Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)

1915-12-25 / 101-102. szám

Nem színlelt hálát, kegyeletet ...

Ez a nemzedék olyan messze volt a költő eszményétől . . . kozmopolita elveket irt zászlajára, századvégi erkölcsökkel pusztította a magyar fa életerejét. . . önző czé- lokért munkálkodott. . . gyönge, ingatag volt hite és száz pártra volt tagolva társadalma . . .

Ah ezek léptei csak zavarták volna a siri nyugalmát...

De, ha majd a vérkeresztségből kilép az egységes magyar nemzet, majd ha eljő az uj idő kezdete, a várva-várt uj karácsony ... a borostyánkoszorus zászlókat elhozzák a hősök a Kölcsey sírjához is; lerójják itt kegyeletüket, eléneklik a világot diadalmasan megjárt himnuszt... és azután nemsokára monumentális emlék-müvet állít föl porai fölé az ország annak a nagy fiának, kinek szelleme, dala — Isten után — a megpróbáltatás napjaiban megaczólozta a magyar kart, menyköveket szórt fegyveréből és föllelkesítette, fölgyujtolta a magyar vitéz szivét.

Szatmár-Néroeti 1915. deczember 25.

Katonák.

— Magyar Bálint. —

Súlyos ívek alatt, szobrok között Egy menetszázad áll az Ur előtt.

Gyónni jöttek. Bocsássa meg az Ur,

Amit vétettek és adjon erőt.

Élükön a kapitány ur helyett Egy tegnapi önkéntes, ma kadét — Csendben áll, mint kis minister-gyerek S hogy kilépnek a gyóntató atyák,

Halkan suttogja: Húszán jobbra át! Megindulnak és legelsőnek ö.

(Az a tiszta fehér selyem cipő,

Melyben először áldozik húga,

Nem lett olyan fehér, olyan puha,

Mint az a lépés azon a kövön,

Amikor ment s amikor visszajön ! . . .)

Megy a többi . . . Magyar, jó mindegyik-, Van, ki családos, vésztől nem remeg,

De szeretne látni egy gyermeket,

Hogyha eljön ... ha megszületik,

Iskolára nő . . . férjhez megy talán . . . Van, ki ott nőtt a laborci tanyán, Magasra nőtt, szép, de gyámoltalan,

Egy szót se szól, keresztet sem vetett,

Csak néz . . . Jaj, a szivem majd megreped, így jönnek és gyónnak a katonák És huszankint jobbra át, balra át! —

Az a gyónás J... Mennyi olvadt arany A szemükön . . . Ránk folyik csendesen. Meggyógyul és megjavul mindenik, Holnapután már egyik sem lesz itt. Holnapután jobbra át, balra át S megisszák az áldozat vérborát.

Yigasztalódás a szerencsétleneknek, ha társunk is Yan a bajban.

— Solamen miseris socios habuisse malorum — Irta : Lükő Béla ezredorvos, közkórházi főorvos.

Bodnár Gáspár főtisztelendő szerkesztő ur felszólított, hogy újságja számára Írjak valamit a háborús sebesülteimről, kiknek gyógyításával már másfél éve foglalkozom.

Katonaorvosi működésem alatt az orvosi képek, a feladatok, a megoldás sokszor ismétlődtek már; a súlyost csak a még súlyosabb teszi változatossá; azt hiszem nem csak engem, de minden résztvevő orvost önkénytelenül ragadja magával az a kép, az a lelki változás, amit az annyira számos testi nyomorodás a szegény sérült hőseink lelkében feltétlenül kivált; gyors egymásután való következése a csüggedésnek, majd az újra kelő

reménynek. Csodálattal, sőt gyönyörűséggel néztem ezt már a béke sérültjeinél, de jobban megragadta figyelmemet, hogy a háború sérültjeinél az oly gyakran, szinte szabály- szerüleg ismétlődik.

Akinek a golyó által összeroncsolt lábát le kell vágnom, hogy az életét megmentsem, annak nem csak a teste sántult meg, de hasonló súlyos csonkulást szenvedett a lelke is. Nem csak a teste igényel ezeknek mankót vagy mülábat, hasonló szilárd és hangsúlyozom állandó támogatást igényel aí egyensúlyt, veszített lelkűk is.

Sajnos, sok embernek voltam kénytelen életmentés czéljából a kenyeret kereső, a szabad testi mozgását biztositó végtagját eltávolítani. Betegeim nagy része a rájuk nézve súlyos, elviselhetetlennek látszó, sőt, sokszor könyörtelennek minősített orvosi Ítélet súlya alatt összeroskadtak, nem bírván gondolatban a testi mülábbal együtt járó, de sokszor fájdalmasabb lelki mankót viselni.

Hányszor hallottam, mi haszna is operálom őket, hiszen a vesztett élet roncsainak tovább czipelósére úgy sincsen már lelki erejük; rájuk nézve jobb a hálái. Kivétel nélkül minden alkalommal láttam a minden bölcsességet, tudást felülmúló isteni gondviselés által lelkűkbe vetett újraéledésüket, a telkeknek azt a fokozott regenerálódó képességét, ami képesíti őket arra, hogy a viszonyokkal megalkudva, a tovább megélés lehetőségét többször egyszerű, de néha szép rózsás színben fesse előttük; 1—2 nappal a műtét után az óletbizalom visszatér és az én szegény katonám remélve keresi a jövendő életének nfódozatait, a még nagy beteg test mellett a lelke, ha mankóval is, de talpra állt. Már a műtétet követő 1—2 nap után azt kérdezik, lesznek e képesek fogyatékosságukat művégtaggal pótolni, biztosítani megélhetésüket, a maguk, talán a családjuk számára a mindennapi kenyeret megkeresni. Csak aki halálos veszedelmet hordó betegséget élt át, az tudja méltányolni, mit jelent az első napokban az ápoló személyzet, kötöttük első sorban említem az apáczák testi és lelki segítségét, állíthatom, ez van olyan erős gyógyszer, mint az életet közvetlenül megmentő műtőkós.

Rövid pár nap múlva már maguk keresnek vigasztalódást a szegény csonkult katonák ; sokszor láttam fájó gyönyörűséggel, hogy reménytől csillogó szemmel nézik bajtársukat, ki már jól tud járni a kapott mű- lábon ; reménykedő lélekkel méregetik a csonka végtagjukat, kinek hosszabb az egy két czentimóterrel; eltervezik, ki milyen munkára lesz képes a jövő életben: Solamen miseris socios habuisse malorum 1

Nem a tűrő ember irigységet kielégítő vonzóakarata ez, hanem a reményt veszített lélek támasza; az első szilárd parti gyökér a vizbe fuló számára, ebbe kapaszkodva fognak a csapás hullámaiba fuldoklón az élet porondjára kikuszni. A katonai hatóságok máris tanitómühelyeket állítottak fel, ahol testi fogyatkozásuknak megfelelő foglalkozásra képesítik ki a csonkult hős vitézeinket; de a társadalom kötelessége, remélem kedves kötelessége lesz majd támogatni ezeket az uj iparosokat. Büszkén hordja majd mindenki azt, a talán kissé gyengébben szabott kabátot vagy czipőt, ha azt egy a haza védelmében megcsonkult hősünk szabta és varrta. Véleményem szerint ez lesz a háború után való jótékonyság igazi iránya és nem a közvetlen szomorú képek feledése után a szi- varvéggyüjtés.

„SZAlMÁRI HÍRLAP,

Piroska.

Irta: BODNÁR GÁSPÁR.

— A Szatmári Hírlap eredeti elbeszélése. —

*

Kis leányKa volt még Piroska, mikor édes anyját elvesztette. Hanem helyébe meghagyta neki — a tisztes kort ért, ősz nagymamáját.

Az volt mégis a nagy baj, hogy a Piroska édes apja buba merült. Nem birta elviselni fájdalmát. A derült kedélyű magyar ember egyszerre úgy elkomorodott. Akár a deres, késői őszi idő. Pedig még ősz csikók sem szövődtek fekete hajába.

A kis Piroska mindjárt nem is tudta felfogni : mit teszen az, ha a ház lelke elszáll. Az apa meg ezért elbusulkodik és elveszti életkedvét. Az árva sorsába aztán csakhamar a háború is beleszólott. Apjának is be kellett rukkolnia.

És az apa örült, hogy háborúba mehet. A halálnak közelébe. A bömbölő ágyuk és sivitó golyóknak emberpusztitó lehetőségébe, esélyeibe. Mert hát, mit ér már neki az élet ?

*

Piroska, apja bevonulása után egyszerre öntudatára ébredt. Korát felülmúló módon megokosodott.

— Szegény jó nagyanyuka. Milyen ősz már és milyen öreg. És mégis mennyit kell dolgoznia. Még mi lesz, ha édes apám soha többé vissza nem jő. S nézte, nézte, szinte félve nézegette az ő nagyanyukáját, tele sejtelemmel, kis szivének nagy aggódásával. Nagy leányok sem pillantanak be sokszor igy ... a jövendőbe.

Egy estenden ott ültek éppon a pitvarban — nagymamukájával.

— Nagymamuka ! kiáltott fel a leány.

De valami ismeretlen erő elvágta szavát.

— Mit akarsz Piroskám, biztatta az öreg, aki észrevette, hogy kis unokájának elakadt a szava.

— Ne búsuljon nagymamuka, folytatta Piroska halálsápudtan. Nem hagyom el ón nagyinamukát. Keresni fogok ón már ezután.

Nagymamuka arcza egyszerre derűbe, fénybe szökött. Öreg szemében megcsillant a a könny. És hosszú ránczos ujjaival megsimogatta Piroskának, most már rózsapiros arczocskáját.

— Őh te kis bohóka ! Olyan vagy, akár ha fiú lennél. Pedig gyönge leányka vagy. Virággá se fejlettéi. Bimbóba szöktél még csak ... És te kenyeret akarsz keresni.

— Hát azt szeretné nagymamuka — szökött fel a leányka — hogy fiú lennék ? Akkor elvinnének katonának. Mit csinálna nagymamuka itthon — egyedül? Meglássa csak, milyen hasznomat veszi.

És kiegyenesedett a leányka, mint a liliom, virágának kipattanása érzetében.

— Hát . . most már megmondom nagy- mamukának. Libuskákat fogok őrizni. Az uraságnak gazdánója már megígérte, ha akarom, felfogad.

*

A falu pedig pár napnak múltával esu- dálkozva látja, hogy Piroska egész sereg libát hajt a mezőre. Mily kedvvel, önérzettel lépeget a libasor után, akár a tanító kisasz- szony a gyermeksereg után.

. . . Most épen a vízpart felé igyekszenek a szárnyasok. Ott akarnak tarlózni. November van. Olyan szép, napsugaras november. Az ut szinte poros. A verebek is fürödhetnek benne. A mezőn még mosolyognak a késő őszi virágok, mintha nem is gondolnának vele, hogy holnap talán megfagyasztja mosolyukat a dérré vált harmat.

Piroska is elandalog, akár egy virágbimbó. Lelke messze . . . oly nagyon messze jár. Messzebb száll, mint a pacsirta. Oda, a hol most az ágyuk bömbölnek. A hol annyi sok vér áztatja a földeket. Ahol az ő elbu- sult édes apja is élet-halál közt harcol. Egy- szer-egyszer az égre néz. Mintha füstöt látna közeledni és tüzeket fellobogni.

— Oh ha ennek a háborúnak már vége szakadna . . . sóhajtja lelke. Kis szivecskéje. Vagy legalább az én jó apám haza jöhetne karácsonyra . . .

3