Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)
1915-03-21 / 22. szám
XXIV. évfolyam. Szaímép-Mémeti, 1915. márczius 21. 22. szám. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP-r?4 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Egész érre 10 K — f. Félévre — 5 , — , Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 8 dollár. Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATHÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, péazek, hír detések stb. Dr. Bakkay Kálmán kiadóhivatali főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium külder . PályíMtl htrdatósalc sgy.z.rl IcSsléaa i koroi ----------------- Nyllttér sora 40 fillér. -----------------Me gjelenik minden héten kétsier: szerdán és vasárnap. Nemcsak nálunk hanem mindenfelé, hova lábát beteszi, pusztit az orosz. Kultúrát, népjólétet és szabadságot. Oroszország önmagát öli, a maga népkulturáját is gyilkolja. Az újságokban talán kevesebben méltatták megérdemlett figyelemre és tanulságos összehasonlításokra igen kínálkozó egy kisebb- szerű hirt. Azt a híradást, hogy az orosz medve, most mikor fogynak milliói, kölcsönök után kapkod jobbra-balra: körmeit rávetette a népoktatásra. Az orosz népoktatásra, a mely kegyetlenül embertelen és silány béke idejében is. Hiszen az orosz uralom irtózik a nép kulturális haladásától. Óriási költségvetésében is igen keveset ad, áldoz népe műveltségére. A czárnak csak a nép szolgasága kell. Minek is áldoznék tehát többel, mint amennyi a szolgaságra éppen elegendő. Most, mikor országának nép millióit elhurczolta, kancsukával idegenbe kényszeritette, a mészárszékre .. még ezzel a néppusztitás- sal sem elégszik meg. Otthon is hozzá látott, amúgy igazán. Az orosz iskoláknak költségét kétszáztiz millióval szállította le. Tehát még azt a kis világosságot is, a mit az orosz állami iskolák a muzsik kunyhójába bocsátottak — elvonja a szerencsétlen néptől. Hadd dőljenek jobban bele, hadd fúljanak meg a vut- kiba, a muzsiknak egész minden boldogságába. Ha a keresztény emberbaráti érzés nem laknék lelkűnkben, azt mondhatnók: jól van ez igy. Hadd ölje meg Oroszország önmagát, ha mi nem bírjuk elpusztítani a föld színéről. De nem mondjuk. Más a mi czélunk. Az a czélunk igenis, hogy újra, és újra érzékletessé tegyük azt a hamis népszabadság, világkultúra, egyenlőség és testvériesség eszméjét, melyet a világszellemet vezetni, irányítani akaró, dicsőséges Francziaország hirdet. Van-e többé ennek a népnek, a már régóta megbódult franczia népnek joga arra, hogy a világkultúráról csak beszélni is merészeljen? Annak a népnek, mely a néppusztitó és kultúrát taposó orosz hatalommal kezet fogott és rárontott a kultúrának virágos kertjeire, melyeket a kereszténységnek szelleme oly féltékenyen ápolt és örök erkölcseinek forrása öntözget. Tessék csak összehasonlítani pl. kultúra tekintetében azokat a balkáni földeket, a hova mi betettük lábunkat s azt a népet, melyet a mi kezünk vezet be a kultúra, a művelődésnek áldásaiba. Mit áldoztunk csak Boszniára? Mit áldoztunk arra a népre, melyről agg királyunk is megemlékezett a megrázó szera- jevói merénylet al’:almával, hogy ott a kultúrának, a nép jólétnek áldásai fakadoztak. És az orosztól felbérelt szerb propaganda ezt a virágos kertet akarja letaposni és ezt a népet igyekszik szerencsétlenségbe dönteni. Hát nem őrület kell-e ahhoz, ha valamely nép a mi barátságunk, a mi jó szomszédságunk, a mi becsületes politikánk helyett az orosz uralom, az orosz pártfogás és atyás- kodás felé hajlana.. a mely uralomról, atyáskodásról, pártfogásról napnál világosabban látható, hogy csak szolgaságot, elnyomatást és kulturátlanságot termel és leigázó bilincseket kovácsol. S mikor végre az orosz nép kulturális állapotát mérlegeljük, mikor az orosz uralom alatt nyögő népeknek művelődési fejlődésének utait járjuk: visszautasithatlanul to- j lul élénkbe a mi hazánk idegen ajkú népeinek kulturális, népmii- veltségi fejlődése. Mit áldoztunk és áldozunk a mi nagy, kálváriás időnkben is a népmüveltségre, kultúrára? Nem szemrehányáskép mondjuk. Sőt büszkén mutatunk reá, hogy éppen ezen kulturális áldozatok tették éretté a mi idegen ajkú magyarjainkat. Tették eggyé a nemzetet . . s éppen akkor kellett ennek világcsodaképen kitűnnie, mikor a kultúrát tapodó hármas szövetség a mi idegen ajkú magyarjainkat ellenségünknek és az ő legbiztosabb fegyvereiknek gondolták. & Nem szántunk, nem vetünk. A városi földmivelő néptől több tanulságot és körültekintést várunk, mint a falusiaktól, hiszen több alkalmuk van a művelődésre. Mégis megütközéssel kell tapasztalnunk, hogy a háborús körülmények milyen rombolást okoznak a nép józan gondolkozásában. Már nemcsak utczai beszélgetésekben nyilatkozik meg a földmivelők helytelen gondolkodása, hanem hivatalos fórumok előtt is vakmerőén kimondják: — Nem szántunk, nem vetünk, nem kapálunk! Minek a munka, ha nem tudjuk, hogy ki takarítja be a termést. Medöbbentően hat minden komolyan gondolkodó emberre ez a rövidlátás, mely eleinte titokban lappangott a nép körében s végre is erősen befészkelte magát az egyszerű lelkekbe. A karhatalom ugyan dolgozni fog a mezei munkák idején e nemzeti veszedelmet jelentő felfogás ellen, mégis szomorú dolog, hogy az utóbbi évek fokozottabb népnevelési mozgalmainak eredménytelensége ilyen kirívó vonásokban jelentkezik. Ezen sorokat olvassuk egy tekintélyes vidéki lapban — az Esztergomban. Mi igazán — itt ezen a vidéken — ilyen szomorú tapasztalatot nem szereztünk. De ha akár ott, akár itt ilyen tapasztalat van : abban nagy része van az álhireket terjesztő, lelketlen embereknek . . a kikről különben egy másik czikkünkben van szó. Tessék csak elolvasni. Ünnepi beszéd. A szatmárnémeti kir. kath. főgimn. 1915. márc. 15,-i ünnepélyén elmondotta Rónai János főgimn. tanár. Mélyen tisztelt Közönség! Kedves Ifjúság 1 Lengett-e már oly szépen a nemzetizászló és keltett-e már viharosabb lelkesedésre, mint ma? Mintha lobogó láng volna . . . Nem tör elő a jégpánezél alól a hóvirág, nem nyilik az ibolya sem köszöntésére, azért a márcziusi szellő hogy öleli, csókolja. Bizonnyára rámutat a múltnak egy gyönyörű napjára, amikor mint a terheit lerázó földnek, a testvériségre lépő pórnépnek a hatalomtól már nem remegő szónak, a független országnak, a magyar szabadságnak zászlaját bontották ki. Vagy talán teljesült a Petőfi álma ? A Himnusszal, a Talpra magyarral, a Wacht am Rhrein tüzes dallamát és a lengyelek zokogó imáját veszi szárnyaira ? . . Leonidászi har- czok után Hunnia büszke nemtője és a Rajnának diadalmas őrszelleme Osztrolenkának már örvendező géniuszával emeli a hármas bérez fokán a magasba, hogy a világszabadság hajnala fonjon aranysugárral köréje glóriát ? M. t. közönség, kedves ifjúság, a nemzeti zászló valóban a magyar szabadságot, jelenti és ennek ma van az ünnepe, lelkesedésre keltő évfordulója. De sursum corda,
