Szatmári Hírlap, 1916. július-december (25. évfolyam, 52-102. szám)
1916-11-12 / 90. szám
2 SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Nemeti 1916. november 12. Magyarok vagyunk. Jó, rossz időben büszkén szerettük mi mondogatni: — Magyarok vagyunk! Valahányszor fájdalmasan éreztük, hogy nemzetünk oldott kéveként hullani, szét omolni kezd, a nemzet őrangyalai: írók, költők, pat- riarchakort élő, tapasztalt nagy férfiaink a hazafias érzésnek fájó hangjával intették a nemzetet: — Össze kt 11 újra kötni a nemzet gyökerét, összenöveszteni az őszi sarjat a nemzet törzsével, virágával és koronájával. Akkor leszünk igazán magyarok. Egységes, egész, magyar nemzet. És hányszor sirt fel fájdalmában a nemzeti érzés és öntudat, mikor felvetette a kérdést : — Mikor jő el az idő, hogy a magyar megértse a magyart és egységbe olvadjon, csudás szerétéiben ; összeforrjanak mindazok,- a kik vérünkből való véreink, csontunkból való csontjaik . . . Ugv-e, hányszor vártuk remegő aggódással. Hogy keresztül essünk a nagy próbán: —- Hogy hát magyarok vagyunk e? ... És a nagy próba idő, e nagy, földet rázó próba idő elérkezett. Megmutattuk az egész világnak, hogy igenis magyarok vagyunk. Egységben, erőben és teljességben. Magyarok vagyunk mindnyájan, a kik magyar földön lakunk. Magyarok még azok is, kiket ellenségeink a maguk gonosz céljaikra eszközül akartak felhasználni. A kiknek ajkain idegen nyelv hangzott el először, de a kiknek kebelében magyar szív, magyar érzés nőtt és izfnoscdott. Azok is magyarok, azok is a mi testvéreink . . . És igen, eljött a nagy idő . . . mikor egy hatalmas, egy felülmulhatatlahul egységes, egy csodás, egy fdtartózbatlan, dicsősé ges magyar hadsereg hömpölyög, rohan, viharzik, tart ki Éurópa népeinek világcsatájában. Az egész nemzet. Ä nemzetnek minden tagozata. A koronától le — a gyökóize- tig. Nincs e hazában kebel, melyben ne visszhangozzék a nemzet költőjének szava: Itt élned, halnod kell! És a másik nagy fiának riadója: Talpra magyar! Talpon vagyunk. Itt élni s ha kell halni tudunk a hazáérl. Mint éltek és meghaltak őgeink ezer éven át. Úgy élünk s ha kel! halunk ezer év után is a nemzetért. Azért vagyunk — magyarok. mikor a nemzet vére hull, mikor a nemzőt hősei élet-halál harcot vívnak, mikor itthon a gazdasági harcot vívjuk : nem hódító szerekre van szükség, mely az indulatokat még jobban fel fogja ébreszteni ébredés után, mely kínos, sőt veszélyes reakciókban fog ki váltódni. Az élvezetek etikáját most keli igazán megérteni, megtanulni és gyakorolni. Sőt azt is meg lehot tanulni, hogy élvezetek nélkül is lehet élni. És megelégedetten élni. Vagy legalább, hogy nincs most mindéhez jogunk. Egy szóval: a háborús élvezetek morálja arra inti lelkünket, hogy nézzünk bensőnkbe. És nézzünk a véres csatamezőkro. E szemlélődés nyomán azokat az élvezeteket fogjuk keresni, melyek nem sértik a nagy időknek komolyságát és szentségét; a melyek beleillesztik lelkünket az egész nemzet hangulatába, rettentő helyzetébe. Erőssé teszik az egyént a küzdelemre, áldozatokra, hitre, jo gos reménységre. Ez békében is „a legáldásosabb munka“ — Írja Russkin — a háborús időkben pedig a legbiztosabb erkölcsi alap, olyan alap, mely a nemzetet határozottan győzelemre segíti. Es megnemesiti. A malackodó, a frivol színdarabok, írások és más perverz tényezők ellenségei e megnemesedósnek. Ez erősségnek. E hitnek. Széidulja a jogos önbizalmat. Léhaságra viszi a lelkeket. Az élvezetek tehát a háborús időben is életünkhöz tartoznak. Művészet, költészet, szórakoztató összejövetelek segítenek minket küzdelmünkben, erősítenek de csak akkor, ha ezek olyau tartalmat, elemeket nyújtanak, melyek szinte lehetetlenül építik a boldogabb jövendőt. A magyar név ismertebb lesz a világon. A magyar vitézség, dorékség, életrevalóság népek eszményévé izzóit . . . Ez a valóság ma már történeti ténnyé vált. Istennek és vitéz hadseregünknek bála érte. A J! jótékonyság1 a tói mélységében meleg, termő talajra talál azoknál, akiknek jobb módot adott az Isten és hozzá irgalmas könyörületes szivet is. Lesz sok-sok gyűjtés. Előadás, a szeretet találékonyságának különböző forrásai fog nak fakadni. Szép, istenesen szép és felemelő törekvések. De vigyázzunk, hogy mikor egy oldalon a nyomort akarjuk enyhíteni: akkor a másik oldalon ne növeljük azt. Na legyen a mi jótékonyságunk egyoldalii Vigyáznunk kel! igen ne származzék a jótékonyságunk sportolási vágyból vagy éppen hiúságból. Ns jótékonykodjunk azért, hogy mulathassunk. Az ily fajta jótékonykodásnak a háborús időben cl kel! maradni Minden tölösle ges falatot meg keli tagadni magunktól akkor, mikor milliók nyomorognak. De ugyan miféle jótékonyság is az, ha a nagy evés után megmaradt jövedelem filléreit kiosztom a szegények között, hogy nevemet a hírlapban az ólombetűkből osszák ki. Hogy okosan és finom lélekkel tegyük a jót, ahhoz szükséges nagyszámú jótékony- egyesülelüjnknek mozgékonyabb működése. Nem szabad megengedni, hogy egyesek ki- árendálhassák a jótékonyságot és saját gyarló belátásuk szerint helytelen irányban gyakorolják, sokszor épen azokkal szemben, kik nem elsősorban szorulnak rá az irgalomra. Nem szabad kellemetlenkedő utcai szedege- téssel zaklatni a közönséget. A jótékonyság nem . lebet ötlet, sport vagy hiúság kérdésé, a jótékonysághoz okos belátás, nemes szív is önfaléldozási készség szükséges. -Ez a- sek jő tulajdonság megvan jótékony egyesületeinkben, özek már sokszor kiállotiák a tüzpróbát, s eme egyesületeknek nem szabad szerényen félre húzódni, ha egyesek tán hangosabban, de nem mindig okosan és nemesen gyakorolják a jótékonyságot. Szívesebben nyitja meg a jótékony közönség erszényét, ha egy-egy kipróbált egyesület kopogtat be hozzá, mintha minden nap uj ivve) kilincselnek, ismeretlenek kéregéinek olyan célra, amelyek ebben a nehéz napokban nem föltétlenül szükségesek, amely célok támogatásával elvonják a segély forrását az igazi nyomortól. Az európai kultúra „védői“. Német lapok, igy többek közt a Norddeutsche Allgemeine Zeitünk is, azt jelentik, hogy a francia gyarmatokban erősen folyik a verbuválás a francia zászlók alá. Újabban angol jelentések számot adnak arról, hogy India mennyi ágyutölteléket szolgáltat az entenfónek. Eszerint 1915. március 30-ig a 159861 főnyi színes indiai hadseregen kívül a háború folyamán 89 000 embert toboroztak és küldtek a frontra. Európán kiviili harctereken Anglia 200.000 ezer indust vett igénybe, mig India védelmére jelentóktelenüi kicsiny csapatokat tartott vissza. Ezeket tartaléknak tekintették s szolgálattótelre beosztották őket 190 000 főnyi indiai színes rendőrcsapatokhoz. Egyébként igen jellemző, hogy a gyarmati angol újságok maguk azt állítják, hogy a kolonális lakosság a színes katonáknak a fehérekkel szemben való alkalmazását a legnagyobb mércékben vegyes érzelmekkel fogadja. Emellett egyáltalában nem csinálnak titkot abból, hogy a derűre-borúra kiképzett színes csapatok alkalmazása részben teljes csődöt mondott annyira, hogy vissza kellett vonni. A gyarmati entonte-seregben a legkülönfélébb külsejű és kultúrájú népek szerepelnek, hasonló társasággal legfeljebb Hannibál táborában lehetett volna találkozni. A tarka tömeg legpompásabb csoportja mindenesetre abból a 600 ujkaledóniai harcosból kerül ki, akik a francia lobogó alatt harcolnak s akiknek lövészárokbeli szolgálataitól piramidális dicsőséget vár a jövetelük fölött ujjongó francia sajtó. Hazájuk, IJjkaledónia még nem is olyan régen deportáló hely volt. A francia kormány a belső 'területre azokat szállította, akikről felmerült a gyanú, hogy meg akarnak szökni. A belső területről ugyanis lehetetlen volt a szökés azon egyszerű oknál fogva, mert a benszülöttek a szökevényeket elfogták és megélték. Ugyanilyen kiváló legények a Fidsi-szigetek bensziilöttei is, akik az bngol lobogó alatt küzdenek az európai kultúráért. Egyébként az a gondolat, hogy Németországot civilizálatlan népek segítségével próbálják letörni, nam uj keletű és nem is a mai világháborúban szülemlett meg. „A Groncourt testvérek naplója“ c. könyvében, melyről a minap emlékezett egy frankfurti újság, 1882 -ből március havából ez a megjegyzés található: „Gambette a mai ebéden nagy ókesszólással fejtegette Skobe- levnek, a vezérkari tisztnek azt a gondolatát, hogy Ázsia összes harcias népeit Németország ellen kellene küldeni és hogy Németországot széjjel kellene morzsolni ema megszámlálhatatlan hordák rohamával, melyek a háborút még zsákmányejtés céljából űzik“. Ilyen tervekkel szórakoztak Parisban ebéd közben már 1882-ben. Sltisnoi' a Stábomban. A sok keserűség közölt hogyne esnék jól, ha az embert jóízűen meg tudják nevettetni. Ehhez a mesterséghez talán legjobban a bolgárok értenek. A mi bakánk dalol, hogy a nyakán kidagadnak az erek. Mondják, hogy a lövészárokban, mikor a gránátok búgnak, a srapnelek sírnak, az elpusztulni nem tudó magyar jókedv kitör a bakából és az édesanyjáról, meg természetesen a babájáról olyan hangosan emlékezik mog, hogy még a srapnel! is elszógyenlí magát. — Á német gőgös. Tudjuk, hogy van rá oka, azonban azt is kellene tudnia, hogy nem a magyar baka oka annak, hogy mi is nem vívtunk ki legalább akkora eredményeket, mint a németek. Azt is véljük, hogy azzal a német gőggel még sok bajunk lesz. — Nekünk legjobban a bolgárok tetszenek a szövetségesek között. Kemónyfejíi, lelkes, tanulékony és jó hangulatú emberek. Jó izüen tudnak nevetni, ami arra vall, hogy egészségesek. A tettük is, a lelkűk is. Legjobb tréfájuknak azt tartjuk, amit az oláh közigazgatással cselekedtek. Tudniillik az oláhok olyan biztosra mentek a győzelemre Bulgáriába, hogy már megszervezek a közigazgatási kirendeltséget is, amely az elfoglalt bolgár városokban a vezetést, a polgármesterséget, jegyzősóget, számvevőséget, rendőrséget és a többit betöltötte volna. A bolgárok Tutrakánuál elfogták az egész dinsztelt társaságot s hogy hiába ne egyenek, elküldték őket ugyanazon városokba, ahol a közigazgatási rendet fönn akarták tartani — utcát söpörni. Hát ennél pokolibb és egészségesebb humort még keveset látott a világ. A polgármester ur és a főkapitány ur tisztelt kollégáival együtt utcát söpör. Képzelem, milyen gyürkéseket röhög mindehhez a bolgár aranyifjuság, amelynek hizonyára vau annyi esze is, meg ideje is, hogy ellenőrzi az utcaseprő urakat és figyelmezteti őket, ha itt-ott egy kis szemét elmarad a seprő után. — Kendteket sem azért eteljük, hogy a rendet igy tartsák fenn. Az sem volt utolsó, ami a tutrakáni csata után az egyik román ezredessel történt. Mikor a rengeteg foglyot beterelték, az egyik hadvezér ur szertelenül panaszkodott, hogy nem adnak neki enni, pedig ő nagyon éhes, sőt még azt az udvariatlanságot is elkövették vele, hogy gyalog kellett massiroznia a bolgár hadiszállásig. A bolgár tiszt nem kapta
