Szatmári Hírlap, 1916. július-december (25. évfolyam, 52-102. szám)
1916-07-26 / 59. szám
X2£V. évfolyam. SzatmáF-Németi, 1916, július 26. 9. e?s$m. i:V v ■*■■ v ■y * s y* V' (HETI SZEMLE) POL ITIKAT ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. | Negyedévro — 2 K 50 f. Félévre — 5 , — , j Egyes ez ám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézmű iparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR, Szerkesztőség1 Arany János-utc.x 44. Ide kell küldeni minden lap szellemi részét illető közleményeket, leveleket. Laptulíi.donoa A SZATMÁR - EGTHÁZRFCYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Pintér József kiadóhivatali főnök czimóre Egyházul. Alapítványi Pénztár küldendők Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona ----------------- Nyiittér sora 40 fillér. ----------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap A n&gfy gondolkodó német császár Vilmos, a protestáns uralkodó . . . példát ad arra, mikép kelljen a népekre szakadt világháborúnak mélységes, megrázó tanulságait megfontolni és nemzete javára értékesíteni. Micsoda történeti pillanat lehetett az a jelenet, melyről csak imint az egész Berlin beszélt és a német sajtó öntudatos büszkeséggel irt. ... A császár a nyugati fronton volt. Hadi szemléje után maga köré gyűjti az evangélikus tábori lelkészi kart és a rettenetes harcoknak, fejedelmi mélységes gondjainak közepette önleikébe szállva igy beszél nekik: — A kiválasztódás idejét éljük — úgymond; — a világháború elválasztja a korpát a búzától. Önöknek feladatuk lesz uraim, hogy megtanítsák a német népet önmagára eszmélni. Megtanítsák arra, hogy ezt a kort a megpróbáltatás idejének tekintse. Az életben is fel kell ismerni a megpróbáltatásokat, Gyakorlati kereszténységre van szükségünk. Életünkhöz az Ur életéből kell példákat keresnünk . . . Az Úrral kell élnünk . . . Mindennap foglalkoznunk kell az Úrral. 0 legyen életünk módjának mértéke , . . . Határozzuk el, hogy az Ur szavait fogjuk megvalósítani a köznapi életben. Az Ur személyét, — aki , most egészen bizonyosan ítél a világ Afelett — mutassák meg nekünk. Hozzák ót közelünkbe. Az lesz népünk legnagyobb nyeresége, hogy megértette :f az Ur nélkül semmire sem megyünk, mindig számolni kell vele. Így szólt, igy beszólt — a többek közt — a nagy gondolkodó német császár Vilmos, a protestáns uralkodó. A német nép jelenéről, jövendőjéről. Sorsáról, hatalmáról, életéről- és az Ítéletről, mely most el fog bizonyosan következni s mely ítéletet ő, a hatalmas császár és népe nyugodtan várják. S nálunk? És itthon? A mi hazánkban, Magyarországban ? Vannak még ma is törtető epi- gonok, a kik e nagy tanulságra adott időben úgy bölcselkednek, úgy írnak, úgy reménykednek, úgy akarják a nemzet jelen megpróbáltatások idejét átúszni, a jövőt megteremteni, mintha nem volna Isten s az ö segítségére nekünk szükségünk nincs. Sőt magát a népet, a nemzetet oly világfelfogásba akarják belehajszolni, mely világfelfogásnak köszönhetjük mindazt, amit most szenvednünk, keserűen tapasztalnunk és megsiratnunk kell. A magyar nemzetnek azonban volt, van és lesz egy uagy értékmérője. Egy hatalmas nemtője. Hogy soha nem vesztette el józan gondolkodását. Nem vált soha esztelenné, hogy megtagadja az Istent. Most... mérhetlen megpróbáltatása, vórhul- lása után mind a két karjával fogja átölelni, mert a magyar nép is tudja, hogy az Ur nélkül semmire se megy és hogy számolni kell vele. Világlelkiismeretnek is lennie kell, miként van nemzeti és egyéni letkrismereí. Ez volt mindig az emberiség hite. É3 ha ezt a lelkiismaretet a világfelfogásoknak romboló elhajlásai és a rettenetes elbizakodottságok, elszédülósük, a féktelen uralomra való vágy, az anyagnak imádása hosszú időre el is tompítják: végre mégis el kell jönnie az időnek, a mikor be kell állania a természeti undorApró, háborús regények. Téged, egyedül és örökre . . . Irta: BODNÁR GÁSPÁR VI. Az olvasó ne várjon jeleneteket, megrázó perceket, görcsös zokogásokat ... mikor Aranka a kapitányhoz, Isten előtt jegyeséhez, a megsebesült hőshöz belép. Sőt Aranka csudás nyugalmat nyert fizikumában és lelkében egyaránt. Kiegyenesedett lengő dereka; szemében a lélek erőssége volt észrevehető. Arca izmai is elsimultak. Ott feküdt Edus, a vasember mozdulatlanul. Ez az erős, érckaru ember mivé lett ? Arca beesett, szemének lobogó lénye elhalványodott; lesoványodott, de azért szánalmat nem keltett. Magas homlokán ragyogott lelke derűjének fénye. Arcán a szenvedések vonásai közt mosoly kél . . . Mikor tekintetét a belépő Arankára önti: akkor sem mozdul, akkor sem változik. Az öröm, a megnyugvás tekintetébe gyűl s ott látható lelkének egész világa. Semmi elérzékenyülés. Semmi póz. A természetességnek gyönyörű egyszerűsége. Kéz-kézben remeg most már . . nagyon sokáig. Tekintetük egymás tekintetébe olvad, sűrűsödik. — Csakhogy megjöttél! Ülj ide mellém. — Szerettem volna repülni . . . — Vas madárrá szerettél volna válni ugy-e ? kötekedett édes kötekedóssel Edus. De nem félnél beleülni? — Bizony, azt nem tudom . . . talán nem. — Hogy van édesanyánk . . . ? — Jobban, bár még mindig gyengélkedik. Útra nem hozhattam, nem kisérhetett el. — Édes kis gerlieóm, nem volt kellemetlenséged az utón ? — Semmi, de semmi ! — Nos, hát tudod-e, miért hivattalak oly sürgősen f — A nénike . . a nénike és most megreszketett a leány egész lényében és szemében megcsillant a könny. — Aranka, a katona kapitány feleségének erősnek kell lennie, szólt acélos hangon Edus. És én hiszem, hogy az leszesz. — Isten segítségével. — Úgy van, Isten segítségével . . — Akaratom, szilárd elhatározásom, hogy az operáció előtt egybekeljünk . . . Szeretsz ? — Kell-e kérdezned ? — Emlékszel közös fogadalmunkra ? — Téged, egyedül és őrökre. — A síron túl is ? . . E szavakra megmozdult a beteg. Aranka hirtelen feléje nyújtotta kezeit, úgy hogy pillanatra nem felelhetett a kérdésre. — A síron túl is ? — A síron innen és a siron túl is — édesem. Az orvos meghatva állott az ágy másik végén, mert igy akarta a kapitány. Az elhangzott szavak után Édus kérte Arankát, nyissa fel az ágya mellett lévő szekrény fiókját. — Ezt, édesem ? — Igen, Arankám. A fiókban egy kis kazetta volt; kedves kis jószág . . selyem papirosban. — Ebben vannak ami jeggyürüink. Add ide kis gerlieóm . . Ez a tiéd, ez meg az enyém. Katonásan huzzuk ujjainkra. — No most már talán meg is csókolhatsz. Aranka boldogan hajolt a hős arcához és megcsókolta. Aztán kéz-kézben és tekintetük összeforrott. — Csengess, édes kis Arankám, ott a csengő gombja . . . Megtörténik . . . Egy pár perc alig múlt . . . jöttek a portás . . virágos kosárral . . sok-sok szép virággal . . Jött a katona-páter egyházi öltözetben, kereszt a kezében. És jött az irgalmas nóne egy szép, egyszerű mirtuszkoszo- ruval, Arankának virágaival, melyek eddig friss, üdítő víztől éledtek fel újra. Edus virágok közt feküdt. Majd segítséggel felült ágyában. Megkezdődik az esketósi szertartás. Kell-e leirnom ? Csak annyit kell mondanom, hogy a tanuk a kórházi főorvos és a magyar portás voltak. A betegnek nehéz, fájdalmas éjszakája volt. Felssége, a főorvos, x . . néne mellette virrasztottak. Aggodalmak közt hallgatták a kórház órájának ütéseit. Nehezen várták a virradást. Az orvos megnyugtató, határozott nyilatkozatot tett.
