Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-08-08 / 62. szám
2 SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Németi 1915. augusztus 8. kodásaik elintézését a jövőben nem bizzák többé a kard pengéjére, hanem a méltányosság és igazság csendes és serény tanulmányozására. Ez lesz a legszebb és legdicsőségesebb hóditás. Abban a kellemes reménykedésben, hogy a világ csakhamar a béke fájának oly kivánatos gyümölcseit fogja élvezni, Apostoli Áldásunkat osztjuk mindazoknak, a kik a ránk bizott misztikus nyájat alkotják és kérjük a Mennyek Urát, hogy azokat, a kik nem tartoznak a római egyházhoz, kösse velünk össze a tökéletes kegyes tevékenység kötelékével. Róma-Vatikán, 1915. julius 28. XV. BENEDEK. Elvetette a sujkot. Tulajdonképpen a „Háborús—Mókaságok“ rovatában lenne helye a „Vasárnap“ czimü hetilap vezérczik- kének. De a háború e furcsasága sokkal mélyebb gondolatokat fakaszt azokban, akik a keresztény Egyházaknak egységes, hazafias működésén, egymás megértésén fáradozunk. T. i. Papp László nevű testvérünk, a a borsi református tiszteletes nagyon elvetette a sujkot, mikor nekünk a hitszegő olasz szövetségesünk ellen való hazafias felháborodásában tanácsot szíveskedik adni. A tanács rövid — summásan ez : (melyet aztán Benedek Rezső a „F. Naplóban“ kellőképen méltat is.) Ezt a méltatást is közöjük. „Ma nagyobb istenveróst, rettenetesebb szégyent, nagyobb gyalázatot el sem tudunk képzelni mint „római“-nak lenni“, és azt a jóakaró tanácsot adja nekünk „római“ kat- holikusoknak Papp tiszteletes ur, hogy „ha magyar katholikus testvéreink lelkében is olyan mély és olyan igaz a megvetés és felháborodás a hitszegő és áruló nép iránt, mint a mienkben — pedig ezt még egy pillanatra sem szabad kétségbe vonnunk — akkor legsürgősebb tennivalójuk, hogy hagyják el felekezetűk jelzése alkalmával a „római“ jelzőt. Maradjanak csak egyszerűen katholi- kusoknak, ha már a „magyar“ jelzőt az egyetemesség fogalma és kívánalma kizárja“. Ne izéljen Papp László ur 1 mert mi istentelen pápisták, akarjuk mondani „kat- holikusok“ sehogysem akarjuk elhinni azt, bárhogy is erősiti, hogy «... úgy áldjon meg engem a magyarok Istene, hogy nem felekezetieskedés, hanem forrón szeretett magyar hazánk hitszegő ellenségei ellen érzett felháborodásom tüzes indulata vezérelte toliamat“ — czikkének tendencziája elég világos: ha szép orrocskája elé tárjuk „hazafias felháborodásban“ irt czikkének azon kitételét, „itt az ideje, hogy szakítson Rómával mindenki, akiben tisztességes érzés lakik. Szakítson vele a hazafias magyar katholikus papság, amelyet eddigelé is a „kelletténél erősebb“ kötelékek fűztek oda . . . stb.“ No végre ez fáj hát Önnek Papp ur, a magyar és az egész világ katholikus papságának „Rómá“-hoz (értsd a pápához mint a katholikus egyház látható fejéhez, Krisztus helytartójához) való hűségé. Öly naivnak és oly laikusnak nem tételezzük fel önt testvérünk az Urban, Papp ur, — hogy ne tudná azt, — melyszerint „Roma“ fogalma alatt nem az olasz Rómát, de Szent Péter utódját, Krisztus helytartóját, a pápát, hozzá való ragaszkodásunkat, hűségűnket s mindazt, ami katholikus — értjük. De tudjuk ismerjük „keresztényi rokon- szenvét az Urban“ a pápa iránt s minden iránt, a mi vele összefüggésben áll (a katholikus anyaszentegyház és katholikus papság) legyenek azok a papok és katholiku- sok most már (vagy mint ön fejezi ki magát jámbor testvérünk az Urban) madridi(! ?) vagy görög katholikusok — mi „katolikusok“ azért csak tovább is a régi „istentelen pápisták“ maradunk az ön szemej.ben. Avagy akarja, hogy szószerint idézzük Önnek a református konventi gyülekezeteken szokásszerüen elhangzott „beszédeket“ — melyek megvesszőzik a katholikus anyaszentegyhá- zat és a papságot ? E kettő egy össeforrt, elválaszthatatlan fogalom). Papp ur — máskor ha mindenáron „Írni“ akar, válasszon magának más, hálá- sabb jobb témát — mert higyje el bárhogyan is hangoztatja „hazafias felháborodásának tüzes indulatát. _ „a hang Jákobé ugyan, de a kéz, a kéz Ésau keze“. * A magunk részéről nem vesszük ezt az elszólást a Papp eszméjét komolyan. És egy elszólására nem is általánosítunk. De a a „Vasárnap“ szerkesztőjének, egyházkerület lapjának lehetne annyi bölcsesége és Ízlése, hogy a mostani időben ilyen czikknek ne engedjen napvilágot. Pemp Antal prelátus, püspöki helynök aranymiséje. Nem maradhatott tehát a legszűkebb elvonultságban, mikor aranymiséjónek napja elérkezett. Ott várták már testvérei, kanonok és paptársai az Irsik-árvaháznak Szent József templomában. Sejtettük, tudtuk, hogy erre a kedvesen egyszerű és paradicsom tiszta templomra esik választása az aranymisés főpapnak. Ő hajtotta végre a jótékony Kádár kanonoknak jelentős szándékát, hogy annak a városrésznek, ott a vasút fele temploma legyen. Ő fáradozott e templom építésénél. És beczéző gonddal szerelte fel az Ur e hajlékát, melyben annyi vasúthoz siető hivő, vagy munkára induló munkás mondja el röpimáját naponkint. Az aranymisés püspöke batárjában Hámon Róbert és irodai-igazgató dr. Bakkay Kálmán viczerektor kíséretében érkezett pont 9 órára. A oltárhoz teljes segédlet kíséretében lépett. Kezében a kehellyel, melyen arany- koszorú volt. A káptalan képviselői: Benkő József apát-kanonok, Szabó István prelátus-kanonok, dr. Jordán Károly apátkanonok a templom szövettel borított első padjában teljes díszben foglaltak helyet. Ott voltak az irgalmas nővérek tartományi főnöknője, Woefle M. Afra, titkárnője Kornélia nővér kíséretében. És az irgalmas nővérek nagy számmal. A papság köréből ott láttuk: Perónyi János ez. kanonokot, Láng Antal dr., Tóth J. tanárt, a peleskei gk. esperest, Szőke Béla nagybányai lelkészt, Kulifai s. lelkészt, néhány katonatisztet, több úrasszonyt. A templomocska tehát csakhamar megtelt hívőkkel. Főleg a környék lakói közül. Az assistencziát a következő áldozó papok látták el. Hámon Róbert (librifer); Kovács Gyula dr. (diák.); Szopek Ervin dr. premont- rendi tanár (subd.); Bakkay Kálmán dr. (cerim.); Lovász Győző, (inful.); Pintér József (pedif.); dr. Fibiger Sándor ungvári hittanár és Bodnár Gáspár (turiferek); Lahoesinszky Béla és Pakocs Károly (akolitusok.) , A csöndes (infulás) mise kezdetét vette, az aranymisés „Te Deum“-ot mondott és a kóruson felhangzott a hála éneke. A szent mise alatt az irgalmasnénék „Oh Isten szent fölségedet“ — énekelték szépen és igazán lélekből. Az aranymisés pedig paptársai közt egy hatalmas, szilárd férfiú könnyedségével moz- és úgy állott, mint vihartól edzett hatalmas tölgy, amely még nagy időket ígér. Szentmise után áldás következett. Áz első miséjét elmondott ifjú papnak áldása is megragadó. De az aranymisés ősz papnak áldása bele szánt a lelkűnkbe és könnyet csal a szemünkbe. A papság után a hívek száma, az árvaház növendékei térdeltek a főpap elé, hogy áldja meg őket. Szent mise után az Intézet nagytermébe gyűlt a papság, a hol a testvérek nevében Benkő József kanonok üdvözölte az aranymi- sést, tartalmasán, lelkesen. Mire a jubiláns nagy szerénységgel, de mélységes eszmékkel gazdag beszédben válaszolt. Ezzel a szép ünnep véget ért. A Utazgatnak a főkapitányi állás körül; pedig még nem tették ravatalra a volt főkapitányt. Sőt a bíróság sem Ítélte el, hivatalvesztésre sem érdemesítette fegyelmi hatósága. Az utazóknak típusait is bemutatják már és a jármüveket, a síneket, a gyorsmenetü vonatokat, melyen az állomásra, illetve a főkapitányi hivatal jelentős tisztjébe juthatnak, érkezhetnek. Nincs kifogásunk ellene. A mi közfelfogásunknak és ízlésünknek és feszült érdekhaj- hászatunknak jelenségei ezek az utazgatások. A melyek immár nem tudnak megnyugodni, sőt megbízni a főispánnak tekintélyes testület előtt, a közgyűlés előtt tett ama kijelentésében, hogy ezt az állást más tekintetet elvetve, érdektől eltekintve csakis az ügy, a hivatal, a közérdek és a hivatottság szempontjából fogja betölteni. Idők jele, hogy mégis megtörténhetik ez a főkapitányi állás körül való utazgatás. Immár lehetetlen állást betölteni, hogy a protekezió és érdek logikai gyanúja ne vigyorogjon ki és személyek kérdése ne kerekedjék felül az ügyön, a hivatáson, a rátermettségen és arravalóságon. Közéletünknek egyik nagy botlása, hogy mindig a személyekkel foglalkozik. Az összeköttetéseket keresi. Az ügy maga másodrendű kérdéssé törpül, téved. Mert ha már csakugyan elfogadható az, hogy a főkapitányság mentői hamarább való betöltése városunknak életszükséglete; ám ne a személyi kérdést toljuk előtérbe és ne is a személyeknek találgatásán törjük a fejünket; ne is azt firtassuk ki, kik milyen síneken utazgatnak az állás elnyerése körül. Hanem legyünk azzal tisztában, hogy milyen emberre, férfire van szüksége városunk főkapitányi hivatalának. Ez a fő kérdés. Itthonosi e az az egyén, vagy idegen a kit belehehelyezünk, az nem lényeg. A fő, hogy arra való, odavaló egyéniség legyen. Tessenek elhinni, hogy nemcsak a költő születik. A főkapitányságra is születni kell. Külön véralkat, dispoziczio, egyéniség, tapintatosság, okosság, éles megfigyelő képesség, betegségtől mentes idegszervezet, higgadtság, emberismeret, lélektani szempontok, vele született igazságérzet, függetlenség, emberszeretet, példaadó erkölcsi élet, Istenben való hivés, kartársi szeretet, pártatlanság, szocziális érzék, kötelességtudás, a rend érzete, az egészségügy iránt való érdeklődés — ezek azon tulajdonok, melyekkel beutazhat! k a pályázó — a kérdés alatt levő hivatalba. Mindenek felett pedig az a valóság, hogy egyedül és kizárólag hivatalának éljen. Szeresse azt, helyes ambiczióval dolgozzék és tapasztalatait, folytonos tanulmányait tökéletesedésének, önkiképzésének forrássává tegye. Egy hires pedagogiurn homlokzatán ez a felirat olvasható: — A ki a tanítóságra nem született, a ki a tanítóknak szükséges lelkülettel nem rendelkezik : az ne tegye be ide lábát és ne is pályázzék. Ézt a felírást kellene most kiszegezni a rendőrfőkapitány hivatalára is. S ha e felírás daczára mégis pályáznék valaki, vagy valakik; olyanok, kiknek legtöbb előnyük, hogy toszitják, hogy protek- cziójuk, összeköttetésük van itthon vagy a minisztériumban vagy bárhol is, azokat állítsa meg utazásukban az a felsőbbség, mely tisztába kell, hogy legyen avval: ki kell ide, de azzal is, hogy a főkapitányi állás betöltéséért — ö a felelős. Spektator. A gazdasági szakosztály a telire való fa biztősitásáről tanácskozott pénteken délután ülésében. Magának az ülésnek tartalmáról érdemileg legközelebb Írunk. Annyit azonban már most is látunk, hogy az egész ügy a habozás utján van. Az elkésés újra kisért. A habozás és elkésés legbiztosabb útja — a felsülésnek. A téli idők egyik réme, a fauzsora szinte vigyorog, mikor látja a dolgok ilyetén állását. Itt szocziális érzőkre és megértésre van szükség. Az idő követeli.
