Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)
1915-06-06 / 44. szám
XXIV. évfolyam 44 szám Szatmár-Németi, 1915. junius 6. (HETI SZEMLE) V Xí POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI I.AP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. Negyedévre — 2 K 50 f. íelévre — 5 , — , Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona. Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 8 dollár Felelős szerkesztő BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hír detések stb. Dr. I tali kát' Kálmán kiadóhivatali főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona ------------------- Nyilttér sora 40 fillér. ------------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap. A magyar király együtt imádkozik magyar nemzetével. Még mindig hatása alatt vagyunk fővárosunk katholikusainak hatalmas keresztjáró körrnenetének. Most, a közlekedés miatt később érkezett hírlapoknak részletes és hiteles közleményében bontakozik ki igaz, teljes képünk e történeti körmenetről, melyben nem 150 ezer, de 300 ezer ember vett. A mi apostoli királyunk lelke is részt vett. Ott volt és lélekben kisérte szent Istvánnak Jobbját, diadalutját. Es érezte a főváros szivének dobbanását, mikor százezrek lelke Istenhez folyamodott. Nagy, mélységében ábitatos volt ez a manifesztáczió, melynek hangulata nemcsak a főváros keresztény népének lelkét ragadta meg, de átömlött minden komoly, művelt emberre is. A katonaság, a miniszterek, a hatóságok, testületek, egyesületek, összeforrtak a bitben, a bizalomban, a könyörgésben. Annak irgalma leendésében, a ki az egész világgal szemben meg tud oltalmazni minket. Tudtuk, hogy a nemzet e történeti tényében a mi ősz királyunk is belevegyiti a maga szent imádságát. De lelkünk emelkedettségével, büszkeségével olvastuk azt a táviratot, melyet e történeti körmenet alkalmából József Ferencz főherczeg hódoló üdvözletére küldött a király — üzenvén magyar nemzetének, hogy: — HU magyar nemzetemmel együtt imádkozom, hogy kisérje Isten áldása igazságos küzdelmeinket. Micsoda mélységes imádság volt ez annak a királynak lelkében, a ki Ausztria gyermekeihez oly meginditóan kedves levelet irt, melyben azt mondja: Én, az aggastyán, itt a sir szélén mondom az ártatlan lelkek imáját hadseregemért, trónomért, hazámért. A felelősség1 érzete és eszmélete tompult meg azokban az emberekben, magyar emberekben, akik a nemzet élet- harczának idejét a meggazdagodás, a zsarolás idejének tekintik. Az igazságszolgáltatás minden időben bünteti az uzsorát, csalást és zsarolást. A társadalom, erkölcsi érzetének foka szerint bánik el a csalóval, uzsorással. Még a kapzsi emberrel is. Most, ebben a nehéz, titáni erőt követelő háborús időben törvény- hozás és társadalom egyaránt magasabb, erősebb mértéket szab, ad az ily természetű bűnökkel szemben. Sőt a? törvényhozás minden aggodalomtól felszabadulva : a viszszaható kiegyenlités elvéhez kivánt nyúlni. Az igazságszolgáltatásnak a §- sokon kívül van azonban még egy hatalmasabb fóruma, a hol a háború hiénáit mérlegre fogja tenni. És a maguk érdeme szerint értékelni. Azokat a kupeczeket, a kik ügyesek, élelmesek és vigyázok lévén, a §-ok spanyolcsizmáját kikerülték. Hiába van a nemzet egésze eltelve, megtöltve az önvédelmi harcznak a végsőkig való erőfeszítésével, kitartásával és áldozatkészségével. A lelkek természetes vágyaikkal már is a. békességnek ideje felé szárnyalnak. A győzelemnek, az igazság diadalának erkölcsi és fizikai jogosultságát, bizalmát folyton kiséri — a szebb, a jobb és munkás időnek szivárványos gondolata. Ez az elérkezett idő pedig nem csak a megérdemlett pihenésnek, az áldozatos lelkek tiszta örömének, sokat szenvedett vitézeink iránt való kódolásnak ideje lesz ... de a visszaemlékezésnek, az értékelésnek, a mérlegre való tevésnek ideje is. ítélet következik azok számára, Barátok imádja. — BakJcay Béla. — Gesztenyéknek árnyán, hol madár se rebben, Áll az ősi klastrom a mély rengetegben Kőfalán rés, moha, sok beszédes emlék, Pár száz éve, mikor ide építették, Múlt időnek, hitnek, védett büszke vára, Félhomály ül vassal rácsolt ablakára. Ősz barátok lakják imádkozva, csendben, Úgy száll fel imájuk egyenest a mennyben. Távol város zaja ide alig hallik, Mintha nem is tudnák, valaki lakik itt, Füstölő gyárkémény, robogó sok vonat, Sok ősz barátoknak ugyan mit is mondhat ? Jönnek évek, mennek, mint levél a fákon, Vidal a magyar föld, népe a rónákon, Hogy két vihar szele, felhők gomolyognak S mozdul minden, miként hangyája a bolynak: „Kitört a háború, elveszni akarhak, Csatába kell menni, harcéban a magyarnak!" . . . Csendesül a város, halkan rezg a nóta, Küldi a sok fiát már esztendő óta. Zakatol a vonat, dübörög a kerek, Viszik a harczok vé't buzgó emberét. Sok az ellen, ártó, nem tudni, még mennyi? — Száll az ének, száll-száll: „Mindnek el kell [menni /“ Hallja a sok barát, mi baj a hazában, Menne is mind mindjárt a csatába bátran. Rkrdot kötne, lovat nyergeltetne menten, Elöl lenne mindütt a sok ütközetben Hs fújná a kürtöt és verné a dobot: „Halált az ellenre, ki ránk ármányt hozott!" Karban igy az őszek, de a kéz láb reszket. Isten adta nekik a krisztusi lelket, Szeressenek, irtsák, mi dudva a földön, Emberre az ember fegyverrel ne jöjjön S hol rohan a vonat, csak sóhajtnak arra : „Isten áldd meg őket, nézz le a — magyarral" Római emlékek. Búcsú Rómától. — A Szatmári Hírlap eredeti tárczája. — Irta: Nyisztor Zoltán dr. Emlékszem, mikor e nagy világégés első füzei kigyultak. Mikor a készülődés, a mozgósítás, a hadüzenet zavaros hangjai hozzánk is lehatoltak s e vésztjósló chaosz első villáma, német társainknak hadbahivása, a mi házunkra is lecsapott. Szomorú nap volt. A háború réme véres karddal járt a népes folyosókon. Emlékszem. Azóta zavarosak lettek napjaink. A távoli ágyudörgés mintha közelebb jött volna s az ég alját mintha lángok nyaldosták volna. A közelgő zivatar zúgását nem tudták elfojtani a földrengés rémes áriái s a daczos Tiberis zajongó, romboló hullámai is visszatértek a rombadőlt házak s az elsöpört vetés közül. A csapás elmúlt; a tanulságot e szerencsétlen nép nem vonta le; csak ádáz elemeket s nem az Isten ujját látta e rémes szerencsétlenségben. S azóta az avezzanói áldozatok hörgését, jajjáttulkiabálta, tulordi- totta a háborút akaró csőcselék s a megvásárolt sajtó lármája s a Tiberis áradó hullámainál magasabbra emelkedtek a meg nem fékezett szenvedélyek. Emlékszem. Mikor elkezdődtek hivatalosan is a háborús készülődések : a mozgósítások, behívások, lázas kiképzések ; mikor először dübörögtek végig a szűk utczákon az ágyuk s mikor olyan kísértetiesen kongtak ködös hajnalokon az á lomásra vouuló katonák léptei. S azóta nem hittem az optimisták, a reménykedők jövendöléseiben: vártam a háborút. Emlékszem. Májusi reggel volt. Ragyogva szállt fel a nap az égre s pazarul öntötte csillogó sugarait. A levegőben a nyár bája zsongott s a kertből rózsaillat áradt. Ablakom előtt hajlongva susogtak a nyalánk cziprusok s alattuk egy pajkos szökőkút fecsegett szüntelenül. Tompán szólt a villanyos csengője s elhaló haranghang rezgett a levegőben. Nekem úgy tetszett, mintha e lomha nagyváros felett maga a béke volna kiterítve. Pedig e békés elmélázásba csapott bele a háború újabb villáma; kioltotta e csendes falakat benépesítő életet s bezárta ezeket az öt országnak papokat ontó kapukat. Emlékszem. Ezen utolsó nap délelőttjén szomorú szívvel siettünk a Szentatyához. Az utczán méla nézéssel, rezignált arczczal jártak a rómaiak s megdöbbenve tárgyalták a
