Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)
1915-01-24 / 6. szám
XXIV. évfolyam Szatmár-Németi, 1915. január 24. 6. szám. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI DAL1 £1 ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 , — , Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Felelős szerkeszt' BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Dr. Uakkay Kálmán kiadóhivatali főnök ezimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona ----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------Me gjelenik minden béten kétszer: szerdán és vasárnap. A falu szivéről olyan szépen, érzéssel teljesen tudnak Írni az újságírók. És beszélni a nagy városokban apostolkodók. Nem is lehet rajta csodálkozni. A falusi nép szive valójában csudálatosán megmozdult a mostani, háborús időben. Az egyszerű népnek gondolkozása, érzelemnemessége és kérges, dolgozó kezének jótékonyságát, gyöngédségét a történelem fogja megőrizni. De mikor ezt az ország, a városi nép a lelkesedés emelkedett hangján hirdeti: vájjon tudja, érzi-e, hogy ott a falvakban a városoktól messze vidékeken, a hegyek közt és a völgyekben, sártengertől körülzárolt szigeten, a hova kulturutak sem vezetnek . . szintén élnek sebesültek. Ezeket a sebesülteket nem a harcztérről hozták. Nem jól berendezett kórházainkban fekszenek. Nem ápolják az irgalmasságnak angyalai. Ezeket a sebesülteket a mozgósítás ütötte szivén — otthon. A hadba vonult apák, fiuk, testvérek távozása és távolléte döntötte szegénységbe és nyomorba. Sírok a Kárpátokban. — A Szatmári Hírlap eredeti tárczája. — Á Kárpátok eddig is büszkeségünk voltak. Hozzájuk van csatolva honfoglalásunk útja. Tehát nemzetünknek bölcsője. Mint ércz- óriások őrködtek a mi nemzetünkön. Az árva nemzeten. Mert igazán árvák voltunk mi itt. Hiszen se rokonunk, se barátunk nem volt úgyszólván egész Európában. Még nyelvünk is minden más népnél másabb volt. Úgyszólván egyedülálló, elszigetelt, mint egy különlegesen zengő muzsika, a melynek csak hangjáról érthették a többi népek, hogy kemény, mint az aczél pengéje s ha kell lágy és szelíd, mint a suhanó szellő sóhaja. Aztán ? Telesden-tele voltak a Kárpátok eddig is mondákkal, regékkel, nagy történeti időknek tanulságaival. Büszke váraknak sza- kadékával, ős időknek regélőjével. Hó csúcsokkal, a természet művészetének csudás alakulásaival. Rengeteg fenyőerdőkkel, az állat növény-világnak remek, páratlan tarkaságával. Fent a hegyeken mélységes, tiszta, kristályos tengerszemekkel, lent a völgyben zizegő, siető patakokkal, üde forrásokkal. Hány és hány magyar ember meghalt, hogy lába nem érintette a Kárpátoknak talaját, sziklás szakadékait. Hány és hány lesz.. él még, a ki elzarándokol oda és keresi majd apja sírját. Keresi férjének nyugvó helyét. És megöntözik forró büszke könnyeikkel. Oh mi termő harmatok lesznek e könnyek. Az emlékezetnek termő könnyei. És hány és hány volt, a ki odafüzte, a A falukban, a tanyákon hány és hány özvegy, árva, tehetetlen, kenyér, fa és eleség nélkül való család sóhaja válnak fájdalmassá a sebesültnek sóhajával is. Vájjon mi, a kik szépen Írunk és beszélünk a falu szivéről — gon- dolnnk-e a falu sebeire? A melyek vannak. A melyek égetők, fájdalmasak. Mert a szocziális sebek a háború idején legtüzesebbek és legfájdalmasabbak. Abizony . . fogjuk mi is sóhajtani. De hát nem segiti-e őket az ország. A nemzet, a kormányzat . . a hadi segéllyel? A jótékonyság keze nem érhet el minden hadba- vonult katonának itthon maradt családjáig. Hát erre a’ mondók vagyunk, hogy az állam, a. nemzet, a kormányzat szeme, tekintete, segítő keze sem érheti el azt, hogy a nemzet hadi segélye az igazságosságnak, a létező állapotnak valósága szerint oszoljék meg. Nem érhet el ez a kéz az olyan más családok, tűzhelyekhez sem, a hol ugyan a hadisegélynek nincs helye . . . jogi czime ... de a hol a téli nyomor és munkahiány mégis világfürdőkhöz a maga egyéni szerelmét, családi tűzhelyét, egészségét, felüdülését, legszebb édes emlékeit. Oh, mondom . . a Kárpátok mindig sze- münkfénye volt. Érczkarjaival átölelte, védte a nemzetet ezer éven át, velünk örült, sirt, remélt. . . most meg már még drágábbak, még emlékezetesebbek lesznek ők nekünk. Hiszen tele vannak sírokkal. Hősöknek sírjaival. Vitéz katonáink öntözték meg aczé- los, jégpánczélos talaját, ügy megöntözték, hogy a keblébe szívhatta a hősök vérét. És ez a vér táplálni éltetni fogja az ő emléküket minden nemzedék lelkében. Azok a sírok megállítják majd nemcsak a turistákat a szorosok körül szép hazánknak északi részében. De messze időkig zarándokolni fog az ifjúság hozzájuk .. és letérdelve fogja háláját leróni. Oh, a kárpáti sírok nem horpadhatnak, nem enyészhetnek el az időknek omlasztó karjai közt. Más karok is át fogják őket ölelni. Émlék kövekkel fogják megjelölni. És elmennek oda, hozzájuk a magyar honleányok is. Gyakran. Minden tavasz érkezésével, minden nyárnak forróságával és ősznek herva- dásával, hogy virágot szedjenek. Virággal koszoruzzák meg azokat a kárpáti sírokat. És azok a virágok szebbek, virulóbbak, csu- dásabbak lesznek, mint voltak ezelőtt. Beszédesebbek, mosolyuk büszkébb, regéik, történeti elbeszélésük csudásabbak és tüneményesebbek. A patakok is muzsikásabbak lesznek. Zsongásuk belevegyül majd a madarak énekébe. A kolomp szóba. A szél fúvósába. Minden hang, minden szellő, minden sebesüléseket okoznak és a nyomor könnyeit fakasztják. A magyar ember az országgyűlési képviselőket — honatyáknak nevezi. Ez a néptitulus minden bővebb magyarázatot feleslegessé tesz. A honatyáknak kötelességük — az országgyűlés úgy is szünetel — hogy gyakran járják be kerületüket, látogassák meg a falvakat és ismerkedjenek meg ne csak a falu jó szivével, de a községek sebeivel is. És ne csak nézzenek szét ott. Lássanak, gyógyítsanak és tegyenek meg mindent, hogy ezek a sebek gyógyuljanak. A Az öreg király népe. Egy magyar kis gazda vegyül heti vásár alkalmatosságával a vendéglőben ebédelő városi urak társaságába. — Hát mit gondol bátyó, mi lesz ennek a háborúnak a vége ? — Győzelem 1 — De kifog győzni ? az a kérdések kérdése. * — A mi öreg királyunk. A jó Isten eddig ugyancsak beeresztette a kálváriába. Most már a föltámadás következik. Ez az én hitem jó uraim. Ilyen az öreg királynak — népe. napsugár, minden eső egy csudás harmóniába olvad a kárpáti sírok fölött. A menydörgés csattogása, a viilámfény, a vad viharok orgonája mind mind tudják a Kárpátokban, hogy ott kik fekszenek, nyugszanak, porladoznak. Az a vérkeresztség eltörölhetetlen jegyet nyomott ott mindenre. Az a vér történelmet csinált ott újra. A másik ezer év elején . . . megcsinálta a szent haza megmentésének nagy történetét. És ki nem fogja látni, észrevenni az orosz sírokat is ? Hiszen ott a Kárpátoknak közös sírjaiban még több orosz katona porladozik, mint magyar. Ezek a sirok is tanulságosak. Ezek a sirok is megállítják majd a zarándokot. Szegény orosz katonák I Ők alig tudták, miért haltak meg! Eszmék nem lelkesítették, csak a kancsukák űzték, kergették ellenünk. Meg az éhség, ez a leghatalmasabb és legborzasztóbb kancsuka. Ezek az orosz sirok oda tartoznak a Kárpátok történetéhez. A jövő Magyarország ifjúságának, népének ezek az orosz sirok is hirdetni fogják a mi katonáink hősiességét. Hirdetni a honvédelemnek, a legújabb kornak legrettenetesebb háborúját. . És olyan lesz a magyar szív, a magyar leány, hogy szó nélkül, sóhaj nélkül még az orosz sirok mellett sem fog elmenni. Virágot tesz azokra a sírokra is. Hiszen ők nem tudták miért haltak meg. Eszme nem lelkesítette. Oh a Kárpátok újra nagy történetet csináltak a népek életében. Mester.
