Szatmári Hírlap, 1916. január-június (25. évfolyam, 1-51. szám)
1916-06-21 / 49. szám
2 „SZATMÁRI HÍRLAP“ Szatmár-Németi 1916 junius 21. népünk igaz, benső életének, szo- cziális helyzetének ez az ütköző pontja. És mikor mi aggodalommal gondolunk e kérdésre, ki kell jelentenünk, hogy ennek az aggodalomnak nem felekezeti kérdés a forrása; nem antiszemitizmus az alapja. Ez az óvás nem a gyűlölködések kérdése : hanem alapvető nemzeti és osztály kérdés. Hogyan, tehát Hegedűs ráveti lázas tekintntét a nagy földbirtokokra, az aritokraczia és egyházi vagyonra; kivánja, hogy ezek az osztályok hozzák meg áldozataikat, de szemet huny azok előtt, a kik a plutokraczia kiválóságait élvezik, a kik a nagy tőkékbe csaknem bele- fulnak . . Konstatálnunk kell, hogy Hegedűs könyve nem az elmélyedésnek, a helyes és biztos tapasztalatok egybevetésének könyve ... A legerősebb subjektiv érzés és kiérezhető érdekeltség nyügzi le nagy tudását, olvasottságát is. Ez az érzés megfosztja Írását a világosságától és nyugalomtól. Azért nincs könyvében rendszeresség és áttekinthetőség. A másik könyv Altenburger könyve nagyobb Írói készséggel nyúl felvetett kérdéséhez. A magyar faj- szeretetének Írása ez az Írás. Pedig a szerző németből lett — igaz magyarrá. 0 nem kiván oly messze menő radikális operácziókat, mint Hegedűs. A német kultúra haladni tudó konzervatizmusával, elfogulatlanul mondja meg a maga meggyőződését. Tanulságait, a nemzet felébredésére szolgáló okulásait a háború előtt való társadalmunk rothadásából meriti. Egy intő momentum, végzete a nemzetnek hullámzik végig könyvén: a kuszárszellem ostorozása. Ennek a szerencsétlen, nemzeti erőt tönkre tevő szellemnek pusztítása, kiirtása a nemzet első feladatai közé tartozik — a háború után. Mindkét könyv méltó és érdemes az elolvasásra. Hogy a moziba mehessenek. Azt, amit most mint valóságot írják le a kereskedelmi tanonczoknak tolvaj szövetkezetéről : mi már régen megírtuk a gyermekekről, akik hogy a moziba mehessenek, meg fogják lopni még szüleiket is. De ha csak maga a lopás ténye maradna elszigetelten ? Megdöbbentő következményeit is kimutattuk. Most legközelebb egy tolvaj bandát fedeztek fel városunkban. Tagjai a bandának: szép számú kereskedőtanoncz-ifjak, akik kereskedő gazdáiknak fosztogatására (főleg a Hám János-, Kazinczy-utczán és Deák-téren levő üzletek tulajdonosainak) valóságos szövetkezeti alapon egyesültek. Könyvet vezettek a lopott tárgyakról, az értékesítésből befolyt összeget is számba vették, meg az osztozkodást is elkönyvelték. A lopott tárgyakat sok esetben kicserélték, nehogy gyanút keltsen. Olcsó portékához jutottak az orgazdák a 37 szövetkezeti tag folytán, kik külön-külön gondoskodtak az értékesítésről. A tolvajszövetkezet tagjai csaknem mind beismerte a lopást, az orgazdákat most hajszolja a csendőrség. Csornai/ Aladár, aki nagy kitartással vezeti a tárgyalást, arra nézve is tisztában akart lenni, mi volt hajtó oka e lopásoknak. Az ifjú ta- nonozok meg is mondották : a móriba akartak menni. A mozi hatása alatt aztán vásároltak rengeteg bűnügyi regényeket, hogy lelkűk táplálásáról gondoskodjanak. Ezeket a garmadában fekvő regényeket házkutatás alkalmával a rendőrség meg is találta. Nem csudálkozunk mi ezeken a tényeken. Irtunk, ismételjük mi ezen szomorú eseményeknek bekövetkezéséről. Még szomoruabbaknak bizonyos eljöveteléről. De egyrészről azt kaptuk válaszul fölényes hangon, hogy nagy- képüsködünk. Másrészt a hatóság mozdulatlan maradt a mozi megrendszabályozásával. Más városok cenzúrával élnek már régen, korlátokat állítanak a darabok látogatását és az ifjúság megóvását illetőleg. Itt nem történt semmi. A múltkor hallottuk, hogy még az iskolák, főleg a fiú iskolák vezetőségei sem gondoskodtak arról, hogy a moziba ne mehessen kénye-kedve, szabadsága szerint a gyermek, az ifjú. És az iparos és kereskedelmi tanonczok. És ez igy van. Nemcsak a a szülők viszik válogatás nélkül kis gyermekeiket a moziba, de ott ólálkodnak és dulakodnak a csavargó jelötek, az utczára vetett, minden szülői gondozás nélküli sihederek is. És seregestől vonulnak be abba az iskolába, mely sokszor mindent tönkretesz a lelkekben, a mit család és iskola felépített. És mi várunk szebb, boldogabb jövő). Erős, erkölcsös és öntudatos polgárságot. És panaszkodunk, hogy a világ rossz. Van-e ehhez a jajgatáshoz jogunk, mikor mi adjuk meg a lehetőséget arra, hogy a züllött, romlott egyének sokasága kerüljön a nemzeti társadalomban. Ki nem ismeri el a mórinak nagy jelentőségét, sőt hivatását, ha az nem a brutális érzékiséget, nem a fantáziának megrontását, a lelki egyensúly megzavarását, az idegeknek tönkretevését szolgálja. De szolgálja azt, a mi az emberiség szellemi javait, az ember külső és benső világának harmóniáját, szépségét zománczozza be és perspektíváját szélesíti ki. A történelmi perspektíva. Azon higgadt és a mai idők nagyságához méltó magatartás, melyet a képviselőház ellenzéke — örök dicsőségére legyen mondva — a tárgyalásoknál, az európai parlamentek viharaival, válságaival szemben tanúsított — Tisza István miniszterelnököt feltüzelte, lelkesedésre ragadta. Mondott olyan beszédet, a minőt Tisza nagyon keveset mondott (pedig sokat mondott ám). Az ifjú szívnek hevessége lobogott lelkében s szinte feledte önmagát, a ki a tartózkodásnak, a szavak megfegyelme- zésónek és a diplomáeziai osürés-csavarásnak, igazán nagy mestere. Fellelkesülve a mi hőseink vitézségétől, ellenálló képességétől: egész nyíltan kijelentette, hogy „bizonyos történelmi perspektívából nézhetünk előre és vissza.“ És ő mindjárt meg is cselekedte ezt a perspektívát. Kijelentette, hogy a nemzetre nézve nem szabad fenmaradnia a status quo antenak. „Hogy nemcsak a magyar nemzetnek, de a dinastiának is gonosz ellensége az, a ki minden fentartás és hátsó gondolat nélkül nem teljesiti azt, a mit a magyar nemzet törvényes jogai alapján követelhet.“ Tiszának beszéde tagadhatlanul ragyogó, de nem teljesen megnyugtató. Mert nem mutatta meg, hogy ő is okult a háború tanulságain és hogy nem a változhatlan §-usok, törvényben iktatott jogok alapján fejlődik egy nemzetnek függetlensége és szabadsága, de éppen abból és azon, hogy nagy események, mint a minők a maiak, uj történelmet, uj §-usokat és törvénybe iktatott jogokat termelnek. | HÍREK Háborús időben itthon, a fronton kívül is nagyobb jelentőségük van a kitüntetéseknek, mint a békés időben. Az itthon teljesített jó, magas értékű szolgálatok, önfeláldozás, jótékonyság nyomában kélt kitüntetések : egészen a katonák lelkében lefolyó lelki folyamatok kategóriájába tartoznak. Főleg, ha annak az érdemnek nemcsak az alanyi érzések, a jogos öntudat adja meg zománczát, de a helyes, igazságos közvélemény általános elismerése is. . . . Ezek a gondolatok szöktek ki lel- kemből, mikor olvastam a legújabb szatmár- megyei és szatmári kitüntetésekben az érdemes neveket. Már hangoztatott elvemnél fogva — a kitüntetés mértékét illetőleg — egyenlő mértékkel mérek minden kitüntetett részére. A mérték csak éppen konvencziónális formaság. A lényeg, az magában a kitüntetésben leli alapját. Én csak azokról mondhatok szerény véleményt, a kiket szerencsém van ismerni és meglátásommal, tapasztalataimmal mérlegelni a kitüntetés alapját. Dr. Kölcsey Fe- rencné úrasszony a jótékonyságnak, a nőegyleti apostolkodásnak már régi apostolnője. (Bocsánat, bár mily fiatalos lelket és mozgékony, eleven fizikumot juttatott a jó Isten az ő kedves egyéniségének : igazat írok, hogy régi apostola.) A mit pedig a háborús idők kezdete óta a helyi Vöröskereszt élén cselekedett, arról Írni nem kell. Azt mindenki látta és tapasztalta különösen, ha közvetlen közelében kisórte figyelemmel önzetlen és áldozatos tevékenységét. Berencei Kováts Jenő- nének a nagy időket átérző és átélő lelke, bőséges áldozatai, szerénysége a nagy közönség előtt széles körökben ismeretesek. Az a fáradhatlanság, az az a tartalmas lelkesedés, a mivel az üdítő állomást vezeti: az ősi nemes családok honleányának típusává avatják a jelen időben. Mit Írjunk •polgármesterünkről dr. Vajay Károlyról ? Ezer és egy gondja közt mindig feltaláltuk benne a legszebb, a a leggyöngédebb, a legemberibb, és valóban isteni gondolatot, érzést akaratot, hogy a sebesült katonák, az elhunyt hősök, a csatatéren elesett vitézek gyászba borult özvegyei számára kiszakítsa magát minden más gondból, kötelességből s időt teremtsen számukra, h°gy — megtegye nagy és elsőrendű köte- telességét az ő javukra, szenvedéseik enyhi- hitésére és vigasztalására, a jövőnek biztosítására. * Ha tehát van jogosultsága a kitüntetésnek, a mint meggyőződhettünk e sorok folyamán is — úgy nem csudálkozunk rajta, ha a felsőség is tudomást szerzett az itteni apos- tolkodó cselekedetekről, mely folytonosságban és kitartásban szinte páratlan és megtette azt, a mit megtett azokkal, a kik harcztéren szereznek a nemzetnek dicsőséget és hoznak áldozatokat. Hiszen itthon is harczot harczo- lunk. A szeretet és önfeláldozás harczát viseljük. Örülünk, hogy a hivatalos lap azt is jelzi, hogy a kitüntetések nem záródtak még le. (A legújabb kitüntetések sorozatát is közölte már a hivatalos lap. Lásd „Hir“ rovatunkat. Szerk.) Önvédelmi harczunk véres tusája közben holnap, junius 22-ón az Oltáriszentség és fenséges ünnepéhez érünk. Minden ünnepünk évforduló most már. Az Űrnapja is. Mikor életünk vagy leigázásunk, tehát halálunkért folyik a nagy, véres küzdelem, mikor lelkünk sóvárogva várja a döntést: sokszorosan érezzük, hogy szükségünk van az isteni Gondviselés segédeimére. Hogy annyi erős, folytonos megpróbáltatás közben, nekünk ahhoz a forráshoz kell fordulnunk, ahhoz az isteni kegyelemhez, a melyről mondja az irás, hogy élet, ut és igazság. Az Oltáriszentség- ben lakó Megváltóhoz, a krisztusi békeség forrásához . . . Gondolkodó magyar ember nem zárkóz- hatik el attól a valóságtól, hogy a mi har- czainkban nemcsak a magyar hősiesség, kitartás, felkészültségünk fordította meg a mi önvédelmi harozunknak sorsát, de egy magasabb hatalom, kegyelem, akarat és erő. A mi folytonos imádságaink, az élet kenyerének gyakori vétele, hős katonáinknak Istenben való bizalma segített megszerezni számukra azokat a szinte hihetetlen diadalokat, melyeket méltán történeti csudának nevezhetünk . . Ez a valóság ól a nemzet nagy tömegének lelkében, a hívők millióinak hitében. Még nem vagyunk a végső diadalnak birtokában. Még ömlik a magyar vér. Még harczolnunk kell a rettethetlensógnek kitartásával és legyőzhetlensógóvel.
