Szatmári Hírlap, 1916. január-június (25. évfolyam, 1-51. szám)

1916-06-11 / 46. szám

2 bennünk kitartás, az erőfeszítésnek csudás értéke; ezt nem volt módunk­ban megismerhetni. A nagy világ is csak most is­merte meg. De még hogy meg­ismerte. A magyar világlátásban a pün­kösd ezután még szebb lesz. Hitben és honszeretetben hatalmasabb és erősebb lesz. /±. A tengerben bízott, a tenger volt dölyfének és pukkadásának rugója — és a tenger ölte meg. Ha Kitchener nincs — Angliának megmarad ősi higgadsága s nem ugrik bele az őrült háborúba. Ha Kitchener nincs — Anglia, sőt Francziaország is ha­marább, idejében észbe kap. De ő a csaták és rémes modern gépháborúk gonosz szelleme vitte nemzetét . . Mikor a világháború kitört: fagyott lélekkel vetette oda a világnak, hogy ha húsz évig tart a háború 1 húsz évig fog tartani. A háború tart, de ő már — nincs 1 Most legutolsó beszédében is, mikor egy ki- - sebb nemzetet is lealázó vereség zudult büszke Albionnak nyakába : dölyfös nyegle­séggel biztatta övéit, hogy még elég erősök vagyunk — úgymond — a bosszúra — hiszen csaJc most kezdődik a háború. A háború meg­kezdődött. Reája nézve be is végezte — a tenger. A melybe bízott, a melynek ura akart lenni. Az emberek azt mondják . . van vég­zet . . . Mi hisszük, hogy van Isten keze, mely int, figyelmeztet és sújt. Amely kéz kifürkészhetlen erőkkel jelzi, hogy . . . elég volt, elég lesz már 1 Szerettem volna meghú­zódni a pápának, a békegalambjának szobája egyik zugában, mikor a nagyon viharos ten­gernek e katasztrófája szelíd leikéhez érke­zett. Mit érezhetett ? Lassú léptekkel mérve szobájának területét ... mi gondolat, érzés szökött jóságos szelíd szemébe ? Oh, bosszú érzés nem 1 Káröröm sem ! Pedig Kitchener nem volt ember. Gépfegyverrel gyilkolta a négereket, irtotta az indusokat. Éhínséggel akarta megölni aggjainkat, asszonyainkat, gyermekeinket. Lelkében nem élt más érzés, mint vér . . vér, emberpusztitás. De ő, a pápa; a béke apostola csak egyet érezhetett, csak egyet sóhajthatott: Digitus Dei, az Isten ujja. Azt Írják az angol lapok, hogy Kitchenerrel végzett a tenger. De az ő tragikuma még makacsabbá, még elszántabbá teszi az angol népet. Anglia most már egyáltalán nem beszél békéről. „Ki tudja, még hány százezer em­bernek kell elpusztulnia, mig Anglia felett nyöriin, azért mosolyognának, hogy az ő es­küvőjét aranyozzák be. Aztán aztán . . . újra elfutotta szemét a könny és ő menekült vi­rágos kertjéből is. * Pünkösd ünnepe következett. A bizony­talanság most már szinte öldöklő kínnal zak­latta meg a szegény leány szivét. Rettenetes . . a bizonytalanság ! Ha tudjuk, hogy nincs remény többé . . az lesújthat. Kiapaszthatja könnyeinket. De a kétség . . fulánk, mely szúr, folyton-folyvást zaklat; hullám, mely do­bál, hányja-veti a lelket. Semmi sem viseli meg a szivet úgy, mint a bizonytalanság. Csudálkozunk-e, ha Margit szinte re­megett a pünkösd napjának megérkezésétől. Pedig az eljött. Pedig az megérkezett. Pompájában, virágfakadásban, gyönyörűsé­gében érkezett meg. Margit felébredt pirosló hajnalára. Egész éjjel sirt; nem is kellett ugyan ébrednie. Párnája facsaró viz volt s szeme még most is tele volt könnyel. íme, az ő esküvőjének reggele ! Meny­asszonyi koszorú helyett töviskoszoru. Öröm­könnyek helyett a fájdalom tőre. Imádkozott mint egy gyermek, áhítat­tal, bizalommal és aztán lement a kertbe. Mikor tekintetét rávetette a gyönyörűen pompázó rózsákra, szinte felkiáltott: * — Ezek szegénykék mind, mind az én esküvőmet várják. Várhatjátok jó lelkek 1 Várhatjátok. „SZATMÁRI HÍRLAP“ rendelkezésű joggal biró kevesek arra a józan belátásra jutnak, hogy e háborút be kell fe­jezni.“ — Bízzanak, bízzatok ti kevesek 1 A bosszú erejénél van nagyobb erő. A mely elébe áll még a végtelenségnek látszó erőnek is. A mely szempillantással, egy isteni gesztussal végez: Elég . . . elég .! Ne tovább ! Az „azt mondják“ tábor katonái már megint kezdenek előbujni gondtalan, zavartalan lövészárkaikból. Most, hogy „a hegyről-hegyre“ űzött talián-sereg megköny- nyitésére az orosz újra egy csordát ereszt reánk Bukovinában, kezdődik a rémlátás, a gyáva, férfiatlan bizalmatlanság és képze­lődés itthon. — Azt mondják, hogy már tiz helyen áttörték frontunkat. — Azt mondják, hogy tiz századunkat elfogtak. — Azt mondják, hogy már itt, meg ott, meg élelamott úgy hallatszik az ágyú szó, mintha csak ... na mit'is mondjak . . újra menekülni kellene. — Be is fog következni. Azt mondják. Igenis, azt mondják. Sürgöny is jött . . . Azt mondják . . . És mondják ezeket akkor, mikor a ha­talmas német császár törhetlen diadalmunkat hirdeti, mellyel az „olaszokat hegyről-hegyre kergetjük“. Tagadhatlan, hogy rettenetes a küzdelem, mellyel a bősz csordát vissztart - nunk kell; de hiszen nem volt e már része a mi dicső hadseregünknek hasonló, rettentő küzdelemben? Hadseregünk most is tele van bizodalommal, vezéreink felemelt fővel hirde­tik, hogy nincs erő és hatalom, mely többé győzelmünk zászlaját kiragadja kezeink kö­zül s mi félnénk, mi lennénk gyáva nyulak, reszkető, sirdogáló anyámasszonyok, kik ha egy ágyuszót hallunk vagy hallanánk, ha egy okos és szükséges hátrálásról beszélnek, ha egy benyomulás hire érkezik, ha mene­külteket látunk: mindjárt elvesztjük hitünket és lélekjelenlétünket és feledünk mindent, a mi történeti csuda történt s a mi dicső tettet vitt végbe ez a törhetetlen hadsereg ? Hát hol van a világon háború, a hol csak akkor lehet szó sikerről, győzelemről, ha soha bal­sors nem éri a harcolókat. Az offenziva kezdet­ben mindig elérvalami futó siker . Hol van harc­tér, a hol kiüríteni, menekülni nem kell, a hol a municzió soha el nem fogyhat és ki nem apadhat. A hol erő, kitartás, erkölcsi főlény csak nagy és hatalmas akcziók után vívják a sikereket. Bizzunk Istenben, a ki eddig is látható módon segített. Bizzunk a magyar virtusban, melyet a félvilág bámult meg. És ne tegyük tönkre a lelkekben azt a bizalmat, ... A domboldalra veti tekintetét. Fe­hérruhás leánykák sietnek, kezükben virág­gal, fejecskéiken koszorúval az Isten házába. Ma bérmálás lesz, suttogja maga magának. Es úgy elgondolja . . . mikor még én is ilyen fehérruhás kis leányka voltam ! Mikor virággal kezemben én is a templomba siet tem. Bérmálkoztam. Es azt fogadtam, hogy mindig hinni fogok. Hogy erős leszek az én Jézusomban. Mi is lenne most velem, ha nem tudnék hinni. Istenben bizni . . . Hi­szek Uram — suttogta. Aztán körülnézett. Nincs-e valak', aki láthatná, zavarhatná. Egy liliombokor mellé térdel. Hófehér kezeit össze­teszi, nefelejtskék szemét a pompázó égre veti: — Hiszek uram, erős leszek — suttogta — adj erőt, hogy panaszos szó ajkamra ne jöjjön. Legyen meg a te akaratod 1 Mondotta és úgy érezte, megkönyebbült. Mintha valami láthatatlan kéz szivére si­mulna és láthatatlan angyal fájdalmára irt öntene. „ * * O is elment a bérmálásra. At akarta élni életének ezt a boldogságát. Még egyszer, És csakugyan oly édes érzéssel merengett el a fehér ruhás kis leányoknak során . . . mintha ő is köztük lenne . . . De mi ez ? Mi történik leikével ? Egy­szerre, mintha látománya támadna. Mintha az idő keze kiragadná őt a kis leányok sorából. Mintha nem a bérmálás szent szertartása felynék most e templomban. Mintha az or­Szatmár-Németi 1916 junius 11. azt a reménységet, azt a hitet, melyet a mi dicső hadseregünk oly erős gyökérszálakkal ültetett immár a háborús idők harmadik esz­tendejének barázdáján a magyar nemzetnek szivébe. Gondolják meg az óbégatók, az azt mondják, katonái, hogy a nagy kárpáti har- czok után is mennyire szégyelhették magu­kat, mikor elvesztvén bizalmukat, sötét jós­lásokba tévedve, nemcsak maguknak okoztak kint, félelmet, hiábavaló rettegést, hanem másokban is meggyengítették a hitet. És az Isten megsegített, a mint rendithetlen a hi tünk, hogy most is meg fog segíteni. Szur- may, a hős kárpáti vezér vallja a világ előtt, hogy mikor már az emberi erő mit sem te­hetett: az Isten segítsége érkezett és diadalra vitte a mi seregünket. Mit féltek, óbégattok tehát ti, anyámasszony katonái az „azt mondják“ hadseregének ? Sorozó bizottság elé állítják a czigányokat, — Körlevél a törvényhatóságokhoz. — Érdekes körlevél érkezett a törvényha­tóságokhoz és a csendőrséghez. Elrendeli a városok és a vármegyék területén található összes czigányok összeírását, sorozóbizottság elé állítását és hatósági felügyelet alá helye­zését. A rendelet a többi között hivatkozik arra, hogy a kóbor czigányok a béke idején sem igen felelnek meg az állampolgári kö­telezettségeinek és főleg a katonáskodás és adózás alól vonják ki magukat. Épp ezért szigorú intézkedéssel kell gondoskodni arról, hogy a kóbor czigányok a haza védelméből és a közérdekű munkálatokból kivegyék a maguk részét. A rendelet mindazokra a czigányokra kiterjed, akiknek állandó lakóhelyük nincs, tekintet nélkül arra, hogy tudnak e igazolni valamely foglalkozást, vagy sem, vagy hogy rendelkeznek e a megélhetésre szükséges anyagi eszközökkel. Á községi elöljáróság, illetve a rendőrkapitányok kötelesek a kóbor czigányokat. rendőri karhatalom igénybevéte­lével előállítani és lovaikat elfoglalni. A hatóságok lehetőleg családok szerint nyilvántartást kötelesek készíteni róluk és másodpéldányát a statisztikai hivatalhoz kell beterjeszteni. A hétéven alóli gyermekek ál­lami monhelybe adandók, a tizénnyolcz-ötven éves férfiakat pedig sorozás elé kell állítani és mindegyiküket orvosi vizsgálat elé kell állítani. Mindegyik czigáuy, aki tizenkettedik évét betöltötte, a hatóságtól czigányigazol- váriyt kap. gona csudás hangja őt kísérné végig a temp­lomon. Jegyesének Bélának karjain —- a szent oltárhoz. A gyertyák az ő esküvőjén lobognának. A kis leányok fogadalmi karbe- szóde helyett ő mondaná térdelve az oltárnál: — Szeretem .„. . Holtomiglan. Soha el nem hagyom . . . Őt. . . egyedül . . örökre. . . . Összerezzent. Érezte, hogy láza volt. Hogy elragadtatása volt. Hogy illúzió ragadta ki a való világból. Szemrehányást tett maga magánák, amiért engedte, hogy Isten házában ily gondolatok uralkodjanak lelkén és vissza­tért imádságához. Add uram, hogy erős le­gyek. Ajkam zúgolódásra ne nyíljék. Bízok benned uram. Legyen meg akaratod. * Haza érkezett . . A Bodri kutya vicz- kándozva fut eléje. A czicza hízelegve simul mellé. Mi ez? kis jószágaim. A mint a szobába belép Pruzieska bácsinak, a levélhordónak aiakja szökik elé. Úgy vigyorog az arcza, mint a ki a milliós osztálysorsjátékot megnyerte. — Itt van, szinte kiáltja. Megvan 1 S kezében lobogtatatja diadalmas gesz­tussal a rózsaszínű levelező lapot . . . — Él . . . egy ellenséges kórházban feküdi ...............de már jön .... S a jó em­be r nem veszi észre, hogy a boldog meny­asszony szinte tépi — ragadja barna kezéből a rózsaszínű levelezőlapot . . .

Next

/
Thumbnails
Contents