Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)

1915-04-04 / 25-26. szám

2

SZATMÁRI HÍRLAP“

Szatmár-Németi 1915 április 4.

intelmesebben az írás a nemzeteknek, mint mostszól hozzánk magyarokhoz.

Uj életre van szüksége ennek a nemzetnek, hogy végleg feltámadhasson.

Ez az uj élet pedig, ez az uj vérkeringése a nemzet fizikai és szellemi életének nem lehet más, mint az az élet, mely létezését, fenma- radását a kereszténység emlőjéből nyerte.

Meg kell ujhodni itt, szent István országában a nemzeti közszellemnek. A keresztény igazságoknak életgyakorlattá válásában — vannak a magyar nemzet feltámadásának alapfeltételei.

Ezen alapfeltételek már ébrednek millióknak lelkében, gondolkodásában és érzéseiben. Akarásában is. Ezért hiszek nemzetem feltámadásában.

Újságírás.

Irta: dr. Bakkay Kálmán.

Szent Pálról azt tartja egy régi közmondás : hogy ha most élne, — újságot szerkesztene. — A közmondások az emberek közmeggyőződését tárják elénk, vagyis rövid szavakba foglalt igazságokról beszélnek. A közmondások megszivlelése igen tanulságos dolog. Különösen az újságírók és az olvasóközönség jól teszik, ha a gyakorlati életbe is átviszik a reájuk vonatkozó közmondásokat.

Szent Pál apostol volt, a megtérés után egész élete apostoli munkát mutat, vagyis olyat, mely az akkor ismert világra hatással volt és amely a világot gyakorlatilag is megnyerte az igazságnak. — Ha tehát szent Pál most az újságok hasábjain fejtené ki munkásságát, akkor joggal mondhatjuk az újságírót apostolnak, az újságot pedig apostoli missziónak, apostoli küldetésnek.

Egy hires tanár azt mondotta: Ne használjuk nagyon könnyen az apostoli jelzőt. Csak akkor mondjunk valakit apostolnak, ha működése nagyon közel áll a 12 apostoléhoz, akik megtérítették az egész világot. — Kérdés: helyesen alkalmaztuk-e az újságra és az újságírókra az apostoli jelzőt ?

Cicero, a szónokok mestere azt mondja : Orator debet esse vir bonus et dicendi peritus. Legyen a szónok jó ember és tudjon beszélni. A jóság értéket fog adni a beszéd anyagának, a beszélő ügyesség pedig hatásos alakot kölcsönöz az értékes anyagnak. Ha valahol, az újságírás terén lehet ezt az elvet nagy haszonnal alkalmazni. — Vagyis: legyen az újságíró

szinte tavaszi pompában szórta sugarait . . . lementünk a nagy kertbe. Nagy-nagy kert volt ez. Közepén egy kedves kis tóval, mely egy közeli locsogó-csevegő patakocskából táplálkozott. A tavat olyan -hatalmas szomorú fűzfák környezték, hogy beváltak volna erdei nagy fáknak is. Sose láttam azóta sem ilyen szép, himbáló, szomorú füzeket.

Itt ültünk mi aztán naponkint. Egyszeregyszer magamban is lementem, nagynénikém engedelmével, hogy ott, a szomorú füzek közötti pádon munkálhassak. A munkálás bizony olykor lassan merít. Mert rá-rábámultam azokra a gyönyörű fákra. Szép, sűrű ágaikat lehajtották a tó sima tükrére. Mintha égő bánatukra ott, a tó vizében szívtak volna enyhiiletet. S mikor aztán igy el-elnéztem őket . . . akkor éreztem, hogy az én tiszta, zavartalan boldogságomba valami olyan bá- nat-csepp hull. Ereztem, hogy lelkem olyan megmagyarázhatlan módon rokonszenvezezek- kel a szomorú füzekkel. Mintha az én árvaságomat láttam volna meg bennük. Hiszen az árvák úgy keresik egymást. És én fel is vetettem e kérdést:

— Miért szomorkodnak ezek a füzek ?

Sőt még szóltam is hozzájuk hangoshalkan:

— Miért vagytok ti olyan szomorúak ? Mi fáj? Mit, kit veszítettetek? Talán ti is korán árvaságra jutottatok ? Lássátok, én is árvaleány vagyok. Olyan részvéttel érzek együtt veletek.

jó ember és tudjon jól írni. — Jó emberek, akik nem tudnak jól Írni, — és jó irók, akik nem jó emberek — ne vegyenek tollat a kezükbe.

Honnan merítse az újságíró a jóságot ? „Senkisem jó, csak az Isten“ — mondja az Igazság. — Vagyis az újságíró is csak akkor fog értékes anyagot közölni, ha írásaiban mindig szem előtt tartja Istent, ha Istennel és Istenből él. Az újságírásnak három főkelléke van: a tisztesség, az elvhüség és a megbízhatóság. Hogyan fog az újságíró e követelményeknek megfelelni Isten nélkül? Viszont tisztességtelen, elvnélküli, megbízhatatlan lesz-e az újság, ha Írója az anyagot Istenből veszi és Istennel hozza összefüggésbe ? Ne féltsük az ilyen újságot, ne verjük béklyóba az ilyen újságírót; bölcsember az, kire rábízhatjuk magunkat, kinek nem kell bővebb utasitás, mert a közmondás szerint is : Mitte sapientgm et nihil ei dixeris. — Küldd a bölcs férfiút és semmit se mondj neki.

Második lényeges kellék az újságírónál, hogy jó iró legyen, vagyis, hogy tudjon hatni az olvasóközönségre. Ezt akkor éri el, ha úgy ir, hogy megértsék és bevegyék. — Itt néha bökkenőre találhat az újságíró. — Jót ir, jól ir és a közönségnek mégsem kell. a közönség mégsem veszi be. — Úgy jár ilyenkor az újságíró, mint a kereskedő télen a kirakatokkal.. Hiába teszi a kirakatba a legjobb árukat és a legszebb összhanggal, a közönség nem élvezheti, mert az üvegtáblát fagyos jégvirág borítja. Tavaszi napsugárnak, tavaszi melegnek kell jönni, mely a jégvirágot eltüntesse és igy lehetővé tegye, hogy az áruk és az összhang a közönségre nézve is érvényesüljenek. Ilyen jégvirág van sokszor az olvasóközönség lelkén, szivén. Ezt a jégvirágot csak a krisztusi hit, csak a krisztusi szeretet olvaszthatja fel, melyet különösen manapság azok az újságírók ébreszthetnek fel a lelkekben, akik jó férfiak és jó irók.

Az újság ma úgyszólván mindennapi élet- szükséglet. Eredete alig 30 évtizedre vezethető vissza. Addig a hírszolgálat járta, melyet eleinte a futárok, később már tökéletesebb alakban a postások teljesítettek. Azóta mennyit haladtunk ! Nagy fába vágná a fejszét, aki össze akarná számolni az újságokat. Hát még az újságírókat! Úgyszólván gombamódra szaporodnak.

És az értékük ? Tisztelet a kivételeknek, de selejtezésre akadna bőven anyag mindkét sorban. Apostolkodnak mind a maguk körében, de nem a szó nemes értelme szerint. Sok a hamis próféta, akik juhok öltözetében járnak, belül pedig ragadozó farkasok. Elrabolják a tisztességet, az örök érvényű elvekhez való hűséget és a megbizhatóságót. Egyszóval nem jó férfiak. Vagy pedig jó férfiak, de nem tudnak hatni a közönségre, tehát nem jó irók.

Azért úgynevezett újságírók : ne ámítsátok magatokat és a világot. Te pedig olvasóközönség : ne hagyd magadat félrevezettetni.

így csevegtem a füzekkel, mikor egy szempillantás alatt magam előtt láttam az ón drága nagynénikémet. Olyan boldogan mosolygott. És czirógatva mondogatta?

— Te kis búgó galambom, hát te szeretnéd tudni, hogy miért szomorúak a füzek ?

— Nagyon, de nagyon szeretném tudni, drága nagynénikém . . ,

Akkor nap — emlékszem — már a harangok elnémultak. Éppen e perczben a fakerepelő az egyháznak megszaggatott fájdalmát verte vissza.

— Nos, kis árvám, én elmondom neked.

És nagynéniként leült mellém a füzesek alá, a padra és igy beszélt nekem.

*

— Kis leánykám ezek a szép fák nem voltak ám mindig ilyen bágyadtak, szomorúak. Nem a sírok fölött éltek s a tavak, patakok mentén hajlították le az ő áginkat. Fent a hegyeken, büszkén és daczosan. Ágaikat magasra szöktette az eső és napsugár, a hegyeknek talaja. Hanem egyszerre csak szomorú sorsra jutottak. A szenvedő Megváltó vérző sebeivel már felérkezett a Golgothára. Alig volt seb nélkül való hely a testén. De hóhérai még egyszer meg akarták ostorozni. Hanem hát veszik észra nagy bosszúságukra, hogy az ostort otthon feledték. Egy katonának azonban szemébe ötlik a fűzfa. Szép, egyenes növésű fűzfa, melynek erős ágai büszkén nőnék fölfelé. Ebből a fűzből vágott teKatonák husvétja.

— Képek a háborús húsvéti időből. —

Katonák husvétját irok, pedig az egész nemzetnek husvétját jelenti ma ez a fogalom

. Hiszen a nemzet lelke, érzésének minden öröme, aggódása, reménye, sajgása velük van a szeretet nagy ünnepén. .

Ahány ház van itt Magyarországon : annyi sóhaj száll a harczterekre most:

— Vájjon szegény katonáink hogy- hogyan ünnepelnek?

— Karácsonyuk nem volt, lesz-e hus- vétjuk ?

Édes Istenem, ha lelkem elröpülhetne egyszerre mindazon házakba, a hol hiányzanak a családapák, a fiuk, a testvérek ... micsoda kép, micsoda jelenség tárulna elém. Soha a visszaemlékezésnek nem volt annyi munkája, dolga, mint e szent ünnepeken. Karácsonykor és husvótkor.

Most is, hány és hány tűzhelyen fognak felsóhajtani:

— Tavaly ilyenkori

És széjjel néznek a tűzhelyen ... és hiányzik az, a ki tavaly ilyenkor otthon volt boldog családja, vagy szülei körében. Most távol van . . . talán nagyon is távol van. Lelke a túlpartokon, az örökkévalóság partjain. Golyóktól átlőtt, vagy szúrt teste pedig ott nyugszik a nagy idegenben. Közös, vagy magános sírokban, bajtársi kezektől faragott, nyesett keresztek alatt vagy egyáltalán jeltelen hantok alatt.

Apró jelenségek teszik az életet. A ki ezekek az apró életjelenségeket átérezni tudja, annak van igazán egész öröme, de egész fájdalma is.

Szinte látom, hogy mikor ha hozzák a templomokból a szenteltet és megszelik . . . hány szempárból hull reá majd a forró, meleg könny. És hány ajakról röppen el:

— Tavaly ilyenkor I

— Szegény apátok 1

— Drága gyermekem !

Bizony tavaly ilyenkor -- milyen más husvétja volt ennek a mi nemzetünknek. Magyar husvét 1 A milyen talán egy nemzetnek sincs. Színes, virágos, himes, játékos. Tele hittel, derűvel, jó kedvvel és legalább e napokban elég bőséggel.

A feltámadás körmenetén is mennyivel kevesebben lesznek — a falvakon. Hogy elmondogatják majd :

— Tavaly Pista vitte a zászlót. Pali vitte Krisztus Urunk szobrát. Most leánykezekbe jut a zászló. Leányok éneke hali- szik inkább.

Hát az öntözködés, hogy leszen ?

hát a katona vesszőket és font fűzfa-ostort. Mikor pedig a Megváltó ostorozása kezdődik és az el6Ő csapásra sebeiből vércsöpp hull a földre, a fűzfa abban a pillanatban, mélyen leeresztette büszke ágait a földre . . . Kis leányom, azóta szomorúan igy maradt. Azóta viszik a sírok mellé, ültetik a hantok fölé. . Mint a szomorúságnak, a bánatnak fáját.

Mélységesen néma csend követte a néniké szavait. S mikor észrevette, hog]7 a szempárom tele van könnyel és a cseppek- ben hulló könnyeket törölgetni alig bírom; megsimogatott és igy folytatta:

— Kis leánykám, de itt még nincsen vége. Nemcsak szomorú történetet akarok én neked mondani. Hiszen Isten úgy akarja, hogy a szomorúság mellett ott teremjen a vigasztalás is.

— A vigasztalás is? — kiáltottam fel álmélkodva.

— Igen, kis leánykám. A Golgotha hegyéről nemcsak a szomorú fűz került le a sírok mellé.

— Nemcsak? kérdeztem egyszerre meg- vigasztalóan.

— A Golgotha hegyéről lehozták a szent keresztfát is.

— A szent keresztfát, nagynénikém?

— A szent keresztfának minden kicsike kis részecskéjét. És azóta a szent keresztfának részecskéjéből ott van minden időben, minden síron . . a szomorufüznek társaságában a kereszt. A sírkereszt, mely azt hirdeti