Szatmári Hírlap, 1916. július-december (25. évfolyam, 52-102. szám)
1916-08-02 / 61. szám
XXV. évfolyam. Ssatmár-Németi, 1916. augusztus 2. 61. szám. i 0r/ (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP k t. ^ ^ ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre Félévre 10 K — f. 5 . — . Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám éra 6 fillér. Tanítóknak és kózmfiiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős aiserkesztö BODNÁR GÁSPÁR. Szerkesztőség Arany János-utca 44. Ide kell küldeni minden i lap szellemi részét illető közleményeket, leveleket. lA»p*.umjüöHüa k SZATMAR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivaialt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Pintér József kiadőhivatalí főnök czimére Egyházm. Alapítványi Pénztár küldendők Pályázati liirdetós.k egyszeri közlése S korona ----------------- Nyllttér sera 40 fillér. ----------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap Ki hitte volna csak két esztendőnek előtte, hogy a nemzeti eszme a villámnak erejével fog előtörni, megujhodni. Hiszen a föld mélyéből előtörő dübörgésre vártak. Rajongó nemzetköziek jósolták, a kik esküt tettek arra, hogy összeomlik a nemzeti eszmének ábrándja és meséje. És ime . . . jött egy nagy, mérhetlen világesemény. Megrázó mennydörgés. De nem a nemzetköziség diadala. Jött a világháború, mely vér és titáni küzdelmek közt a nemzeti eszmének megújhodását teremti meg. A világpolgárságnak legelszántabb rajongói: nemzetüknek polgáraivá, hőseivé válnak. A francia szociálisták, sőt még a szindikális- táknak vezérei is megtagadják az internacionálét és a nemzeti eszmének, trikorolnak szolgálatába szegődnek. A világháború ledöntötte a világpolgárság eszméjét. A faji össze- tartozandóságuak történelmi ereje világossá tette, hogy csak nemzetek vannak és az emberiség csak nemzetekben él. Sőt emberiség, mint valóság nincs sehol. Az emberiség csak fogalom. Csak elvonás. A földön nemzetek, népek és egyes emberek élnek. Ez a háború egyik kiáltó tanulsága. És a másik? A világháború, ez a nagy tanítómester meggyőzhette a nemzeteket, hogy egyik sem elég erős arra, hogy uralmát a másikra ráerőszakolja. De arról is, melyszerint egyes nemzet nagyságának más nemzet hatalmas volta nem csak nem akadálya, hanem épen előfeltétele. Az internacicnalismus gondolata, ábrándja helyébe ez a meggyőződés fog lépni. Mert ezen eszme nem élettelen elvonás, hanem maga az élő valóság. Es ez a világváltozás meg fogja tenni hatását a mi nemzeti életünkre is. A mi tanulságaink, erőviszonyaink benső nemzeti munkára fog bennünket indítani. A nemzeti eszmének kérlelhetlen megvalósítására. Hiszen nemzetalkotó, fentartó és fejlesztő erőinkről oly fényes, az egész világtól elismert, sőt megbámult tanúbizonyságot adtunk a világháborúban, a milyet magunk sem remélhettünk. Azt kell joggal hinnünk, azt kell minden józan Ítéletnek megállapítani — ha eddig még nem tette — hogy a monarchia gerince a magyarság, erőkifejtésének pedig legnagyobb biztosítéka a magyar állameszme. Az iskolák értesítői jókora számmal fekszenek előttünk. Az alsó tagozattól kezdve keresztül a közép és felsőbb tanintézetekig. Mintegy hatalmas fa ; gyökereivel, derekával és ágaival úgy tűnik fel lelkünk előtt a nemzet iskoláinak ez a fája, melynek gyümölcseiről számolnak be az iskolai értesítők. S ha nem is rendelkezünk valamennyi iskolának értesítőjével — ezek a kezeink között levők is elegendők arra nézve, hogy a nagy nemzeti munkát, a magyar nemzeti iskolai életet átfoghassuk, áttekinthessük. Minden egyes értesítő egy-egy tükör darab, melyben az egész nevelő-oktatás ügyünk verődik vissza . . . A nemzeti oktatás pedig a nemzet életének első életforrása. Egyes ember meghal. Az ország polgárai egymást váltják fel, kicserélődnek. De magának a nemzetnek élnie kell. Es pedig minden nemzet elutasithatlan, kipusztithat- lan életösztöne, hogy fennmaradjon. Emberi szó értelmében . . lehetőleg örökké tartó életet élhessen. És mi eszközei, módjai vannak erre az időtlen időkig való életben maradásra ? Minden nép, minden nemzet tudja, érzi, vallja, hogy első és legfőbb sorban: a nemzeti-oktatás ; Magyarországon a keresztény nemzeti oktatás. A tanárnő. — A Szatmári Hírlap eredeti tárczája — * Irta: LÉBER JÁNOS. Hevesi Mária tanárnő belépett az osztályba. Lassan, komoly méltósággal lépett fel a katedrára s finom, női vonásokkal irta be az osztálykönyvet. Körülötte elhalt a beszélgetés. Csend borult a tanteremre . . . Csak épen néha-néha hallatszott be egy-egy átszü- rődött hang, nevetés, — a szomszéd terem tanuló-lányainak vidám kacagása — gyermekes vibáncolása . . . Mindenki várt, feszülten figyelt. A mindig mosolygó bakfiis-lányok szinte tulkomolyodtak ebben a feszült csendben. Vájjon mi lesz . . ? A leányok lelkében kérdések váltakoztak. — Felelünk-e . . ? — súgta a hátulsó padban szomszédja fülébe Kádár Böske. — Nem hiszem — volt rá a suttogó válasz. — Nézd csak, hogy elmélyedt a mi tanárnőnk ! Biztos’, a magyarázaton gondolkozik.. És jól sejtette. Hevesi Mária gondolkozva ott ült az asztal mellett. Szép, már- ványfehór arcát az asztalfőre hajtotta és . . messze, a messze távolba merenghetett . . Szeme kitágultan bámult bele a tanterem sötótes sarkába. Pedig ott semmi figyelmet keltő nem volt. És ő mégis odabámult. Erősen, álomszerű hipnózissal . . . — Nézd csak Ilus, milyen hideg, merev a nézése . . I Mintha csak valami jéggé fagyott fehér lélek villanása volna ... — súgta ismét társnőjének Kádár Bözske. — Csakugyan ; mióta a háború döbörög, vihara zug: mindig ilyen merev, hideg, lélektelen a nézése. . . — Vájjon miért . . ? > Nem folytatta tovább; a tanárnő feleszmélt. Fájó, félig elfojtott sóhaj tört ki a kebléből. Kezével félresimitotta homlokáról szőke hajfürtéit s lasan, fuvolaszerüen belekezdett a magyarázatba ... . . . Történelem óra volt. Hevesi Mária tanította. Végig tanulták már a nemzet ezeréves történetét s most — az év vége felé már — a még friss emlékben élő világháborút tárgyalták. Ismét komoly, siri csend lett. A tanárnő meg beszólt. Komolyan, hidegen, tárgyilagosan . . Beszélt a szomorú okokról, melyek minket rákényszeritettek az önvédelemre. A hadüzenetről. Beszólt sok-sok mindenről azon a rideg, kimért magyarázó nyelven, amelyikből kiérzi az ember: — Ezek mindnyájunknak, az egész nemzetnek szólanak. De amikor odaért, ahol már a diadalmas csatáknak lánca következett; amikor a magyar „virtus“ legendás tetteit a hazaszeretetnek csodás megnyilatkozását festegette: kigyult az arca. Piros, lüktető, meleg vér szökött a halvány arc kékes ereibe s felemelt fejjel, tüzes lélekkel beszólt, mesélt a világverő magyar ezredekről s a páratlan diadalmu gorlicei napokról . . . De itt ismét elakadt a hangja. Büszkén, tudatosan hátravetett szép feje előreha- nyatlott. Pihegő kebléből nehéz sóhaj tört ki, mintha egy láthatatlan tehertől megroppant volna: hangos zokogással borult a katedra kemény faasztalára . . . Mint a vihartól megrebbent madárkák, bújtak össze a leányok. Szólni egyikük sem mert. Csak a szemük villant nagyot, hogy aztán előtörjön a részvét melegítő könnye. — Ott, Görbéénél esett el a jegyese . . súgta halkan llus fülébe Kádár Bözske. Azzal ismét visszatért a néma siri csend s a szép tanárnő legyőzve lelke megindulását : beszólt. Olyan szépen, olyan nyugodtan beszélt a mi hőseinkről. A mi elesett vitéz katonáink emlékének megőrzéséről. A csengő megszólalt. Az órának vége lett. S a tanárnő siri, kegyeletes csendben távozott . . a tanteremből. A nagy, méla csendet Kádár Böske suttogó hangja szakította meg : — Kisasszonyok, aztán lakat a szájukra. Az a zokogás, ezek a könnyek szentek, ke- gyeletesek legyenek előttünk. Ezeket mi láttuk. Maradjanak a mi lelkűnkben. Titoknak ... szép, kedvesen szomorú emlékezetnek. — Úgy van — zsongott az egész osztály. Titoknak, kegyeletes emlékezetnek. Vájjon titok marad-e?
