Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)

1915-04-18 / 30. szám

2

.SZATMÁRI HÍRLAP

Szatmár-Németi 1915. április 18.

— Fiam, boríts legalább egy vékony kafáty olt a tapasztalt ésidehozott bűnökre,mert az igazságszolgáltatása maga meztelenségében, teljes megnyilvánulásában és majdan egész, rettenetes megtorlásában nekem elviselhetetlen lesz. Az a fátyol lehetővé teszi, hogy még sok-sok bűnös megmeneküljön a tökéletes megsemmisüléstől, az erkölcsi haláltól és jó útra térjen. Hiszen oly sok magyar pusztult el dicsőn ... Aztán ... bontogassátok majd le ezt a fátyolt. .. és tanuljátok meg lassan, okosan az igazságnak törvényeit.

... Ne döbbenjünk meg hát és ne essünk kétségbe. Ne öljünk, ne semmisítsük, ne szaporítsuk az erkölcsi halottakat ott, a hol még az erkölcsi életnek nemes hajtásait is érezhetjük. A

A pápa és a világháború.

A berlini Plutusz nevű folyóirat ez év márczius 31-én megjelent füzete meglepően mély és elfogulatlan ítélettel ir XV. Benedek pápáról, kapcsolatban a világháborúval. A hosszú czikkből leközöljük a legaktuálisabb részletet, mely a következő: — „Ez a főpap, akinek trónra lépése az emberiség legborzasztóbb háborújának kezdetére esik, néhány hónapi uralkodása alatt olyan magasan álló politikai helyzetet teremtett magának, amilyennel elődei századok óta nem bírtak ; még XIII. Leó sem. Mert, ha nagy tekintélyre is vall, hogy Bismarck a Karo- lina-szigetcsoport vitás kérdésében Nómet- és Spanyolország között XIII. Leót kérte fel döntő békebiróul, mily kicsiny arányú szerep ez ahhoz képest, amelyet eddig vitt és kétségtelenül hivatva van ezentúl is betölteni XV. Benedek pápa!

Ha az isteni gondviselés, mint Krisztus földi helytartóját és a kath. egyház fejét, mind máig X. Pius pápát tartotta volna meg életben, ez a lelke mélyéből jámbor férfiú minden bizonnyal imádkozott volna a bókéért, de az éppen oly jámbor XV. Benedek amellett, hogy imádkozik és imádkoztát a békéért, ugyané béke érdekében dolgozik is, egyelőre azzal, hogy a háború borzalmait enyhíti. O a cselekvés terére lépett. Ezen jár most is, és éppen ez a körülmény szerez neki, ma természetesen nem mint világi hatalomnak, hanem egyszerűen mint főpapnak, oly jelentékeny politikai befolyást. E főpapnak hangja, mely esdve szólal meg, tulharsogta az ágyuk félelmetes dörgését és nemcsak a katholikus, nemcsak a keresztény, hanem általában az egész világ meghatoi- tan és csodálkozással hallgat e főpapnak szavára és nagyobb figyelemre méltatja e szózatot, mint a nagyhatalmak államférfiainak beszédeit és felvilágosításait. Á pápa, aki pedig nem mint politikus dolgozik, egyszerre csak a legelső politikai hatalommá lett. íme, jelek és csodák történtek a mi hitetlenkedő korunkban, azon korszakban, amely azt vélte, hogy a természetfeletti rend immár végleg megszűnt.

Van egy másik férfiú is, aki napjainkban szintén nagy dolgokat művelhetett volna és akire a világ szintén nagy hálával tekinthetett volna, mint ahogy hálával tekint most a Vatikánra. De eme másik férfiú nem követett eljárásában erkölcsi czélt, hanem a haszonszerzés alacsony és közönséges ösztöne szerint cselekedett. Mindenki értheti, hogy az amerikai elnökről, Wilsonról szólok. Más alkalommal majd részletesen irok az E yesiilt-államok viselkedéséről és vezető embereiről. Most csak egész röviden emlékezem meg rólok. Nehezünkre esik, de az igazság érdekében meg kell vallanunk, hogy a földkerekség legnagyobb és legszabadabb köztársaságának feje a nagy próbáratevés óráját nem állotta ki sikeresen. Ezen órában alkalma lett volna megmutatni, hogy a világháború folyásában az önzetlen békéltetés dicső és magasztos munkájára vállalkozik-e,

vagy pediff a rideg kalmár haszonleső szerepére-e. Ő a miniszterekkel együtt egész könnyüvérüséggel az utóbbit választotta és ezért épp oly mélyen sülyedt a világ szemében, mint amennyire emelkedett XV. Benedek.

A pápa, mint említettem, nemcsak imádkozik és imádkoztát a békéért, hanem dolgozott és szünet nélkül dolgozik az ellenséges kedélyek lecsillapításán. Midőn karácsony előtt szívhez szóló hangon kérte a háborúskodó hatalmakat, hogy a szent ünnepet, amelyen angyali ajak zengedezte: „Békesség a földön“, — ne szentségtelenit- sék meg vérengzéseikkel, akkor ez a kérő hang távolból jövő szelíd harangszóként csendült végig minden jó érzésű harezos szivén, mint atyai szózat a gyermekek lelkén. A pápának e békeszava eredménytelen maradt, mert egy másik egyháznak, a görög keletinek feje, a czár, nem akart előtte meghajolni. A békeszava ugyan eredménytelen maradt, de XV. Benedek nagyfokú rokon- szenvet váltott ki minden jóérzósü ember lelkében, még azon körökben is, amelyek a kath. egyház felfogásától idegenkednek.

A pápa második közbelépésének már is mutatkozik a gyümölcse és ez a súlyos beteg és sebesült foglyoknak kölcsönös kicserélés utján hazabocsátása. Ezen tettével a fehér taláros főpap milliók háláját érdemelte ki. Oly időben hallgatták meg e kérését, mikor naponta tízszer is lábbal tiporják a nemzetközi jogot. XV. Benedek ezzel oly utat tört magának, amelyen bízvást haladhat további nagy feladatai felé.

Még hathatósabbnak mutatkozik XV. Benedeknek egy harmadik lépése. 0 maga közvetlenül nem adhat a világnak békét, de szünet-szüntelen figyelmeztet reá és megkísérli, hogy a nemzetek között fennálló gyűlölködést csökkentse. E czélra különféle eszközt ragad meg. Jellemző, hogy miként viselkedik Belgiummal szemben: őszinte részvétét küldi ugyan Belgiumnak a sok szenvedés miatt, mindamellett atyai komoly hangon figyelmezteti a belga katholikusokat, hogy az uj felettes hatóságoknak mindenben pontosan engedelmeskedjenek. Minden részrehajlást kerül és éppen ebben van működésének titokzatos ereje. Neki mint a világegyház fejének minden pártérdeken felül kell állania és felül is áll.

Ha majd eljön az idő, hogy Európa háborús nemzetei leteszik a fegyvert, akkor XV. Benedek azon időbe is bele fog illeszkedni és azon fog dolgozni, hogy a külsőleg megbékült nemzetek belsőleg is, lélekben is kiengesztelődjenek egymással.

Ez a világi hatalommal nem rendelkező és nem politizáló pápa az ő nemes szivéből eredő emberbaráti meleg tevékenységével egyszerre csak politikai tényezővé vált a népek háborújának közepette azzal, hogy a fegyverek és ágyuk zajába eszményi, föl- séges világnézetet vitt.“ dr. K. Gy.

Adakozzunk a háborúban megvakult katonáknak ! Minden embernek egyik legnagyobb földi kincse a látás. Látja a tavaszi nap sugaraitól uj életre kelő természetet s igazán tudja élvezni annak pompáját, a virágokkal tarkán borított zöld mezőt s láthatja az éltető napfényt. Ezzel szemben gondoljuk el a háborúban megvakult katonák helyzetét, akik mindezekből nem láthatnak semmit, akiknek szemére örökös éj borult. Jókedvvel mentek ők is a többiekkel a messzi csatamezőkre, ahonnan az ellenséggel vívott csatában fejükön megsebesülve kerültek vissza a kórházakba, ahol mikor a kötelékek lekerültek szemükről a gyógyulás után, akkor érezték a szomorú bizonyságot, hogy látásuk elveszett. Mert ugyan kevesen vakulnak meg a hareztereken: leginkább a kórházakban borul szemükre az örök sötétség, melyből nem gyógyítja meg semmi földi ir. A szemidegük sorvad el lassan. Ők a legszánandóbb áldozatai ennek a véres háborúnak, azért ne feledkezzünk meg róluk. Teljesítse minden magyar hazafi kötelességét, helyzetéhez képest. Mindenki adakozzék a háborúban megvakult katonáknak ! Adományokat gyűjt és a budapesti Hadsegélyző hivatalnak továbbit szerkesztőségünk.

A magyar népiélek

legnegyobb ismerőjének, Vas Gerebennek könyveit forgatom. És szemem megakad a kérdésen, melyet feltesz:

— Miért maradt a magyar magyarnak "í

Olvastam én már az erre adott feleletet

régebben. Most mégis mohó érdeklődéssel vártam a feleletre.

Okom van reá. Hiszen Vas Gereben ismerte valójában, igazában a mi magyar népünket. A magyar parasztot, földmivest, a kit ma a világharezban ismer és csudái az egész Európa. Ismerte bizony. Mert nem madártávlatból nézte, figyelte őket. Nem egy kényelmes faluzás után. Nem a fehér asztalnál, vagy egy-egy úri kirándulás vezette őt a mi népünknek igaz ismeretére.

De a való népélet.

Ám, hogy soromra térjek, mit gerebél tehát ki a mi Vas Gerebenünk arra a súlyos kérdésre, hogy „mi volt légyen egyik főbenjáró oka annak, hogy a magyar magyar maradt?“

— Sokan rövid ésszel keresik annyi vész közt való fenmaradásunknak okát. Pedig — úgymond — ezen titok : népünknek az egyszerűség erkölcséhez való állhatatossága, a mely nem engedi, hogy szolga kívánjon lenni a mammonért. És főleg keyyeletes ragaszkodás őseinknek földjéhez. A múlthoz való hűség, hogy azt példátlan szívóssággal védeni tudja. A lelkesülés, mellyel a legutolsó bojtár is dicsekedve vallja magát magyarnak. A keleti képes beszéd, melyből az iró ember is, mint eredeti forrásból merit; és a tudós nem a népnek, hanem a nép ajkáról bizonyít: ezek összege eddigi létezésünknek és jövendőnknek titka.

Hallgasd meg a nyelvet, mit a gyöpön az anyanyelvével szopott be. Van-e egy szó, mit elcsavart volna, hogy a nyelvész tűvel, ollóval és arról volna kénytelen az atyafisá- gát mégis kutatni. Nyelvünket, ezt a drága kincset meg nem tudtuk őrizni a városok falai között. A falusi, pusztai nép ajkán szüzén őrizte meg a Gondviselés és himporát sem szellő, sem vihar nem tudta leverni. Hej, még a költőnek is meg kell siivegelni a puszták fiát, mikor például ezt a szép gondolatot meghallja :

„Ha fölnézek a csillagos égre,

Azt gondolom, nézek a babám szemébe,

Vagy a babám szeme, ment oda csillagnak,

Vagy az ő szemében csillagok ragyognak."

Aztán, hogy miért maradt a magyar magyarnak ? Azért, mert törvénye a tiz parancsolat. A tiszta kereszténység. Szerződése a kézadás; bölcsesége a példaszó, melyet úgy idéz, mint a prókátor a törvények szakaszát.

Ezeket a sorokat Vas Gereben még akkor irta, mikor a modern Magyarország — nem volt.

Akkor — mondhatják sokan, ilyen volt a magyar nép, a magyar földmives nép. De most már?

Igen, most már, mikor a modern elvek és élet az ő lelkét is felkeresték; mikor a modern haladás magára hagyta a főid népét évtizedeken keresztül; mikor a modern erkölcsök, a kocsmák ezrei, a közigazgatás mos- tohasága tépte, szaggatta, az adóterhek nyomták, egyenes, gerinczes alkatát meghajlították, mikor a vallást szivéből irtogatták . . . ugy-e bár azt hittétek, megroskadva, fajában elváltozva . . elernyedt, kivetkezett ősi virtusából és természetéből ?

Nem úgy történt!

Micsoda ős erőnek kell annak az erőnek lennie, mely ezt a népet a modern kor rettenetes hatásainak közepette is megtartotta magyarnak, erősnek, szívósnak, nemzetéhez, vallásához hűségesnek és csudásan vitéznek.

Olvastátok a harcztérről érkezett leveleiket. Bennük él, izik az a magyar nép, melyet Vas Gereben jellemez. Vallásosságával, józan életfelfogásával, a föld szeretetóvel, a haza védelmének öntudatosságával és gömbölyű, szép nyelvezetével, daloló kedvének derűjével.

Ezt a népet, melyet Vas Gereben a világ első népei közé sorolt . . ma Európa helyezi az elsőknek sorába.

A