Szatmári Hírlap, 1916. július-december (25. évfolyam, 52-102. szám)
1916-10-22 / 84. szám
2 SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Námeti 1916. október 22. azzal védik a hazát, hogy óbégat- nak, másokat kétségbeejtenek, magukat a munkakerülésre és henye- ségre berendezik. Ezek a herék bölcseknek tartják magukat. Mindent tudnak. Azt főleg, hogy mikép és hogyan kellene tenni. De mások munkájával, másoknak erőmegfeszi- tésével. Olvassuk, hogy Németországban az ilyen heréket nem tűrik. Utcán, kávéházakban rájuk kiáltják: — Szégyelje magát! Es kiűzik az ilyen heréket a frontra. Vagy otthon való munkára kényszerítik. Nálunk is van törvény a mun- kátlanok, a herék, a dologkeriilők számára. De mint annyi más törvény: ez is papiroson marad. Vagy ha olykor érvényesül, lecsap: éppen azokat nem kíméli, a kik talán szívesen dolgoznának, ha lelkűkre tudnának hatni. Ám a kabátos, kultur, intel- lektuál, munkátlanoknak, a kik igazán a társadalom heréi . . . bántó- dásuk nem esik. A Erdély felszabadulása a mi lelkünk felszabadulása. Egy percig sem kételkedtünk abban, hogy mihelyt a magyar honvéd oda kerül a maga helyére: kincses Erdélyből szaladni, futni kell a rablógyilkos oláh hordának. Úgy is' van. Erdélyből kivertük az oláh medvét, jogos feltevésünk, hogy ott az épités, az újra alkotás munkája kezdetét veszi. A felszabadítandó erdélyi oláhajku magyar Hestvéreink most láthatták, tapasztalhatták az oláh kultúrának eszközeit és felszabadító hazugságainak romboló müveit. Nem tagadjuk, szivünk most is sajog azokért a szenvedésekért, miket a menekülő eidólyi testvéreinknek kálváriás utakon el kellett szenvedniük. Értékeljük és mérlegeljük a nagy és mórhetlen károkat, (emberéletet is) amiket a rablőcsorda mámoros, részeg ábrándjaiban és neki kedvező heteken át véghez vitt. De éltet a remény, hogy mindezekért nemcsak bűnhődni, ele fizetni is a tegnapi ebédre. Keresek más vendéglőt. És keresőit. Délben, ebédre. — A kutyafáját, micsoda gyereknek való porciót adnak. —• mormolta a magyar — úgy bajusza alól. Még óhesebb vagyok ! Csak éppen hogy felingerelt. Es alig várta, hogy fizethessen. Ott hagyta a vendéglőt, mert gondolt nagyot és okosat. Magyar ember eszejárásán túl nem tesz a német, ha testvérünkké lön is. Ment . . mendegélt és betért egy más vendéglőbe. — Pót eléd! — mondotta magában és jót nevetett hozzá. És bekebelezte a pótebédet is. Mit sem ért 1 A magyar gyomor még most sem csendesült. A lázadását érezte. A kutyafáját, de még hogy érezte I — Jól van ! Hát jöjjön még egy „pót- pót“ ebéd. És pedig újra más vendéglőben. Itt aztán végérvényesen jól lakott. A magyar gyomrot teljesen kibékítette. — No most egy jó szivar ! * Alig ereszt azonban egy-kót karikás füstöt: érzi, hogy valaki, (egy polgári rendőr) vállaira ereszti kacsóit. — Uram ! Kövessen a rendőrségre. Mintha mennykő ütött volna bele a mi Pál barátunkba. — Ez tévedés 1 Itt vannak irataim. És izgatottan kotorászik zsebeiben. — Itt ninos helye sem az igazolásnak, sem a mentegetőzésnek. Tessék követni — a rendőrségre. — De uram I — Uram, ne okoskodjék, hanem kövessen szó nélkül. fog. A becstelen, rabló oláh kormány elfogadta az aranyat az eladott terményekért előre; most mikor rablási és betörő ösztöne beostelenségbe ugratta . . visszatartotta a kifizetett terményeket. Ezekért az aljasságokért is bűnhődni és fizetnie kell. Bűnhődni és fizetnie a legnagyobb sarcot: országának, Szerbiának és Montenegrónak sorsára jutásával. Szerencsés és gyakorlati ötletnek nevezi egyik napi lap azt a felhívást, melyet a kassai ügyész a közönséghez intézett. Oh nem a kassaiügyész különben tartalmas agyában született mög ez a gondolat. É t és megfogatűzött ezer és ezer ember lelkében : hogy vagy komolyan toroljuk meg az árdrágítóknak, a maximális árakat túllépőknek cselekedeteit vagy egyáltalán hagyjuk szabad prédára az itthon élők sorsát... Harmadik nincs! Tertium non datur. Á kassai ügyész felhívását, már mint olvassuk a többi ügyészek felhívása követi . . . És helyesen követi. Mert az eddigi eljárás, védelem, megtorlás inkább nevezhető mókázásnak, látszatnak, mint komoly védelemnek. Ha kezdettől fogva ezt a gondolatot követik a gyakorlatban, hogy itt más védelem nincs, mint a rögtön lesújtó, kímélet nélküli megtorlás: ma minden téren másképp állanánk. Ámde ahhoz, hogy az ügyészek felhívása megint ne maradjon papíron: a közönség bátorságára, elhatározására és belátására van szükség. Érdemel-e kíméletet az az árusító, a ki megrabolja embertársát. A ki azzal terrorizálja a vásárlót, hogy ha rendőrhöz megy, vagy csak méltatlankodik is az ár miatt: az mahet, azt hoppon hagyja. A közönség hagyta, hogy megrémítsék őt az árusok. G-yávaság! Nagyr, tehetetlen, gyávaság. Inkább lesz a közönség bűnpártoló, mint feljelentő. Még van tehát így utolsó védelem 1 Tüstént feljelenteni minden árust, aki a maximált árat átlépi, vagy csak akarja túllépni. De most aztán a bíróságnak is erős és kíméletlen kezének kell lennie. Mint a hogy a magyar bíróságnak eddig is volt. Filipesku, aki a háború üszkét hintette szét és felgyújtotta Oláhországot — hirtelen meghalt. Akár önkezével vetett véget életének, akár a maga lelkiismerete, — ha volt még — ölte meg, akár maga a haMit volt mit lenni; engedelmeskednie kellett. A vis major ellen emberi erő és megbízatás sem ér sokat. A rendőrségen pedig Pál barátunk he- veskedni kezdett. Elővette paksusait. Bemutatta magát, elmagyarázta jövetelének súlyos indokait . . . Olyan szépen, olyan fönséges nyugalommal hallgatták. — Nos, elmondott mindent ? — Egyelőre 1 Talán még sürgönyt is válthatunk. Talán még . . . — Uram, ön többszörösen megszegte az élelmezési rendeletoket. — Sose ettem többet, mint adtak . . . sajgóit fel Pali barátunk. — Igen, de több vendéglőben evett; több vendéglőssel adatott gyomrának úri ebédet. Ezért önt 200 márka bírságra Ítéljük, tessék azonnal le is fizetni. Vagy . . . — De kérem ... de testvórszövetségii nép, de . . de . . hallgassanak meg ! Se szó, se beszéd ... se indignáció nem használt . . . hanem annak rendje és módja szerint a többszöri ebédelés tilalmának áthágásáért a 200 márka bírságot le kellett fizetni. Mert: vagy 1 — No ez aztán már szép tandij a szerzett tapasztalokért — dörmögte Pál barátunk, mikor elhagyta a rendőrséget. Haza érve sok-sok mindent elbeszélt Németországról. Csak kalandjáról hallgatott. Napok múlva adta elő feleségének, akiben pedig a szó nem állhatván meg, nekünk elbeszélte. Mi meg leírtuk itthon való nagy tanulságnak miatta. Leírtuk, ha mindjárt a fejünk törik is be. landóság végzett vele — az nem változtathat rajta, hogy nemzete maga Ítéljen felette, azért, hogy Nagy Dákó Románia helyett a végzet, a pusztulás, a becstelenség ölő karjaiba taszította övéit. És éppen akkor, mikor a nemzet megerősödésére, anyagi izmosodására és a kullur népnek felvirágzására e rettenetes időben alkalmat, nyugalmat és a vérvesztés elkerülését két kézzel nyújtotta neki a Gondviselés. Ez a sir, lelt légyen bármily sorsa az oláh népnek, nagy mementó marad az oláh nemzetre nézve. Ezt a sirt, bár mikor veszi körül — ez a mólyen siilyedt nemzet: egy rettenetes kérdés fogja megbolygatni, megrázni, bekiáltani: — Filipesku nyugodtan alszol? A te sírodból móg most is vér fakad. A te sírodhoz most is e nemzet becsületének sülyedése és becstelenségének szennye, függetlenségének ára tapad. Ke menjenek a hősöknek sírjához, ni menjenek a temetőkbe azok, a kik a nemzet élet-halál harcának idejét, vérhullató nagy áldozatait zsebüknek, tárcájuknak megtömésére karmolják, uzsorázzák ki. Ne menjenek, mert nincs nekik, ott mit keresniük. Nincs nekik joguk oda menni. Nem értik ők meg, kik nyugszanak azok a hantok alatt. Nem értik, hogy akkor, mikor ők itthon embertársaikat, honfi testvéreiket zsarolták: ezeknek a hantoknak lakói a legdrágább kincset áldozták, hogy a nemzetet megmentsék. Hogy életünket, verejtékkel szerzett kenyerünket biztosítsák. Ne vigyenek és ne is küldjenek a temetőkbe se u hősöknek, se az apáknak, anyáknak, testvéreknek virágot, világot azok, a kik itthon a lelkeket a zsarolásnak, a kiuzsorá- zásnak töviseivel szurkálják-vérezik és a vagyon, pénzszerzés sötét eszközeivel éheztetik. Ne vigyenek 1 Nincs nekik joguk. Nincs nekik okuk sem erre. • ft De mi menjünk, de mi készüljünk a temetőkbe, a hősök sírjához; ami drága halot- tainkhoz is, kiket háború előtt-alatt az élők városából kisértünk a halottak csöndes városába. Hitünk, vallásunk is azt mondja nekünk. Hogy menjünk és imádkozzunk, mert szent és üdvösséges cselekedet a halottakért imádkozni, a hősök emlékéből tanulni. Az Egyház, a hit nem tiltja, sohse tilthatja azt, hogy mi a szentelt temetőkbe menjünk. Nem tiltja az emlékezetet, a hitet, hogy a sirok közelében, szeretteink porlandó szive fölött megnemesedünk, erőt, kitartást és nyugalmat szeriünk. Az Egyház csak arra int, hogy ott a síroknál mindig, de főleg most, szűnjenek meg a hiuságos pompák, a pazar lukszus, a merő kül- söséges, dekorációk. És foglalja el szivünket, lelkünket a csöndes és mély áhítat. Á magunkbaszállás. A megnemesedésnek helye legyen a temető és nem az ürességnek és látványos szórakozásnak. Az Egyház nem azt mondja, nem is mondhatja, hogy hagyjuk vak sötétségien temetőinket, hőseink és a mieink sírját. Nem akarja onnan eltávolítani az egyszerű mécset, csak int és figyelmeztet, hogy hitünk világossága, imádságunk ereje uralkodjék most ott, a temetőkben. Az Egyház nem azt mondja, hogy ne keressük fel a temetőket. Sőt inkább rámutat az útra, melyen keresztül igazán eljuthatunk azoknak a síroknak erejéhez, tanulságaihoz . . . s igazi értékükhöz a nemzet számára. Menjünk, készüljünk tehát a temetőkbe. A hősöknek és mieinknek sírjához. De ne menjenek oda azok, a kik erre nem méltók. A kik úgy sem értik meg, kik nyugszanak azok alatt a hantok alatt.
