Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-08-15 / 64. szám
A (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 , — , Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelós szerKesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. l)r. Bakkay Kálmán kiadóhivatal, főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendőki Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona ----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ...—------je lenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap Nagyboldogasszony napján, "x - •. ...j . ■- w az ezerharmiricznyolczadik esztén- dőnek augusztus hava tizenötödikén nagy. esemény borult a fiatal, Ae- reszténw Magycprofstf&yra. Qfeg királya, az első koronás, apostoli haldoklik, búcsúzik. Napja lemenőben. Körülveszik az ország nagyjai, főpapjai és azok, kiket szeretett. És a haldokló király országát, nemzetét Mária oltalmába ajánlja, Ti pedig — úgy mond a távozó király — szeressétek egymást és e nemzetet. Máriának országát. Szólott s miként a nap lemenőben . . ő is mégegyszer tüzet rak a fellegekben, hogy bevilágítson századoknak mélyébe: a jövendőbe. Népe pedig siránkozott és jajgatott, mikor az ő napja leáldozott. A nemzet cziterája elhallgatott. Hány század múlt el azóta. Mily események vonultak el az idők zúgásában. Népek jöttek-jnentek. Világhódítókat feledtek.. És a magyar ól. Áll Buda még. És Mária országa sohasem feledte el királyi atyjának végrendeletét. Hitt és bízott Máriának, a nemzet Nagyasszonyának oltalmában. Rajongó szeretettel csüggött égi alakján. Áz ő szárnyas fantáziájával Nagyasszonynak, Boldogasz- szonynak, Kisasszonynak, Sarlós Boldogasszonynak, Gyümölcsoltó Boldogasszonynak stbnek nevezi. Nagyságos égi asszonyának képét zászlajára varrta. Pénzére veri és nevének hangoztatásával aratja diadalait. S ha az idők nagy szomorúságai reáborul a nemzetre : felsír hozzája az ő dalaiban, énekeiben! Boldogasszony Anyánk! régi nagy Patronánk. Nagy ínségben lévén, igy szólít meg hazánk : Magyarországról, édes hazánkról Ne feledkezzél meg, szegény magyarokról. S mi történt a szabadságharcz után reánk borult nagy nemzeti némaságban? Negyvenezer magyar, köztük kálvinista férfiak és nők zarándokúira indulnak a prímás vezetésével öreg Máriaczellbe és ott a nemzet Nagyasszonyához fohászkodnak, hogy vegye oltalmába a nemzetet, kérje szentséges fiát, hogy vezérelje jóra a mi uralkodónkat. S hogy mi történt most ? A világrázó csatáknak idején . . . ? Mikor sokan azt hitték és hirdették, hogy a huszadik században vagyunk és nem élünk már a Mária országában. Mi történt? Ez a nép, ez a magyar nép leborul templomainak oltára előtt és Mária oltalmába ajánlja a nemzetet. Fiait, akik a csatába mennek és vérüket áldozzák a hazáért. Itthon maradt árváit, akik apa nélkül imádkoznak Máriához, a nemzet sorsáért. S a csatatéren elhunyt hősöknek kebelén a Mária skapulárét és a Mária érmét találják . . . ... S az ősz, az öreg király is leborul. S mikor népének milliói a Boldogságos Szűznek felajánló könyörgését imádkozzék . . ő is be- levegyiti a maga mélységes fohászát :. — Boldogasszony Anyánk, régi nagy Patronánk, országodról, édes hazánkról ne feledkezzél meg . . . Magyarországról. A A kik mindig foglyok akarnak maradni. — A Szatmári Hírlap eredeti tárczája. — Irta: BODNÁR GÁSPÁR. Utolszor akkor volt Bojtos Pista a Csapóék házában, mikor a családnak gyönyörűen fejlődő virágszála értésére adta Pistának : — Én önt tisztelem-becsülöm, de minket az Isten nem teremtett egymásnak. Bojtos Pista felugrott és viharos lélekkel tette fel a kérdést: — Ez Húsnak utolsó szava ? — Oh miért lenne utolsó, felelte Hús, kipirult arcczal. Hiszen mi nem vétettünk egymás ellen soha. Mi beszélhetünk egymással ezután is. — Köszönöm, mondotta, halálsápadtan Bojtos Pista — és elrohant. És nem is látogatta többé a családot. Mikor pedig Húsnak eljegyzése hírét olvasta, Csőke Sándorral — már nem is tehetett látogatást. Jött a nagy általános mozgósítás. Puskának jegyese, Csőke Sándor is felült a virágos vonatra és indult annyi ezer vitézzel — a harcztérre; Bojtos Pista itthon maradt szüksége volt reá itthon a városnak. A bucsuzás nehéz volt. Minden bucsu- zás fájdalmasan esik. Hát még az ilyen bucsuzás. De nem rendeztek jeleneteket. Csendes, mély bucsuzás volt az. Mélységes, mint a tenger. Vagy a csendes tó, mely felületén nyugodt, vihartalan. De bensejében hullámos és mozgalmas. A szivek bensejének egy kicsike kis rejlekóben ott ült a mélységes fájdalom, ha a hazafias érzés és a büszkeség, hogy a hazáért kell hzrczolni, ott ragyogott is a szemekben, a homlokon, az arczokon. Hetek teltek. A minden napra ígért levél csak nem érkezett. Ilusra ráborult az első nyugtalanság. Sóhajok szálltak leikéből, röpülő madaraktól, csavargó fellegektől kér- dezé : merünnen jöttök, mi hirt hoztok ? A fellegek némák maradtak. A madarak meg most olyan titkosan, érthetetlenül csevegtek. A feleletet elhozta a posta. A rózsaszínű hadi lapot . . . nagysokára kézbe adta — a levélhordó. Micsoda öröm, micsoda ringó elevenség, ezüsthangu felkaczagás és boldog sirás fogadta azt a kis rózsaszínű levélkét. * * * Aztán hónapok is teltek. Jöttek hírek dicsőségről, de jöttek szomorúságról, veszteségekről, hősi halálról is. Húsnak szive nagyot dobbant, de dobbanását abba a kis zugba rejtette, ahol a fájdalom, az epedós, az aggodalom és reménység lakik. És viselte, hordozta ünnepélyesen a honleányi kötelességet. Varrt, kötött, gyűjtött a vitéz katonáknak, Kórházakba vitte az uzsonnákat és czigarettákat. Ügy, olyan lélekkel, akárcsak az ő kedves Sándorénak vinné. Egy napon aztán, szomorú borongós esős napon, hir érkezik a városba. A hirt a harcztérről érkező katonák hozzák: — Csőke Sándor hősi halált halt. — Látták mikor egy golyótól szivén találva, egy sóhajtással elesett. Egyik úrasszony, anyja egy urleánynak > aki szörnyen csalódott Csőke Sándorban mert — minden igaz alap ok nélkül — azt mindhalálig hitte, bogy — az ő leányát veszi feleségnek Csőke Sándor — nagy részvét, sőt ellágyulás és könnyek közt adta a szomorú hirt tudtára — Puskának. Szegény Hus 1 Olyan fehér lett, mint a márványszobor, ügy megremegett, mint a virág, melyet hirtelen vihar támad. De csakhamar kiegyenesedett. Lelkét erősítette a hit, az imádság. Az Ur akaratában való megnyugvás. Hiszen napról napra úgy végezte imádságát, a Szűz Mária oltárának lépcsőin a délutáni litániákon, a szent Ferenczesek templomában: „Uram, a mint te akartad.“ Bizony az ilyen leányt még akkora vihar sem dönthetett földre. Sírni szabad Hiszen Krisztus is sirt barátja sírjánál. Sirt Ilus is, de ezek a könnyek nem a zúgolódás forrásaiból fakadtak. A szomorú hirt más körülmények is támogatni látszottak. Úgy, hogy már-már a bizonyosságnak, befejezettségnek tényje alakult ki. Levél nem érkezett, üzenet sem. Pedig . . . jöttek a harcztérről. De ezek is inkább azt igazolták, amiről a szomorú hir szállongott. A hadvezetőség Sándor eltűnéséről és valószínű éléséről adott jelentést — a hatóságnak is.
