Szatmári Hírlap, 1916. július-december (25. évfolyam, 52-102. szám)
1916-11-26 / 94. szám
2 Szatmár-Németi 1916. november 26. Nóta. Éadem die utpote festő abolito esset offerendum pro populo. Obligaíionem bane auetoritate apostolica ad 29. Nov hisce transfero. 4. A temetés napján az előadások az összes iskolákban szüneteljenek és a növendékek vegyenek részt a gyászistentiszteleten. 5. A legalkalmasabb időben minden iskola és intézet rendezzen lehetőleg a közön ség bevonásával gyászünnepélyt, melyen megfelelő programm keretében az igazgató vagy egyik tanár, tanító kegyelettel vesse hallgatóinak leikébe jó királyunk áldott emlékét. Kelt Szatmár-Németiben, 1916. november hó 22 én. Tibor, püspök. A nagy ravatalt immár felállították s rajta nyuqszik a mi ősz királyunk kihűlt szívvel, lezárt szemek- szemekkel. Nemes mellén a kereszt, felkent kezét a szent olvasó kulcsolja össze. Nagy, magas ravatal az ö ravatala. .Hiszen fölötte az egész világnak tekintete lebeg. Millió és millió szemek tekintete, gondolata, érzése, Ítélete száll e ravatal felé. Hiszen még azok sem tagadhatják meg az o nagyságát, az ö legendás egyéniségét, életének csudás tartalmát, az emberi jellemnek eszményi magasságát, a férfinak fönségig csapó lov>agiasságát, a katonának értékét, a kik országát szétszedni akarták. A kik az élő fejedelem előtt pirulva jelenhettek volna meg csak. A kiket az igazságosság vas logikájával segített. A kikben bízott, mert joggal hihette, hogy az uralkodóknak jelleme, becsülete, hálája a vir bonusnak jelleme, becsülete és hálája. Nagy, magas az ö ravatala, mert hiszen ősz feje, lezárt jóságos szeme, kihűlt szive felé száll hős hadseregének búcsúzó tekintete s a legfőbb Hadúrt látja ravatalán minden katona, kicsi és nagy, a kik harcolnak északon, délen, keleten és nyugaton. S lélekben olt van ez a ravatal minden fronton. Azt a koporsót, mély a legfőbb Hadúr daliás alakját takarja mindenütt fönséges pompával veszik körül, a hol csak harci riadók, ágyú bömbölések, puska ropogások hallszanak és győzelmes viadalok folynak . . . Nagy, magas az ő ravatala, mert meg kell látnia itthon is minden szemnek, melyben magyar lélek ragyog vissza. Meg kell siratnia minden szívnek s legendás alakját be kell vésnie a magyar lélekbe, hogy századokon, egy másik ezer éven át oly elevenen éljen a generációk előtt, mint a nemzet nagy apostoli királyainak fenséges alakjai élnek. ... Es jő aztán a nagy temetés, mikor megdobban a nemzet búcsúzó szive. Temetés lesz minden városban és minden községben harangzúgás közt. Temetés lesz minden házban és minden szívben. De e temetés egy nagy, újra való feltámadás, visszatérés felé indulás. Hasonlatosan a királyi Naphoz, mely mikor búcsúzik: tüzet rak a fellegekben, jelezve, hogy vissza jó, újra elfoglalja trónusát s ragyogni fog a népek felett. ____ „SZATMÁRI HÍRLAP“ ___ I. Ferencz József és Erzsébet. Visszaemlékesóa. Most, hogy királyunk épen Erzsébet nap körül vivta meg haláltusáját és követte a dicső királynét, a magyar nemzettől hőn szeretett Erzsébet nagyasszonyt : nem/érdektelen az a visszaemlékezés, melyet pár évvel ezelőtt irt Vay Sándor arról, hogyan érkezett magyar földre bajor Erzsébet s mikép fogad ták nálunk a császárnét és több má= eseményről, melyek I. Ferencz József és Erzsébetre, a nagyasszonyra vonatkoznak. * Vidám, kedves, pajzán gyermek volt a kis Szizi, — Így nevezte magát, — Szerette a muzsikát, a verseket. A históriákat. Igazi történetet először is magyar embertől tanult, gróf Mailáth János volt a taftára. Mail .thtól hallott először a magyar nemzetről. Küzdelmei, szenvedései meghatották szivét. Mikor menyasszonya lett Ferencz Józsefnek, tudta, hogy ezt az országot leigázták. Hogy ez a nemzet szenved Érdeklődött iránta. Es csodálatos — régi öregek mesélték — hogy 1854-ben, a császár nászának fairére, valami sajátságos sejtés rezgeti át a haza szivén. Ramélni kezdett a nemzet, csak jót hnzhat az a fejedelemasszonv, akit férje arról a bűvös-bájos szép földről hoz, ahonnan az első szent király — István — is hozta a feleségét, Gizellát. A nemzet sejtelme valóra vált. S mikor 1857. május 4 én először lépett, magyar földre a császárné, enyhült engesztelődre, kész szivek milliói dobogtak feléje. Derengeni kezdett. de messze volt még a virradás. Az 1853-ik esztendő Szent György napjának előas<éie — a felségek esküvőjének napja — hozta az első »ugarát a gyász éjjelébe. Hétszáz politikai fogoly börtönének ajtaja nvilt meg Kufsteinben, Josephstadtban. Hétszáz család házában mosolyogtak akkor, hosszú, bosszú keserves esztendők után először. Nagyot változott a hangulat. Mint sötét borúlátón áttörő napsugár, úgy, úgy hatott a fejedelmi asszony első megjelenése. Festő nem festhet szebbet, költő álma tündéribb nem lehat, mint aminő volt, bajor Erzséb ’t ragyogó ifjúsága teljében. Már április végén nsgy mozgás, zaj verte föl az akkor oly erfinde«, szomorú Pestet. Á lánchid mellett óriás tribünöket ácsoltak, a jegyárulók pedig valóságos ostromállapotban voltak, mert a legbusnbb magvar is akarta látni a világhíres ez p asszonyt. Május 4-ón — hétfői napon — megdör- dfiltek a Gellért-hegv ágyúi. A felségek átlépték az ország határát. Á „Ferenc József4 és „Erzsébet“ nevű gőzösökön Pagt vármegye küldöttségével, Péchv Ferenc adminisótrátor ment a felségek elé. Visegrádnál találkoztak a hajók a császári párt hozó Adler nevű yncht-tal. A partmenti fajukban zúgtak a harangok, dörögtek a mozsarak, a küldöttség hajóin pedig mélven meghajtották a nemzeti szinti lobogót. Fel- zugoít a viharos Éljen. Erre megjelent az Adler fedélzetén Erzsébet Szürke úti ruha, fekete selvem mantilla födte alakját s mosolyogva lobogtatta kendőjét Pest vármegye urai P4é. Pesten, a virágos kertté varázsolt kikö- tőhidon már magvar nemzeti viseletben lépett először hazai földre a császárné. Ebben a viseleiben még százszorosán kitünk csodaszép, karcsú alakja. Az uralkodó párt Albrecht főherceg, Nyolcvan esztendő 1 Mily kor 1 Legtöbbször a nyugalom, a második gyermekség kora a halandó életében. És ime ő még mindig munkában. Gondolkodik, vagy amint Arany János Írja : „... maga vesződik miilók helyett.“ Gondoktól lehajtott feje, (mint érett gyümölcstől rakott fa teteje) hordozza a szent koronát. Hej, pedig a korona nemcsak fényes, de nehéz is . . . Ki érzi, ki tudja ezt jobban, mint te, felséges jó királyom. Aki megjártad az élet kálváriájának és nemcsak a királyokénak minden lépcsőjét. . . . Tizennyolc éves ifjú, mikor trónra ül. Délceg, cédrus termettel. Tavaszt érző szívvel. Mily fellegek boronganak életed virágfakasztó egén. Nemzet és trón közt szakadoznak a szeretet szálai. Az ifjú uralkodónak hallgatnia kéül az öreg tanácsadókra. Akik a magyar történelmet egy szakadó életen keresztül megtanulni és főleg megérteni nem akarják. Megkezdődik az ádáz harc. El is malik. Az isteni gondviselés egy angyalt küld számára. A néma, a tűrő, a szenvedéseiben csudás magyar nép számára is. Ekkor már az ifjú uralkodó férfiú. Önálló, tandijat lefizetett férfiú. Az a férfi gondolkodás, az an- < gyaltól megpuhitott szív nem viselheti tovább a távolságot, mely őt a lovagias magyar nemzettől elválasztja. Oda nyújtja béke jobbját nemzetének. Az meg elfogadja. Mert tudja, hogy a császár nem oka annak, hogy eddig apostoli királlyá nem lehetett. Következett a nagy ünnep. Az őszinte kibékülés ünnepe. A feledés lassú, de biztos ideje. Mert a magyar szeretni és feledui tud ám . . . * * * * Mondjam-e tovább? Ne kívánja senki sem. Legyek-e száraz krónikás, aki a hömpölygő eseményeket elemzem és sorolom ? Legyek-e kegyetlen hatáshajhászó, aki 60 éven túl való uralkodásnak sebeit feltépjem ? Aki az emberre, a zokogó apára villámcsapásként érkezett iszonyú fájdalmat színezzem ? Az egyetlen fiúnak, annak a fiúnak, akiben a király életének, uralkodásának folytatását látja . . . tragédiáját találgassam ? Mondjam, hogy nemcsak a király miniszterének, de magának a királynak sem lehet cselekednie saját, független Ítélete és érzései szerint. Sirassam a magyar nemzet őrző angyalát, Erzsébet királyasszonyt, akit az anarchia őrjöngése ragadott el akkor a királyi férjtől, mikor arra legnagyobb szüksége volt volna. Néki és nemzetének egyaránt. — Nem, nem teszem . . . Csak általában ezeket akarom még Írni . . . — Ami nyolcvan esztendős öreg királyunk sokat olvasgatott a legbölcsebb könyvben a tapasztalásban. Talán egy király sem any- nyit. Mert hatvan esztendőn túl kevés uralkodó ült a trónon. Egyetlenegy sem, aki valósággal megújulni láthatta volna maga körül úgyszólván az egész világot. Es benne különösen a magyar nemzetet. Az ő szemei előtt történtek az emberiség legnagyobb változásai. Látta nemzetét a mécs világánál. A postakocsin. Azután jött a gáz, a villany fényessége. Vasuti hálózat, telefon töri meg a távolságot. Villanyos vonalok repülnek. Automobilok tülke hangzik. Épülnek a hatalmas hidak. Fejlődik az orvosi tudomány. A természettudomány, vegytan csudákat miivel. A hadviselés teknikája, a léghajó, legvégre a repülőgépek a végtelenség feló hajtják a haladó emberiséget. És látnia kellett, hogy a magyar szellem állja, sőt vezérszerepet visz az európai népek haladásában. És látnia, tapasztalnia kellett és kell, hogy minden változott körülötte, mögötte. Csak egyetlen egy maradt meg csudás ősi erejében. A magyar nemzet királyhüsége. Lojalitása. Szeretete. Mert a magyar nemzet, ha egyszer szereti királyát, meg vagyon az szeretve. Nemzedékről nemzedékre megőrzi emlékezetét. Az apák gyermekeik ajkára adják nevét és beleoltják szivükbe a jó király iránt való hűséget is. Ezért bízott a férfiúvá lett király . . . az ősi erényben. E kölcsönös bizalomnak ősi erényéből... a királyhüség és a nemzet szeretetéből fakadt virágot tűzi a magyar nemzet nyolcvan éves királyának fenséges, nemes kebelére. Ennél a virágnál szebbet, természetest és mégis csudás virágot egyetlen népe sem nyújthat öreg királyunknak. (1910. augusztus 18.) Bodnár Gáspár.
