Szatmári Hírlap, 1916. január-június (25. évfolyam, 1-51. szám)
1916-02-02 / 9. szám
2 SZATMÁRI HÍRLAP Bzatmár-Németi, 1915. február 2. jövő állapotok. Ilyen például az a szomorú furcsaság, hogy a harczoló katonának özvegye kevesebbet kap, mint azé, a ki hősi halált halt. Ilyen továbbá az a czinikus fonákság, sőt lelketlenség, hogy az amúgy is kevés segélyt élvező özvegynek csekély özvegyi dijából levonják az úgynevezett túlél- vezményt, ha hivatalosan megállapítják, hogy a harcztéren küzdő apa már hónapokkal ezelőtt — elesett. De az özvegy jóhiszemű- leg felvette a segélyt. Maga általán az egész hadiárvák és özvegyek segítésére vonatkozó törvény idejét múlta, elavult és sürgős revi- vizióra szorul. A miniszterelnök honorálta ugyan Huszár képviselő felszólalását, indítványát, azonban a többség leszavazta. Tisza ígéretet tett, hogy a legszükségesebb sérelmeknek véget vet; rajta lesz, hogy a segélyt gyorsan megkapják, a tulélvezményt le ne vonják. Hát ez is örvendetes lépés e nemzeti kötelesség utján, de nem elég. Ezt a kötelességet a nemzet lelkiismeretének kell ellenőrizni és a maga egészében teljesíteni is. Készülnünk kell arra, hogy ha Isten elhozza a béke idejét: ipari és kereskedelmi szervezetünk czéltudatosan kezdhesse meg működését, melyet a nemzeti érdek uj irányelvei számunkra kijelölnek. Különösen a Balkánon. Á monarchiának, de főleg hazánknak kettős érdeke van“a Balkánon. Élsőben, hogy teljesen védve, mentesítve legyen a délszáv eszmének, törekvéseknek hullámaitól. Másra: hogy ott magának, mint legközelebbi szomszéd a hegemóniát biztosítsa. Az első hullámvetések: a délszláv törekvések jó időre — elülnek. Talán sok időre elülnek. Itt tehát nem sok bajunk lesz. Annál sürgősebb munka, feladat vár reánk ott a közgazdasági berendezkedés ál- landósUása érdekében. Érvényesülnie kell a magyar iparnak a Balkánon. Kereskedelmi szervezetünknek idejében meg kell szerezni az erős kapcsolatot, összekötő vágányokat. Mert versenyre lehetünk elkészülve — a nagyipari államokkal. És ha résen nem leszünk, ha gyökérszálakat nem eresztünk a Balkán talajába: könnyen kiejthetjük kezünkből az ipari czikkekkel való ellátásban a vezető szerepet. Igaz, hogy röldmivelő állam vagyunk. De itt az idő és alkalom, mikor mezőgazdasági alapon a kereskedelemmel és iparral elvégezhetjük a rég óhajtott kapcsolatokat. Van nyers anyagunk, munka erőkkel is rendelkezünk, ha a kivándorláscsökken, a pénzkérdést is megoldhatjuk, ha a két első feltételt megmozgatjuk. A kenyérjegy még csak csecsemő korát éli és már is lépten-nyomon kiviláglik, hogy más az elmélet, és más — az élet, a gyakorlat. A rendelet és az élet száz esetei közt oly hézagok támadnak, amely mindhüvelyébe legszebb testi lelke szállana vissza és hangosan szól . . . Mintha Istenével végezne, népéhez, országához szólana : — Mindent meggondoltam ! # A barna est leszáll. Eljő a fekete éjszaka is. A királyi palotában már mindenki és minden nyugszik. Csak két lélek virraszt. A király és a mi kékszemü fiúcskánk, az uralkodónak most már élemedett korú testőre. A király lépteit hallja. Ütemszerüen jár-kél az ;ősz uralkodó dolgozószobájában. Európa rettenetes csatamezőin bolyong lelke. Népek és nemzetek küzdelmeit, szemléli. Vitéz katonáinak vére hullását. Árvák és özvegyek sóhaját, sírását hallja. Igazának, zso- moru kényszeredésének tudatában fel-fel sóhajt: — Uram te tudod, hogy békességet akartam. . , És e pillanatban megcsordulnak köny- nyei. Kezei a csengőhöz nyúlnak . . . Hü testőre lép be. Az erdőbeli kék szemű fiúcska. Most aranysujtásos hü szolgája. Es látja, amit annyi millió ember nem sejt, nem lát, nem tud: A király sir. untalan felveti a kérdést: No most mi a teendő ? Az első ütköző pont mindjárt előállott a fővárosban, amelynek vendéglőiben és kávéházaiban, vidékről érkezettek nem juthattak kenyérhez. Az ország különböző tájékairól olvasván a vidéki újságokat: látva-látjuk, mennyi zavar és eligazithatlan esetek merülnek fel. Most nálunk, a mi városunkban is felmerül az eset, hogy általán naponkint, de főleg a szerdai hetivásárnak nagy idegenforgalma hogy hogyan jusson kenyérhez, mikor a veneéglősök csak az állandóan ott étkező vendégek részére kapnak kenyeret. És ezt a kérdést hirtelen nem is lehet megoldani, mert a mi országunkba oly merevvé, csontkeménynyé fagyott a centra- lizáczió, hogy nemsokára talán még a levegő kiporcziózásban is a mfiniszteriumtóí fog kelleni engedélyt kérni. Ez az engedély pedig mankón szokott a vidékre döczögni. Mit kelljen tehát tenni. A diákságot kár lenne minden héten kizavarni az iskolájából. Legpraktikusabb lenng, ha a jó vidékiek magukkal hoznának kényeret. Nincs benne semmi nehézség és különös dolog. A múlt évben — megizlelvén a mi hadi kenyerünket — sokan praktizálták azt. Legalább mi is látnánk, ha nem is kóstolnánk egy kis igazi madárlátta ízes kenyeret. A cselédiigyre veti figyelmét a magyar sajtónak egyik tekintélyes része. Egyik esti lap például a nagy emberek véleményét kéri ki a cselédügyre vonatkozólag. Ezen vélemények közül mi dr. Porhászka Ottokár megyés püspöknek mélységes bölcsességről tanúskodó nyilatkozatát közöljük a következőnben : Az erkölcsöt nem lehet rendőrileg kezelni s a cselédleányt sem elsősorban ren- dőrorvosilag kezelendő. Az erkölcsoly finom dolog, mint a viz s a rendőrség e finom milliőben csak olyan, mint a háló ; háló vizet nem fog. Hanem az erkölcsöt nevelni kell, a cselédekkel törődni kell, őket a családba legalább valahogyan be kell állítani, — no, vagy mondjunk legkevesebbet: nem szabad őket elrontani. Ahol a fiatal leánnyal nem törődnek, szeretőit ki-beeresztik, neki kapukulcsot adnak : ott ne panaszkodjanak, hogy a leány luest hoz haza. Minek küldik s engedik oda, ahonnan azt hozhat ?1 Több szeretetet, legalább mákszemnyi törődést a cseléd leikével, bajával s vágyával, egy kis patriarchalizmust, egy kis nagy asszonyi érzést háziasszonyaikba s megtettük azt a lépést, mely kutya-kötelesség! Minden háziasszony hamar észreveszi, hogy kit kapott a házba, hogy gyanus-e, hogy tiszteséges s már fertőzött lelkü-e az illető s az olyat természetasen okosan kezeli s ha félő, hogy beteg, meg is vizsgáltatja orvosnővel, De csak ne hozzunk be általános vizsgálati kötelességet; hiszen ez éppen a legnyilvánvalóbb degradálása volna az egész állásnak és osztálynak s ijesztően megrendítené a cselédek erkölcsi öntudatát. Hát kik ők ? Kiknek nézik őket ? S mert van szemét köztük, azért a tiszteséges leányt is pelen- gérre állítják ? S mily benyomást, mily lázitó érzést keltene ez a mi derék falusi s pusztai népünkben, a cselédek tiszteséges anyáiban, ha köteles rendőrorvosi vizsgálatról hallanának ? Hát ezért hátrább az agarakkal, akarom mondani, a rendőri szimattal; annak itt nincs helye s nincs tere. Teljesen ki kell venni a cselédközvetitést magánvállalkozók és a városi kezelésnél is a férfiak kezéből. Tisztelet, becsület a kivételnek, de a cselédek romlása s a cselédeknek, a prostitucziónak az a 75 százaléka itt to- borzódik a cselédségből; tehát az a romlás is, az az egészségveszedelem, melyről szó van s amelyért most anyák, apák, nemzedékek félreverik a harangokat,, itt oltatik be a cselédek testébe és vérébe. Állítsuk fel a gátat, realizáljuk a nővédelmet a cselódközve- tités terén s rendkívül sok leány nem bukik el; nem lesz ozéda, nem venereás s nem hozza a halált a fiatal testében a mintsem sejtő család szentélyébe. Az ilyen nagy bajok, amilyen a családi tisztaság veszélyeztetése is a cselédek révén, csak szimptomái még nagyobb bajoknak. Nevezetesen szocziális képtelenségek jelentkeznek s nyilatkoznak meg igy, mikor egy társadalmi helyzet, vagy állás, vagy szolgálat, nevezzük bárminek, többé-kevésbbó már tarthatatlanná lett, akkor aztán kiszakad a zsák mindenütt s hiába foltozzuk azt. A cseléd-állás is ily szocziális képtelenséggé válik mihamar. Ugyanis oly igénytelenséget, egyszerűséget, alázatot föltételez, hogy azt hovatovább nem igen találjuk majd fel cselédeinkéi. Egész éjjel nappal szolgálatra állni s mástól függni s másnak kényét s szeszélyét elviselni s mindezért sokszor egy csepp jóindulattal nem találkozni: ehhez óriási erény, vagy orrszarvú bőr kell. Az előbbi nincs s az utóbbi vesz s vész, éppen a haladó műveltség emaniczipálja majd ki a cselédet a cselédségi állásból s eltörülvén azt, más kategóriát állít a helyébe, — nem tudom mit: tán bejárókat, takarítókat, főzőket stb. — de megszünteti a . . . páriákat. Ez tán kemény szó, de hiszen nem mondom ezt senki ellen, hanem jellenfzem vele a szociális fejlődés idevágó tapogatózásait. Több erkölcsiséget, nevezetesen több szocziális felelősségérzetet a vezető társadalomba ; lássuk be, hogy a cselédekért is mi vagyunk felelősek s tegyük meg a kötelességünket. Ettől jobb lesz majd a cseléd is. §zocziálistákká leszünk a háborús időben mindnyájan, a nélkül, hogy harczot akarnánk, hogy rombolni szeretnénk, hogy magunknak törekednénk megkaparitani a mi a másé. Sőt épen inkább épiteni szeretnénk. Könyörülni, adni, segíteni és ha nem is egyenlően osztani, de legalább a minimumot mindenki részére biztosítani, a ki nélkül löz, a ki szenved és a ki irgalmasságra szorul. Krisztusi szocziálizmus ez, melynek programja az evangélium. Harcza a szeretet harcza. És zászlója a Krisztus békéjét, boldog megnyugvását jelentő fehér zászló. Megnemesedett szocziálizmus ez, mely csak egy társadalma osztályt szeretne látni a nemzeti életben : az egymást szerető, segítő osztályt, melynek nincs jaja, panasza és a nyomornak könye. * Ilyen gondolatok rajzottak lelkemben, mikor a minap alkonyaikor, fárasztó munka után az utczára vetődtem. Elém állx egy 5—6 éves mezitlábos gyermek edénnyel, fazékkal karjain. Alamizsnát, kenyérre valót kér. — Gyermekem, kenyérjegy nélkül talán még kenyeret sem kaphatsz. Rám bámul a gyerek. — Hát czipőd sincs, mezítláb jársz. Hol voltál? — A katonáknál . . . — Mit csináltál ott ? — Egy kis maradók ételt szoktam kapni a katona bácsiktól. — Apád, anyád van ? — Anyáin a télen halt meg. Apám otthon fekszik betegen. — Testvéreid vannak ? — Ötön vagyunk . . . — Nagy testvéreid is vannak ? — Kicsinyek még. — Czipőjük nekik sincs ? — Nincs 1 — Hát ezt a sapkát honnan kaptad. Ez hósapka. — Egy katona bácsitól. — Ebédeltél ma ? — Most eszünk. A katonabácsik adnak a kórházakban igy estére. A mi marad nekik. — Gyere fiam, egy kis kenyeret veszek nektek. És indulunk . . . Egy hölggyel találkozunk. Többször találkoztam vele. Abból ismerem, hogy egy kis kutyát vezet zsinegen napi sétáin. A legutolsó divat ruha ragyog rajta. Fess, mint egy fővárosi kirakatbeli di
