Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-11-14 / 90. szám
XXIV. évfolyam. SsKaímáp-Mémeti, 1915. november 1 90. szám. T (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 . — Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZHEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illetó összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Dr. ltakkuy Kálmiui kiadóhivatal, főnök ezimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendőki Pályázati hirdetések egyszeri küzlése 5 korona ----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap. Kicserélhetik bútoraikat a földnek fiai, ennek előtte a maguk egyszerűségében élő falusi népünk. Heti vásárok alkalmatosságával szemlélhetjük, láthatjuk világosan, hogy díványokat, nádszékeket, pulitéros szekrényeket, porczellán edényeket szállítanak a jó falusiak községeikbe. A községeknek tűzhelyeire. Nem sajnálják a pénzt a drága csizmákért, sőt czi- pellőkért. A rőfös kereskedések tömve vannak; ruhának való szöveteket vesznek, méretnek le a kereskedésekben. Még a patikusok is mondják, hogy soha sem tapasztalták, melyszerint a nép asszonyai, leányai oly gyakran keresték volna fel a gyógyszertárakat. Hiszen ez a nép csak nagy ritkán, végső veszedelmekben hivatott orvost és adott pénzt gyógyszerekért. Most pipere-czik- kekre jut. Illatos szappanokra és szagos vizekre. Mi ez ? ha nem a pénzbőségnek kiáltó, letagadhatatlan tanúbizonysága.^ A pénzbőségnek, mely ma valójában elözönlötte a népet. És elkerülte, cserben hagyta a latainer embereket. Azt is tapasztalhatjuk, nem kell nagyon sokat kutatni, firtatni, hogy a nép, a jó falusiak nem esznek ám kimért hadikosztot. Van eleség bőven. Madárlátta kenyerük, zsirozó- juk, szárnyasuk és mimás: minden élelmi czikkük, S ha hallják, hogy nekünk csak vasárnapra is alig- alig telik egy kis húsra való, hogy zsírunk nincs, hogy ha a fáról beszélnek, a hátunk didereg . . . úgy mosolyognak, úgy csodálkoznak, mint Mária Antónia, mikor hallotta, hogy a népnek nincs kenyere. Mondotta is asszony-naivitással, hogy adjanak hát nekik — kalácsot. A nép jólétben úszik, bizonyos, való jelenség. És úgy látszik, hogy senki sem irigy-li tőlük ezt a pénz és más irányú bőséget. Csak az a kérdés, meddig tart? Az a nagy kérdés, felhasználja-e a nép a maga jólétének állandóbb megerősilésére? Gondol-e jövendőjére ? Arra, hogy a bő esztendők után jöhetnek szükebb idők is. Sőt egészen más idők. Sok mindent eladnak az asszonyok a gazdaságból, mig a férfi a harcztéren van. A lovat, tehenet, szekeret, jószágot módis bútorzattal, előkelő szobákkal cserélik fel. így akarják a gazdát meglepni és fogadni. Azokat a most jó áron eladott jószágokat vissza fog kelleni váltani, ha a háború után is boldogulni akarnak. Az eladásra való ingóságok, lábas jószágok sem tarthatnak örökre. A tehénért, ökörért, sertésért sem kaphatnak a világ végéig ezreket és ezreket, hogy maga az eladó is összecsapja a kezét, mikor a sommás, sose látott bankók marokba kerülnek. Ezek olyan kérdések, melyeket a jövő fog megoldani. De már most is felénk merednek és rajtunk függenek. Annyi bizonyos, hogy e kérdést az a másik kérdés fogja megoldani: vájjon a falusi nép a háború után fogja-e tudni fokozni a föld jövedelmét és más gazdasági, belterjes munkával megtudja-e tartani a maga jobb, sőt bőséges életexisten- cziáját. Adjá Isten, hogy megtarthassa. Magyar Bálint költeményei. — Fehér köntös a vérmezőn. — Hogy Magyar Bálint, egyházmegyénknek papja született költő: ezzel a valósággal tisztában voltam már akkor, mikor mint növendék-pap a budapesti középponti papnevelőből lapomnak nem egy sikerült poémát beküldött. Talán nekem volt legközvetlenebb módom beletekinteni az ifjúnak lelki kohójába; a hol benső világának forrongásai és a jelen kor, az akkori idők költészetének hatásai Magyar Bálint költészetének irányát, egész alakját és tartalmát az alakitó kalapács alá tartották. Nagy érdeklődéssel kisérem az ifjúságnak világát. A fiatal, kezdő Írókat, költőket annyi tiszta örömmel beczézem. Hiszen — övék a jövendő, az ő kezükben lesz a hitbéli és nemzeti hatásoknak kulcsa, titka. A Magyar Bálint költészetét is meleg rokon, testvéri érdeklődéssel kisértem. S bó kell vallanom, nem egyszer szomorúság, csaknem reménytelenség borult lelkemre, ha rája gondoltam. Mert alig tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Bálint öcsém teljesen rabja lesz annak a hatásnak, a melynek következményeitől remegve féltettem nemzeti irodalmunk eredeti ősiségót, magyar nemzeti izét, benső értékét és józan irányát. S mely iránytól épen én óvtam a Religio „Tájképek“ sorozatában a magyar ifjúságot és intettem fiatal költőinket, hogy ne hagyják el a mi régi, igazi magyar költőinknek emlőjét, mert akkor a nemzet emlőjét tagadják meg. Ez emlő teje nélkül pedig magyar költő — senki sem lehet. S minő, melyik irány az, melynek hatásától komolyan féltettem — a mi egyházmegyénknek fiatal költőjét ? Kereken megmondom. Attól az iránytól, melynek követői, a mi ideges korunkban az uj formák keresésében valóságos beteges lázat szereznek és abban gyötrődnek el. A mai fiatal költők egy része nyűgösnek, szinte rablánczosnak tekinti a régi alakítás formáit. A szavak „szokatlan csqportositásá- val uj szóképekkel, eredetinek vélt, modern gondolat formákkal épen úgy szalad uj hatások után, mint a hagyományoktól mind távolabb járó képzőművészet, a mely uj vonalak elhelyezésével, plasztlikátlannak tetsző szin- foltozásokkal és a harmadik dimenziót elsimító plasztikával tör ezerfeló ágazó czóljával.“ Hiszen már jó ideje érezzük igaz, hogy valami vajúdik az uj költészetben. Erezzük rajta az „átmeneti“ idő járását. Uj, apró poétáink mondják, Írják is, hogy az előző kor költészete elavult. Tartalmával és formájával egyetemben. Ők tehát ki akarják szélesíteni tárgykörét. Keresnek újabb eszméletet, ihletéseket, benyomásokat, meglátásra valókat... S mi történik! Kapkodnak, hogy prózai kifejezéssel mondjam meg ■— fühöz-fához. Érzéseiket értelmetlen szimbolizmusokba fojtják. Formák nyügzik őket; épen ezért formák helyett for- mátlanságba esnek és költeményük sokszor, legtöbbször rövid prózai sorokká taposodik. Valamit akarnak — az bizonyos. Csak az a baj, hogy nincsenek tisztában azzal, hogy mit akarnak hát? Valami újat. Mást. . mást, mindenáron — valami mást. E gyötrő keresésben a formáknak szélsőségig való hajkurászásában rendesen elvész a tartalom. A gyöngy. Erre ők úgy felelnek, hogy gyönyörködtetni akarnak, éreztetni akarnak . . az értelem szerepe nélkül. Csakhogy az értelemnek kitessékelósé- vel megbomlik a rend. A szertelenség, a bizonyos megháborosodás lesz úrrá. Az erőszakosan keresett és talált formák, az érthetőségnek spanyol csizmába, szimbolismusba való buj- tása megfosztja őket a közérthetőségtől. Azért nem tudnak a nemzet egyetemében helyet találni. Azért nem lehetnek a nemzetnek költői. Csak igen kevés százaknál találnak rajongókra. A kiket aztán azzal a dicsérettel halmoznak el, hogy ezek ám a modern emberek, mert megértik őket. Pedig nem úgy van. Nem azért nem értjük őket, mert értelmünk nem tud belemélyedni gondolataik mélységeibe. Hanem azért nem értjük őket, mert gondolataik nincsenek vagy kuszáltak és logikátlanok. Nem az esztétikai ízlés hiánya okozza azt, hogy általános hatást elérni nem tudnak, hanem az a valóság, hogy az ő költészetük nem a változatosságot szomjazó léleknek életkedvéből, vagy geniálitásából erednek, bugyognak, hanem valami beteges ujsághajhászat, bizonyos nyugtalan vérü hangadóknak utánzásból,