Szatmári Hírlap, 1916. július-december (25. évfolyam, 52-102. szám)
1916-08-20 / 66. szám
o SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Németi 1916. augusztus 20. Szent István királyunktól tehát e nagy küzdelmek és vágyódások idején is azt tanulhatja a nemzet, hogy a magyar államot és alkotmányt nem szabad az uj, hasznos népelemektől félteni, ha ezek az elemek a nemzet szellemébe, élet- rendszerébe, gyakorlatába olvadnak. De nem lehet félteni a nemzetet a demokratikus jogkiterjesztésíől sem, ha ez a jogkiterjesztés azon gyökérszálakon sarjadzik, melyeken a magyar állam felépült. És pedig a kereszténység és a magyar állameszme gyökerén. A magyar állam nemzeti történeti jellegét nem szabad tehát feláldozni. Mert akkor magát a magyar nemzetet áldoznék fel. Nem lehet tehát igaz és egész jogú polgára e hazának, szent István országának az, a ki emez ősi jellegét őszintén nem fogadta el és nem csatlakozik a magyar államot alkotó nemzethez. Szent István országának lényege ma is az, a mi alkotásában volt. Ezek az alkotó elemek voltak biztos vezér- csillagai megtett óriási pályafutásának és lehet, lesz jövendőjének is. A Tia millió emberélet. Egy kopenhágai statisztikai kimutatást olvashattunk a napokban ; adatokat a nyugati és az orosz offenziva iszonyú eraberpusztitásáról, tehát azon em- bervesztességről, a melyet az entente a kétesz- tendős háborúban szenvedett. A részletes kimutatás megdöbbentő. Tie miliő ember élet 1 Leírni, kimondani is fáj. És hány millió árva! Gyászba, szegénységbe, bánatba borult csa Iád. És hány béna, szerencsétlen katooa. E tízmillió embervesiteségbe nincs beleszámítva sem a Németország vesztesége (az adat körülbelül olyan mérvűnek mondja, mint Franciaországét 3,974.000) sem, a monarchiáé, csupán csak az entente emberveszteségét mutatja ki halottakban és sebesültekben. És mi lesz még ? Oh nehéz elgondolni is. Tehát bizony más a jaáboru előtt való elbizakodás, a lehengerezés, Bécs, Berlin, Budapest . . jelszó. És máskép áll a dolog: tiz millió ember elpusztulásának rettenetes valóságához jutottan. Hova foszlik a csábitó álomkép a sivár valóságnak hideg fuvallattára. A mi kimerülésünkbe vetett remény csak agyrém. Tiz millió ember vértengere megrágó valóság. Mikor ébreszti fel az entente lelkiismeretét ez a rettenetes szám. Baj az bizony, ha egy intézmény, legyen az részvénytársaság is, elveszti a közönség bizalmát. Még nagyobb baj, sőt végzetes szerencsétlenség, ha erre a társaságra a nemzet élete, kenyere van bízva. Egy intézet például, melynek 500, intézetek, melyeknek a törvényhatósági városokban ezrekre mennek a családtagjai: milyen lélekkel, lelkiismerettel induljanak az esztendőnek, mikora legkínosabb, sőt megrázó tapasztalataik vannak arról, hogy száz és száz tűzhelyen, az egyes szükebb körű családokban hétszámra nem tudtak egy falat kenyérhez jutni. És nem azért, mert búzánk nincs. Hanem igenis annak a részvénytársaságnak tehetetlensége, vakmerő vállalkozása miatt, melyre moat már teljes mértékben lesz rábizva milliók kenyere és élete. Nem az entente éheztetott ki minket; idáig 6 nem juthatott. De kiéheztetett egy társaság, melynek kiéheztető rendszeréről Tisza miniszterelnök azt mondotta, hogy csak beletanul végre a maga dolgába; s melynek cinikus fölényéről, megbízhatatlan Ígéreteiről a szatmári városi közgyűlésen kurtán-furcsán csak úgy nyilatkozott a polgármesteri jelentés, hogy — nehézségek fordultak élő. Ezek a nehézségek teremtették és teremtik meg azokat a szivrázó jeleneteket ott a hatósági boltok előtt; ezek fakasztottak és fakasztanak az anyák szemében könnyeket, mert gyermeküknek egy falat kenyeret nem adhattak napokig. Ha ezeket az állapotokat a nemzetnek, az országnak nincstelense'ge okozná, t. i. hogy nincs kenyérnek való: fájdalmas hallgatással és megadással viselnők az időknek szenvedéseit és martirsógát . . De mikor van. Mikor még a múlt évről is van . . . s a rendszer, a tehetetlenség, az érzéketlenség, a cinikus nemtörődés az oka — a nép szenvedésének : ez már a történelem lapjaira tartozik. A nagy idők tanúja leszen birájuk a vonja felelősségre azokat, a kik, vagy a ki ezeket az állapotokat megcsinálta. A lelkierő. Ezzel a cimmel egy német lapban a következő rövid, de eleget mondó közleményt olvassak : A magyar képviselő- házban Teleszky pénzügyminiszter néhány általánosságban felvetett kérdésre, hogy hogyan lehessen elképzelni azt, hogy a köz- tisztviselők a mai drágaság mellett egyáltalában meg tudjanak élni, a következő magya- rázatot adta: .Nem kell elfelejteni, hogy a helyzet erre vonatkozólag ugyanaz, ami Ausztriában és Németországban és hogy Magyarországon a lei kierő és hazaszeretet teszi lehetővé, bogy eleget tegyenek azoknak a Persze, hogy először a „N«gypiac“-ra indultunk. Akkor még nem volt Deák-tér Imponált nekem, a kis városi gyereknek ez a hatalmas tér. És különösen a templom. Kupolájával, két tornyával, oszlopcsarnokával, misztikusan homályos bensőjével. A bucsusok már megtöltötték szinültig a székesegyház hajóját. A gyóntatószékeket nagy csapatok állották körül. Nyolc-tiz pap is gyóntatott szakadatlanul késő estig. Aztán körülnéztünk a Nagypiacon. A sátrak egész serege. Itt gyümölcsös kofák. Ott rakásokban a tenger dinnye. Amott lacikonyha, étkező bucsusok. Szekerek ro- gyásig, evvel-avval. Érdekesek voltak a kávésnénik. Négy-hat krajoárért lehetett egy nagy csupor tkávét kapni. Még akkor is, mikor már csaknem tősgyökeres szatmári ember lettem. (Bár a „Piros berektől távol születtem 1“) Este megzugott az öreg harang. Szinte lélegzet vétel nélkül hallgattam. Pedig az én szülőföldem harangja sem volt alávaló. A másnap virradását már alig vártam. Kora reggel, csaknem hajnali harangezóra frissen talpon voltunk. Elmentünk vizet, a „Szamost“ nézni. A temetőbe is bementünk. Yisszajövet a Hám konviktus felé tartottunk. Szegény jó apám sejtelmesen mutatott rá. És beszólt uekem, a gyermek fiúnak a „szent öregről“, Hám Jánosról, akinek udvarában, mint tanuló, édesapám kosztot kapott. Jól ismerte az öreg püspököt. Vaalamint Biró Lászlót is, aki a püspöki koviktusba aztán engem felvett. Áldott legyen emlékük. Ezalatt a harangok folytonosan zúgtak. A bucsusok szakadatlanul érkeztek. A székesegyházban még mindig gyóntattak. Aztán kezdődött az ünnepi mise. Nem fértek el a hívek a templomban. A székes- egyházon kívül is nagy néptömeg álldogált. A templom körül az utcák fordulóinál a mézeskalácsosok sátrakat állítottak. A falusi nép nagy csoportokban vette körül ezeket a mézeskalácsot és másnemű dolgokat takaró sátrakat. Csaknem minden polgárháznak vendége volt. Bőségben úsztak a tűzhelyek. A bor folyt, mert volt bőven. Ha jól emlékszem, 10—12 krajcárért lehatott kapni egy itce bort. A polgárok ünnepi ruhába öltözködtek. Általán az egész város ünnepi szint öltött. A házak mindegyikén nemzeti zászló. Délután puskaropogások hallatszottak. Apám magyarázta, hogy a Siatakban, (a mostani Kossuth-kerti fürdőtelepen) a* lövészek lőnek célba. Nekik i* nevezetes nap volt a szent István napja. Akkor dőlt el, ki jssz a lövészkirály. Ez nagy tisztesség volt. És a jutalmak sorsa is most jutott dűlőre. Mert már 18-án király születése napján kezdették meg a pufogiatást, melynek hires mesterei voltak Wallon Ede tésur, Bsrky Dezső, Gyula, Nakelszkiek, a Ruprechtek kötelességeknek, amelyeket a közviszonyok rónak reájuk.“ Hiszen ha az élelmiszeruzsorásokat ki lehetne fizetni a lelkierőből! Csakhogy az a baj, hogy azoknak pénzt kell adni, nem pedig lalkierőt, már pedig ez utóbbi tudvalevőleg nem azonos Körmöcbányával. Iskolai Értesítők. A Szatmárnémeti Kir. Katk. Főgimnázium 1915—16. évi Értesítője. Az Értesítő III. fejezete beszámol az önként jelentkezett s besorozott, hadbavonult tanulókkal. Ezeknek névsorát annak idején, lapunk már közölte. Aztán felsorolja azokat az ifjakat, a kik e gimnáziumban az 1916. év május hó 25-ótől, junius hó 25-ig tartott tanfolyamon rósztvettek. (Lapunk már szintén közölte május hó végén a névsort.) A tanulók a hadsegélyezésben igazán bőségesen kivették részüket. Karácsonyi ajándékok, hadifoglyok gyámoli- tása, mint már említettük, sebesült katonák fehérneműjére, hírlapok gyűjtése, szegény ifjaknak tandijára, cigaretták, hadi-kölcsön, gyermekiig», vak katonák, tanárok özvegyeinek segítésére, hadiárváknak való gyűjtés . . gazdag változatokban tanúsítódnak az ifjúságnak nemes felbuzdulásáról és könyörületes szivéről. Igen figyelemre méltó az a fejezet is melyek speciális helyi jelenségeket adnak elő — a háborúval kapcsolatban. 1. A tanulók létszáma a háború hatása alatt az 1914—15. isk. évben 90-nel fogyott, a beiratkozott nyilvános tanulók száma 617 volt; ez a szám még 20-szal fogyott az 1915—16. évben, a mikor beiratkozott 597 nyilvános tanuló. 2. Ez a fogyás annak tulajdonítható, hogy a messzebb s oly helyeken lakó szülők, a hol középiskola van, intézetünkbe a harctérhez való közelsége miatt nem hozták vissza gyermekeiket. A tanitok háza eonvictusának kórházul lefoglalás miatt sok, főkép gkath. tanító nem íratta be hozzánk gyermekét, mivel intézetben elhelyezhető nem volt. A magántanulók pzámában szaporodás történt, fő- kép a magántanulókul beiratkozott hadbavo- nultak jelentős számával. Leányok nagyobb számban nem jöttek — s igy a hadba vonultak számát ieütve, a magántanulók száma rendesnek mondható. A helyi intézetek közül a leányiskolák létszámában felötlő a szaporodás, különösen a tanitónőkópzőket valósággal megrohanták a jelentkezők. A fiúiskolákban azonban álta- talában a mi intózetünkhez hasonló csökkenés állapítható meg. Az I. osztályú tanulók létszámában fel- ötlőbb változás nem állott be, amennyiben a (papő, Lojzi és József) Sohiruiszkiak és soksok mások. . . . Egyszer csak ón is szatmári lakossá lettem. Még sok éven át, gyermekkoromból lelkemben maradt képet láttam a szatmári buosuk napján. En is gyóntattam, mint káplán, mint tanár rogyásig. Kint jártam a lövészeknél : s ha nem is lőttem célba, részt vettem örömükben és lelkesedésükben. Hires lövők voltak ám a szatmáriak. Még más városoknak versenylövészetén is — elvitték az ottani polgárok orra elől a nagy dijakat . . . Aztán . . . aztán . . . Egyszer csak azt vettem észre, hogy a szent István napi búcsú fénye Szatmáron halványodni kezd. A bucsusok száma fogyott. Az öreg harang zúgásába olykor már a hetivásár zaja is belevegyült. Ä hires lövészek meg- vónültek és elköltöztek a temetőkbe. A lö- vészegylet is összeomlott. Szürkülni kezdett az ünnep. Szatmár lakosainak nagy része már azt se tudta, hogy milyen ünnep volt ezen a napon egykor, nem is oly régen — Szatmáron . . . Talán ezek az idők, a háborúnak zivataros, rettenetes esztendei megint felébresztik a szatmári lakosok lelkében az elhalványult hajdani érzéseket. A nemzeti és hitbeli érzelmeket. Adja az Isten. (U. i. Utólag még a következő hires lövészekről hallottam: Kőszegi Mihály, Antal Kristóf, Scenacky, Unger Gusztáv, Jeney Gy., Kulcsár J.) Mester.
