Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)

1915-03-14 / 20. szám

2

SZATMÁRI HÍRLAP

Szatmár-Németi 1915. márczius 14.

Szemléltető, plasztikus a művészi kivitel, meggyőző örök becsű, a művészi elgondolás, mert történelmi eseményt hirdet, bizonyító erejű, mert az ellenség halált osztó szörnyetegéből készült, nekünk magyaroknak pedig dicsőséges, mert kizárólag magyar hősök ragyogó haditettét kizárólag magyar érem alakjában őrzi meg a jövő nemzedékeknek.

Az Auguszta alap bronzból és vasból kétféle érmet veretett. A nagy érem egy forintos nagyságú, a kicsi olyan, mint a húsz koronás arany pénz. Azért választotta ezeket a kis formákat, hogy az orosz ágyúból lehetőleg minél többen megszerezhessék. Bizottság ellenőrzi, hogy csak annyi érmet verjenek, amennyit az ágyú anyaga szolgáltat. A bronzból való nagy érem ára 10 K. a kicsié 5 K. A vasból való nagy érem 2 K. a kicsi 1 K.

Úgy értesülünk, hogy az érmeket már ebben a hónapban forgalomba hozzák és városunkban is vásárolható lesz, az Auguszta- alap megbízottjainál, akiket annak idején meg is nevezünk.

Aki a győzelmi érmet, melyet az Au- guszta-alap „Hadi emlékéremnek“ nevez, megszerzi, ritka becsű történelmi emlékhez jut. De ezenkívül részt vesz a nagy nemzeti küzdelemben itthon. Elősegíti azoknak a munkáját, akik az ország belső izgalmát igyekeznek fentartani, filléreivel enyhíti a nyomort értünk küzdő, értünk vérző, értünk hősi halálba rohanó testvéreink itthon hagyott hozzátartozóikról gondoskodik.

Az ágyúból készült győzelmi érmek teljes jövedelme ugyanis a harcztéren küzdő hőseink családjaié; a háború következtében itthon Ínséggel küzdő asszonyoké, gyermekeké. A jövedelem 15 °/o-át, a helyi hadi jó tékony bizottságunk kapja meg kizárólagosan hadisegély czéljaira, a többit az Auguszta- alap országos segély akcziójában használja fel az eddig már oly sok elismerést érdemlő hazafias formában.

így megy át egy nemes metamorfózison az orosz ágyú. Az-az ágyú, amely eddig annyi életet ontott, annyi nyomort, szenvedést, okozott, most expiálja szörnyű bűnét, mert úgy lesz rendjén, hogy ugyan annyi életet mentsen meg, könnyet törüljön, fájdalmat enzhitsen.

A Rákóczi-induló.

Nincs magyar ember, de valamirevaló érzékű idegen sincs, a ki mikor felhangzik a mi Rákóczi indulónk akár benső, akár külsőleg is nyilvánvaló lelkesedésbe ne jutna.

Micsoda csudás hang, micsoda érzéseket felverő muzsika van ebben az indulóban.

1809. évben volt százesztendős. Tehát egy száradon túl való időben komponálta a kurucz, borongó, lélek rikató, vérpezsgető dallamából Scholl Miklós katonai karmester. S ime ma is friss, eleven, csudás hatásokat fakasztó. Olyan, mint az örök alkotások szoktak lenni: mindig szebb, érthetőbb és szívhez szólóbb.

Tököly Imre, kurucz királynak daliás vitézei szegény legényekké rongyolódtak. Erdőknek vadonjait bújták, siratták sorsukat, meg a haza állapotát; várták az uj hajnalhasadását. Ajkukról Balassa Bálintnak szivet- tépő búcsú éneke, az őszi harmat után szállongott a szél zúgásában, leveleknek suso- gásában.

Bus dallama az egész nemzet lelkiállapotát siratta el. Mikor lehanyatlott Rákóczi csillaga is, 1710-ben Érsekújvárnak elestével s a nyalka kurucz többé már nem csiripelte körül az ellenséget, hanem bujdosásnak adta a fejét, a tárogató sípon. Az „őszi harmat után“ bubánatát egy még szomorúbb, még zokogóbb dallam váltotta fel: a Rákóczi nóta. Rákóczi siralma a Cantus Hungariorum, a Luktus Hungáriáé.

Sirt ez a nóta 1

így sirt-folyt a Rákóczi-nóta századon

túl. És folyik nemcsak, mikor busul, sir e nép, de ha vigad, él és remél. Akkor hangzik igazán, hogy beteljesedjék: sírva vigad a magyar és vigadva — sir.

S a hol csak ez a nóta felzokog, nem maiad magyar szív csendesen. És magyar szempár könnytelen. És nincs magyar kéz, mely hangjára ökölhe ne szorult volna.

Most is igy — van. Most is úgy — volt. Mikor a mi vitéz katonáink sasként repültek a virágos vonatokon a harczba. Élethalál harczra. Ragyogó szemekkel, erős marokra fogott karddal és mikor felhangzik a Rákóczi-nóta, mintha ennek a nótának szelleme, lelke szólana abba a szöveg nélküli nótába ... a Rákóczi-indulóba. Benne van minden, a mi a magyar értelemhez, szívhez és akarathoz szólhat. Történeti érzés, bu bánat, öröm remény, felindulás és megbékélés. Vijjogó lelkesedés, kedv . . egyszóval mindaz az elem, a mi igaz kifejezője a magyar léleknek.

És milyen lesz ennek a nótának csudás ereje, ha a jó Isten — a miben nem kételkedünk — megadja mi igazságos harczunk- nak diadalát? Ki tudja azt csak elképzelni is. Es ki tudná leírni ? Induló lesz az, mely egy jobb, boldogabb, munkásabb, igazságosabb, nemzetibb jövőbe vezet. A melynek hangjainál örömében sirni fog a nemzet. Büszke gyásszal néz majd vissza a harcz- térre, a hol martiraink nyugszanak — és előre, itthonra, a hol zivatar és vérhullás a nemzet feltámadása megy majd végbe.

A

Árkászaink a Hindenburg seregben. Egy tartalékos Hindenburg zászlós, aki Oroszországban, Hindenburg seregébe van beosztva, Írja a harcztórről:

— Mi árkászok a mostani álló ütközetekben szeges drótakadályokat készítünk a gyalogsági tüzvonal előtt. Ennek természetesen csak sötét éjszakákon lehet történnie. Az éj leple alatt vállon kihordják a gyalogsági lőárkokba és kimásznak a főárok elé 30—35 méternyire előre és ott beverik a két karót egymás mellé circa 2

m. re. Természetesen az orosz lőárokban hallják a karóbeveré-t és megindul egv kis éjjeli parázs lövöldözés. A karóbeverést kis- sebb megszakításokkal befejezik. Azután fognak ketten egy rollni drótot és az első karótól kezdve keresztül-kasul drótozzák a karókat. Hajnalodik mire kész a munka. A sappeurök dolgoznak aknavetőkkel is. Ez egy kis ágyú, melyből 4—Ő00 m.-re egy ek- razit bombát dobunk, in9ly óriási detonáczi- val robban és nagyon jól válik be az orosz rohamok elhárításánál, ugyanis ők nem ritka rajvonalban rohannak előre, mint mi, hanem tömegesen, hajtva, mint csorda és egy két robbanás a csorda előtt vagy közepén és szalad a muszka ahány annyi felé.

— Röviden a németekről Egy éjjel az orosz roham benyomta a mi frontunkat egy mélyedésbe ott, ahol a mi hadosztályunk a poroszokéval határos. A németek ideküldtek 3—4 századot az ezredtartalékból, ezek a benyomult orosz ezredet puskatussal verték ki. Láttam hajnalban a tömeges bevert fejet. És kiből áll ez a német tartalék devizió? Nagyobbrészt 18 éves diákok, hivatalnokok, munkások, akik önként jelentkeztek a háború kitörésekor. Tanárok, tanítók, hivatalríokok. Negyven éven felüli komoly, tudós emberek. És csupa tartalékos tiszt, fel a századosig és nyugállományból kikapart Feldmarsall. Mióta ezek itt mellettünk küzdenek, érezzük mind, megvagyunk győződve sziklaszilárdan, hogy ha ké-’K *s a győzelem, de elfog jönni.

A nemzet arcza lángban égett. Uj érzelméhez egyszerre hozzákapcsolódtak a történelem által őrzött érzelmekhez. E találkozás dagasztja kebelét és kergeti a csatába menőket. J. megérthető tények . . elérkeztek. A diadal, a nemzeti élet megértésének és kincsének nagy tudatából sarjadzik ki.

Hazádnak rendületlenül . . . Jósa András, aki a 48-as időkben nemzetőr volt Károlyi György századában, a nagy napokra visszaemlékezve, a következő epizódot mondta el éleményeiből:

— Pesten laktunk a régi Cukor- és Ma- gyarutcza sarkán L alakú emeletes házban. Ugyanazon ház földszintjén udvarra nyíló szobában lakott nemzeti irodalmunk büszkesége: Vörösmarty Mihály. Az elhelyezés olyan volt, hogyha kinéztem az ablakon, beláttam a költő szobájába. Minden délután ott ült Íróasztalánál aranyhimzéssel díszített megy- szinü házisapkájában ; szájában csibukkal, előtte egy kis kancsó borral. Rótta a sorokat, irta azokat a gyönyörű verseket, melyek olyan naggyá, gazdaggá tették irodalmunkat. Megfigyeltem őt sokszor, az alkotás perozei- ben. Néha félórákat is elgondolkozott s egy kis, udvarra való mozgás után azonban egyfolytában annyit irt, hogy szinte kimerithet- lennek tűnt föl invencziója és költői készsége. Ilyenkor a tartalom és forma egyszerre született meg nála. Mindig büszkén gondolok arra az időre, mikor láttam egy nem örökké jubiláló reklám-poétát, hanem igazi klaszikus költőt az ihletés pillanataiban.

— Majdnem mindennap pont 3 órakor meglátogatta Vörösmarty! Petőfi Sándor is. Amennyire visszaemlékszem, Petőfinek arcán mindig komolyság ült, őt mosolyogni, vagy bort inni nem láttam soha, de a kínálást a szives gazda nem mulasztotta el soha. Petőfi mindig állva beszólt Vörösmartyval. A beszélgetés tárgyáról semmit sem mondhatok, de azt megfigyeltem, hogy Petőfi rövid kérdéseire Vörösmarty mindig hosszabb magyarázattal válaszolt.

— A látogatás után Vörösmarty mindig kikisérte vendégét, de mindig csak a kapualjnak udvarra eső részéig. Egy alkalommal itt beszéltem a nagy költővel. Nemzetőr voltam akkor a Károlyi György századjában s épp hazafelé igyekezve, találkoztam velük.

— Nemzetes öcsém, maga ilyen fiatal és gyenge testalkattal nemzetőrnek csapott fel ? — kérdi Vörösmarty.

— Igen, bátyámuram, — felelem — a haza iránt való szeretet mindenre képesít és mindenkit megerősít, aki magyar.

— Derék dolog! Ösmeri verseimet ? Amit mór a szomszédság jogán is megkérdezhetek.

— Mind ösmerem, mind szeretem. S ekkor kezet szorított velem Vörösmarty Mihály és igy szólt. Felejtsd el öcsém mind, csak azt az egyet tartsad emlékedben a sírig, mely úgy kezdődik, hogy Hazádnak rendületlenül . . .

Napról-napra élni abban a tudatban, hogy fejünk felett az ellenség, torkunkon a fojtogató kéz — nem öntudatos nemzeti élet.

Mig hona biztos volt, nem akart elég magyar lenni. Mikor honát veszélyben látta: magyar, hős és honfoglaló lett.

Tisztitó szelek, kellenek, melyekre magyar közéletet, nemzeti érzés elapadását felrázni úgy látszik már nem igen járnak.

Az ítéletek, az önismerések, az érzelmek nagy vágyódásai közt jönnek létre.

Nem tehetek róla, megdönthetien igazságom, hogy az uj Magyarországban a hazai közszellemen azok végeztek legérezhetöbb tapasztalásokat, a köznapok nyomásában és minden téren, a kiknek mindegy volt, hogy ők magyarok, e ma még és magyarok lesznek-e holnap. Hát ez tovább nem lehet igy. Haza jönnek ók, akik vérüknek ontásával (szellemük lesz itt, ha testük nem jön,) kivívott győzelemre azt fogják mondani:

— Jogunk van megkövetelni, hogy itt magyar legyen mindenki. Ma és holnap. És mindig, mig itt magyar föld van.

Ezt ajándékozzák nekünk.