Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)

1915-09-22 / 75. szám

XXIV. évfolyam. Szatmár-Németi, 1915. szeptember 22. 75. szám. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. Félévre — 6 , — , Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 8 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁR- EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Dr. Baltkay KélinÁii kiadóhivatal, főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendőki Pályázati hirdetések egyszeri kttzlése 5 korona ----------------- Nyiltfér sora *0 fillér. ----------------­Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap Lemondottunk a békés időknek minden igényéről. Gyomrunkat megreguláztuk. És a mit a töltött káposzta nélkül bol­dogtalan, a bus nélkül ínséges ma­gyar soha sem hitt: immár tudja, hogy zsírban úszó pecsenye nélkül is meg lehet ám élni. Lemondottunk, mert mérőre tet­tük helyzetünket ős volt és van olyan világos, józan felfogásunk, hogy észbe vettük, szivünkbe fo­gadtuk és akaratunkat aczéloztuk az eszmélettel, a tudattal, hogy mi cse­kély a mi lemondásunk, áldozatunk azokkal a mi katonáinknak nélkü­lözéseivel, áldozataival és vérehul- lásával szemben. Hiszen, ha heten- kint többször lenne kiszabott vagy önként önmagunkra mért böjtünk, még akkor sem közeledünk a mi hőseinknek többször-sokszor való nélkülözéseihez. A csataterek győzedelmének fel­tételéhez tartozik, hogy a küzdőknek megszakítás nélkül rendelkezésükre legyenek a legszükségesebb, legelemibb táplálkozási anyagok. A melyeket az élet okvetlenül megkíván. Mert A nagymama. — A Szatmári Nőegylet műkedvelő, vasárnapi szinielőadáaa. — Ha a darab szerzője, Csiky Gergely még életben van és jelen volt volna orszá­gos, nagy-nagy sikert aratott darabjának va­sárnapesti előadásán : gazdag, páratlan sike­rei közt nem kicsinylendő babérlevelét aratja. A költő a „műkedvelők“ előadására talán kissé elfogultan, kételkedve, jtartózko- kodással Jépett volna a mi szerény színhá­zunkba. És lelkében azt kérdezhette volna : — Mi fog történni most az én „Nagy­mamán! “-mai ? És jogosan kérdezhette volna. Hiszen az ő remek darabját a Nemzeti Színházban egy Blaha Lujza vitte páratlan diadalra, vele legnevesebb színművészeink. Hiszen ő a mű főszerepét egyenesen a tüneményes, az örök ifjú Lujza részére, csudás egyénisé­gének irta meg. És minden, mondhatni, egyes szerepét oly kiváló művészi erőknek, hogy korabeli kritikák szerint Csiky Gergely sike­rét e darabbal a soha többé el nem ért si­kerig vitték. Nos, hát túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a vasárnap-esti előadás kellemes csalódásban részesítette volna a költőt.' „A nagymama“ előadása remekül sike­rült. A maga gyönyörűséges eszméjében, minden legkisebb részleteiben kidolgozott, művészi kvalitással felfogott alakítást élvez­tünk, mely előadás messze túl szárnyalta a azt minden emberfia tudja, hogy a táplálkozás nem divat, nem szokás, nem kényeskedós: életszükséglet. Ami nélkül pusztító erőfogyás, sőt halál következhetik be. Ha a katonának hús, liszt, zsír és czukor áll rendelkezésére ... a többi táplálék mind csak lukszus reá nézve. Hasonló a helyzet a mi itthon való küzdelmünk között. Lomondunk minden kényesebb természetű táplálókról. Élvezzék azokat a gyermekek és aggok. De, hogy élhessünk, hogy itthon való kötelességünket, a mely szintén a mi győzelmünk elemei közé tarto­zik : végezhessük, első föltétel, hogy legalább a táplálkozás elemi anyagaihoz juthassunk. A belső ellenség éppen ezekre az elemi anyagokra vetette reá magát. Nem a hús miatt jajdulunk fel. Hiszen ma a vegetáriusok diadalu­kat élik. A liszt miatt sem keser­günk a kimerülésig. Valahogyan csak van és lesz mindennapi ke­nyerünk. De a mit most a zsírral, czu­mükedvelés niveauját és határozottan a mű­vészi fokra emelkedett. Azt a nagy, tekintélyes publikumot, ta­lán magának a darabnak friss üdesége, ér­téke, emléke gyüjthette színházunkba — mondhatta volna valaki — az előadás előtt; talán a mi műkedvelőinknek megbecsülése vagy a jótékony nőegyesűlet megsegítésének lelkessége. De már előadás közben s főleg végeztével a közönség egyhangú lelkes Íté­letévé lett, hogy művészeti előadásban, ala­kításokban, páratlanul ügyes rendezésű esté­ben volt része. Valójában, a mi közönségünk a hivatá­sos szinelőadások során nem szokta meg az ilyen lelkiismeretes készültséget, mely a súgó szerepét egyszerűen passivitásra kár­hoztatja. Az a biztosság, természetesség, áté­lés, a mi a szereplők fellépésében, egyénisé­gében elömlött; az a póz nélkül, bosszantó deklamáiások, szavalások nélkül való előadás, tiszta magyarsággal való kiejtés és hangsú­lyozás ; az a finom diskréczió, őszinte, ter­mészetes illemesség, mely mindenkor és min­den fordulatosságban megnyilvánult. . mind­nyájunkat meglepett és lelkesedésre raga­dott. Igazi értelmi érdeklődés volt itt, mely órákig, mindig jobban és jobban fokozódott és sűrűn ömlő, humoros, derűs, kaczagtató majd könnyes hangulatban kellemesen, szinte önfeledten ringatta el a közönséget. * Szeretném, ha minden egyes alakítás­ról úgy írhatnék és olyan érdemlegesen, mint ahogyan ezen alakításokat a házat korral, fával, télire való táplálókkal megcselekesznek, embertelenül és vad ösztönösséggel: azt már a tör­téneti lemondások és nélkülözések is megsokalják. Ha egyszer nincs . . . nincs! Le­mondunk az eszméért, koplalunk a hazáért. A végsőkig feszitjük a nél­külözések csodás kitartását. De van ám! Van czukor és eldug­ják, hogy magyar testvéreiket go­nosz, kapzsi ösztöneinek szolgáltassa ki a karteles spekuláczió. Van zsír, de mig azzá lesz.. öt, hat ragadozó körmein keresztül megy, sajtolódik. Van fa igenis, tessék csak a rekvi- rálást megkezdeni; csattanósan ki­sül, hogy a gonosz kapzsiság nagy rakásokban tartja, hogy aztán, mint a polip, mint a pók hálójukba ke­rítsék a vergődő, gyermekeiket féltő közönséget. Bizony igaz, hogy Magyaror­szágon sohasem volt annyi jó ember. Annyi lemondani tudó ember. De sohasem volt annyi vad ösztönökkel, kapzsisággal eltöltött ember. A fény és árny sohasem állottak ilyen el­lentétekkel egymással szemben. És ez az árny nemcsak a há­teljesen megtöltött közönség tapsos elisme­rése megjutalmazta. Tartok tőle, hogy csa- igen gyenge kifejezője leszek az igazi érték kelésnek. Ha például a „nagymamádról (Szerényi grófnéról — Szeles Váliról) azt irom, hogy igazi mágnás nagymama volt: keveset és sab­lonosat irok. Az az őszbe borult, de még mindig ifjú és jóságos nagymama. A ki­nek fejét galambfehérré tette az életidő utolsó évszakának lehulló hava; akinek arcza rózsapirban mosolyog még akkor is, mikor nagyon komoly akar lenni. A ki olyan, mint a hó alatt nyiló virág, mely itt is tavaszt ünnepel. A ki gyermekké leszen, valahány­szor unokáit beczézi, csókolja. És a ki, a maga ifjúsága első szerelmének csak rózsáit szúró tövisei nélkül akarja plántálni a maga áldo­zatos lemondása árán. A ki akkor is kényez­tet, mikor feddni akar. A ki legyőzi lelkét, hogy legalábbb a kiengesztelés szentelje meg . . amit tőle idők, körülmények és főúri család gőgje elvett. Ez a nagymama volt Szeles Vali. Egész egyéniségében. Minden megnyilatkozásában, mozdulatában. Az iga­zán áldott, jóságos nagymamák közül való, akikről mondják, hogy a gyermekek azért közelednek úgy hozzájuk és azért szeretik őket a gyermekek, mert érzik, hogy senki e világon nem védi és szereti őket úgy — mint a nagymamák. Igazán szerette meg tehát a közönség Szeles Valérban az igazi nagymamát. Ünne­pelte, tapsolta. No hát igazán beczézte is. Azt hisszük, hogy a mostani színpadi nagy

Next

/
Thumbnails
Contents