királyi vadat, amely aranypatkóval lábán szökell át e világon s amelynek a neve: boldogság. En örömömet és bánatomat dalban adtam az emberi sziveknek, én a lelkem nemes ércét csengőkké változtatva osztogat­tam s ezeknek zenéje magános lelkek öröme lett. En megmentéin, látni tanitám a behunyt szemmel járókat, én megtanitám őket vágya­kozni, megtanitám őket nevetni, ujjongani, sírni, élni a boldog örömöknek és a még szebb szomorúságoknak. Aztán elhallgat. Mintha hosszú éveinek egész élete ott lett volna most benne; be­töltve ■ lelkét és beszélve, ügy érzi, hogy most föl kell áldoztatnia: fölemeli fejét, biz­tos a győzelmében. Es a hang a fényből nem szól többé hozzá. De mintha egy más hang egész közel füléhez ságná neki: „Szegény, szegény gyarló ember! Es hány lelket tanitál te meg kacagni, örülni ? Megtauitád-e a szülőanyádat, megtanitád-e a hitvesedet, a gyermeked anyját, vagy a gyermekedet? Megtanitál-e kacagni másokat is, mint azokat, akik az „én“ önző magános utjain követtek téged, amelyen az örömök virágai nyíltak számodra: *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents