Szatmári Hírlap, 1903. július-december (2. évfolyam, 147-292. szám)
1903-07-08 / 153. szám
2 Szatmár, szerda SZATMÁRI HÍRLAP 1903. julius 8. 153 szám. ban a hir vétele után a hajó fedélzetén az összes jelenlevőkkel hangos imát mondott a pápa egészségéért. A szeretet nevében. Róm. kath. halott, a gör. kath. temetőben. Szatmár, julius 7. (Saját tudósítónktól,) Nem mindennapi eset történt tegnap Szatmáron, a mely nagyon szomorú világot vet egy róm. kath. lelkészre, akinek hivatása lenne a krisztusi szeretet tanait hirdetni. Elméletben, a szószéken talán hirdeti is e magasztos tanokat, de a gyakorlatban bizony — mint az alábbi esetből kitűnik — a lelkész ur nem valami lelkes hive lehet Jézus Krisztus ama tanainak, a melyek a felebaráti szeretetet, a humanizmust hirdetik. az eset, a melyet minden rikító színezéstől menten, a maga leplezetlen valóságában írunk meg, a következő: Suta Gyula törvényszéki dijnok házába vasárnap nagy szomorúság költözött be. A kérlelhetlen halál kopogtatott be és elragadta a szegény ember feleségét, akit az özvegygyé lett apán kiv ül, hét gyerek sirat. Suta Gyula, mint nyolczvankrajczáros napidijas, földhöz ragadt szegény ember, aki nyomorult keresményéből alig bírja nagy családja számára a mindennapi száraz kenyeret biztositáni. Az utóbbi időben a felesége is betegeskedett s a nyolczvan krajczár napidijból még a beteg asszony gyógykezeltetésére is juttatni kellett, a mi a szegény embert, nem csoda, hogy annyira kimerítette, hogy midőn bekövetkezett házában a katasztrófa s feleségét elragadta a halál, egy garas nélkül állott. Ilyen keserves körülmények között jelentette Suta Cyula dijnok, felesége halálát Tóth József római kath. segédlelkésznek, s egyben, nagy nyomorára hivatkozva, megkérte, hogy a sírhely dijának kiszabásánál legyen iránta méltányos. Tóth József segédlelkész ur meg is szabta nyomban a sírhely árát, de ettől csaknem hanyadt- vágódott ijedtében a szegény dijnok. — Hetvennégy koronát szúrjon le — szólt istennek fölkent segédszolgája — akkor eltemetem a feleségét a római kath. temetőbe. Suta Gyula a horribilis összeg hallatára eleinte méltatlankodott, majd mikor látta, hogy ez nem használ, könyörgésre fogta a dolgot, hogy ő képtelen ilyen összeget lefizetni. A könyörgés sem használt. A segédlelkész ur ridegen megmaradt a taksa mellett. Suta Gyulának ekkor eszébe jutott, hogy hátha akadna másvalaki a parochián, aki megkönyörülne rajta, s nem kívánna tőle lehetetlenséget. Meg is mondotta Tóth Józsefnek, hogy megkéri Hehelein Károly apátkanonok, plébános urat, hogy az engedjen valamit a nagy összegből, mert különben képtelen római kath. vallásu feleségét a római kath. temetőbe el- temettetni. Tóth József segédlelkész azonban mérgesen rárivalt a szegény emberre : — Hiába is megy akárkihez, nem ér vele czélt. Ez nem tartozik a plébánosra, itt ón szabom meg a dijat, a hogy akarom. Közben megjött Suta Gyula fia is: Suta József, aki Penészleken községi jegyző, s ő is igyekezett hatni a segédlelkészre, hogy ne tegye lehetetlenné édes anyja eltemettetését. Vegye tekintetbe édes atyja nagy nyomorúságát és szabja meg olcsóbb árban a sírhelyet. De ez sem használt. A segédlelkész ur hajthatatlan maradt. Suta József penészleki jegyző ekkor összeszedte minden magánál levő pénzét, 34 koronát s odaadta Tóth József segédlelkásznek, azzal, hogy a hátralevő 40 koronát hazulról megküldi. Mint községi jegyző elég garancziát nyújthat 40 koronára. A segédlelkész erre sem volt hajlandó: — Vagy tegyenek le 74 koronát, vagy pedig temessék a halottat, a hova akarják. Ez volt Tóth József segódlelkész utolsó szava, s a szegény dijnoknak nem volt más útja, mint megkisérleni más kér. felekezet temetőjében sírhelyet szerezni elhalt feleségének. A németi-i gör. kath. egyházhoz fordult tehát Suta Gyula, ahol sokkal méltányosabban bántak el vele s lehetővé tették, hogy halottját a gör. kath. temetőbe temettesse. Az egész dologban a legérdekesebb, hogy Tóth József római kath. segéd lelkész ur temette el a szegény asszonyt — a gör. kath. temetőben. így történt meg az eset, hogy a Suta Gyula róm. kath. vallásu felesége nem a saját hitfelekezetének temetőjében alussza csöndes álmát, mert a szigorú segódlelkész ur még arra sem volt hajlandó, hogy az általa kért összegnek egy részével pár napig adós maradjon a halott asszony fia, aki községi jegyző s mindenesetre jó 40 koronára. A magunk részéről csak azt kérdezzük : van e az ilyesmikről tudomása Hehelein Károly apát kanonok, plébános urnák; s vájjon az ilyen lelketlen taksálás összefér-e a lelkészi hivatással, a Krisztusi szeretettel? A vidéki sajtó. Néhány szó a közönséghez. Szatmár, julius 7. A legutóbbi időben ugylátszik, mostoha viszonyok nehezedtek a vidéki sajtóra. Itt is ott is sűrűn látjuk, hogy megszűnik egy-egy derék, régi oszlopos újság és gárdája „pártfogás híján' nehéz szívvel búcsút vesz a kedves olvasótól. Hát miért ? Talán mert nincs szükség rá? Ezt nem mondhatjuk. Sőt kétségtelenül be van bizonyítva, hogy a vidéki sajtó aránylag sokkal fontosabb hivatást teljesít a fővárosban megjelenő országos lapoknál. Kettőjük között először is a kü- lömbség óriási. A fővárosi sajtó egy ország közönségére támaszkodik. Mi vidékiek csak a székhelyünkre, vagy legföljebb egy megyére, annak is a tehetősebb értelmiségére. A fővárosi sajtót a társadalom minden osztálya támogatja, a vidéki sajtót vajh mi kevesen és sok intelligens ember, akinek módjában lenne, azzal tér ki előle, hogy úgy is járat már egy országos lapot, abból megtud mindent. A fővárosi sajtót továbbá üzleti szellemből indítják meg rendszerint s kiadója mindig valamely politikai pártot keres bázisul, hogy olvasó táborát megfoghassa. Ennélfogva nagy tőkével dolgozik, sokan támogatják. A vidéki sajtó még ma is az idealizmus terméke. Lelkesülve alapítja meg egy-egy önzetlen, tollforgató önzetlen ember. Sok küzdelem, sok méltatlan neheztelés, sok félreértés és semmi anyagi eredmény, amit a vidéki sajtó becsületes munkájával elér. Vidéki lapot jól szerkeszteni nagy feladat, ezer tekintet, gyöngéd figyelem, kitartás kell az önzetlen fáradozás mellett, hogy a sajtó megfelelhessen hivatásának, Pedig, hejh, ha nem volnának azok az önzetlen apostolok, azok a vidéki toliforgatók, akik szerényen, szorgalmasan, haragért, mellőzésért, cserébe csinálják az igazi újságírás hálátlan munkáját, de sok kulturális intézmény nem állana ma is a vidéken, hanem emelnék vele talán a mindent megemésztő fővárost. Nincs színház, nemesebb közintézmény a vidéken, a melyet a vidéki sajtó ne vitt volna ki. Akármi újat terveznek, első sorban is a sajtó adja meg ahhoz az első buzdító hangot. Nagyobb munkát végez, mint az országos lapok, védi a saját vérét, szolgál a saját földjének, a kis határok közé szorított vidéknek. Nélküle sok erőszak, sok igazta- lanság, sok visszaélés történnék meg orvoslás nélkül, ha csak fővárosi sajtó volna. Az önzetlen ideális vidéki sajtót nem támogatni tehát nemcsak hálátlanság, hanem felette káros. Akkor éreznénk igazán, ha nem volna. Igaz, a mai viszonyok mostohák, nem telik sok embernek sok minden passzióra, de a vidéki sajtót nem szabad elhagyni, az nem passzió, az a legnemesebb önkéntes adó, amire magát minden polgár kötelezheti, mert a szabadság lehellete, a közvélemény őre, székhelyének szemefénye. Nemes dolgot cselekszik az, aki az árva vidéki sajtót tőle telhető módon úgy anyagilag, mint szellemileg támogatja. ÚJDONSÁGOK Szabad pályaválasztás. Diákok boldogsága a vakáczió itt van. S a szülők gondja növekedik. Az ember életének egyik legfontosabb mozzanata az, midőn gyermekének jövője fölött dönt. Az egész emberiség érdekében kívánatos lenne, hogy minden szülő elsőrendű emberismerő, sőt lélekbúvár legyen, hogy alaposan ki tudja ismerni fiának hajlandóságait és képességét. Sok pálya szenved hajótörést mindjárt az elején, csak azért, mert nem annak nevelték a szülők gyermeküket, amihez hajlama és tehetsége van És számtalan tehetséges, okos ember van, aki nem tud a pályáján boldogulni, egyszerűen abból az okhói, mert a foglalkozáshoz nincsen kedve és türelme. Más pályán sokra vitte volna, de azon, a melyre szülői kényszeritették, kedvetlenül és sikertelenül is rója idejét. Óva intjük a szülőket, ne ők válaszszanak pályát gyermekük számára. Bízzák azt a gyermekükre. Ne legyen előttük irányadó az a szempont, hogy ez vagy az a pálya túl van zsúfolva, vagy ez vagy az a diploma nagyobb jövedelemmel kecsegtet. Manapság már minden pálya túl van zsúfolva, de egyúttal minden pályán meg tud élni az, aki jól megtanulta a mesterségét és kedve van hozzá. Ez életigazság. Akik fogadásba veszik ezt, azok a szürke elmélet emberei, akik a nagy általánosságról alkotott véleményeket az egyesekre álkalmazzák s igy nincs igazuk. — Higyjék el nekünk, hogy sokkal kevesebb lenne minálunk a diplomás proletár, ha szülői kényszer nem olyan pályára szorította volna az ifjnt, a melyhez nem volt kedve és hajlama. Ezért van óriási aránytalanság az értelmiségi pályákon. A kitűnő orvos, a kiváló ügyvád 20-szor, 50-szer több jövedelemre tesz szert, mint kollegáinak átlaga és felette sok orvos és ügyvéd van, a kinek jövedelme jóval alatta van az átlagnak. Ezek nyomorognak. Jegyezzük meg tehát jól, nem a szülőn áll a pályaválasztás, hanem a fiun. Nem az a jó pálya, amelyen sok pénzt keresnek, hanem az, a melyhez kedvünk van, s amelynek ismereteit jól elsajátítottuk. Ne érveljenek a szigorú szülők azzal, hogy nekik több ítéletük és tapasztalatuk van, mint a fiataloknak. A maturáns manapság már nem naiv gyermek, hanem intelligens, gondolkodó ember, hajlamokkal, szenvedélyekkel és bizonyos életfelfogással. A kivételek, mint mindenben, úgy itt is csak erősitik a példát. Esztendőkön keresztül azt prédikálta a legtöbb publicista és czikkiró, hogy csak kereskedelmi, vagy ipari pályára neveljük gyermekeinket. Ebben sincsen igazság. Hazánk kereskedelme és ipara annyira hátramaradott s az utóbbi években annyira hanyatlik a kedvezőtlen gazdasági viszonyok miatt, hogy nem több, hanem inkább kevesebb embert tud eltartani, mint azelőtt. Hiába ágálnak az ellen a bölcs tanácsadók. Ez tény, melyen semmiféle nagyképűség nem változtat. Neveljük gyermekeinket arra a pályára, amelyen azok a legjobban tudnak érvényesülni. És hogy melyik ez a pálya, azt csak gyermekeink tudják megmondani. * Személyi hir. Enyeter Ferencz m. kir. csendőr alezredes, k a s- s a i csendőr-kerületi parancsnok helyettes, tegnap varosunkban időzött és az itteni csendőrőrsöt megvizsgálta. A szemle után Lukács csendőrőrs- parancsnoknak a tapasztalt rend fölött teljes megelégedését nyilvánította. * Lesz-e játéktér ? Lapunk tegnapi számában megírtuk, hogy a játéktér tárgyában a helybeli főgymnasi- umok igazgatói, és a tornatanárok a város szakközegeivel teljes megállapodásra jutottak, melynek alapján kifejeztük abbeli reményünket, hogy a játéktér szeptemberre minden valószínűség szerint átadható lesz rendeltetésének. A gazdasági szakbizottság tegnapi ülésében hozott határozat után azonban, mely az ad hoc kiküldött bizottság által létesített megállapodást alaposan megnyirbálta, reményünk szét- foszlott és nem hiszszük, hogy a játéktér Szatmáron egyhamar meglegyen. Megtudtuk tegnap, hogy a kultuszminiszter a játéktér megteremtését nem rendelte el, hanem csak kérte. Minthogy pedig a miniszter csak teret kért, a város tehát csak teret ad és egyebet semmit. Ha tetszik a miniszternek, ár- koltassa körül a tulajdonjog világos fenntartása mellett átadott területet, láttassa el dróthálózattal, élő sövénynyel, fásittassa, építtessen kutat, padokat, nyitott szint, szóval ha tetszik, csináltathat mindent, ha pedig nem tetszik, nem csináltat semmit. Igaz, hogy az a játéktér Szatmár városának rendkívül fontos közegészségügyi és kulturális érdekét szolgálja, de mert a miniszter csak területet és nem teljesen felszerelt, berendezett területet kért, ergo a város a kért területet megadja, de azt nem rendezi be. Valószínűnek tartjuk, hogy a kultuszminiszternek ehhez a határozathoz lesz egy szava. Mert hát mégis csak úgy áll a dolog, hogy az a mezöség, ha nincs meg a mesterséges határvonala és berendezése, éppenséggel nem tekinthető játéktérnek. Ha az volna, nem volna szükséges e tárgyban közgyűlési határozatot prodokálni. A legelső réten a gyermekek most is játszhatnak, amihez nem kell határozat. A játéktér nagy- fontosságú czélt szolgál és igy hiszszük, hogy a közgyűlés a szakosztály határozatát, mely a kitűzött czélt egyáltalában nem valósítja meg, bizonyára meg fogja változtatni. * Halálos csóuakázás. A vasárnap délutáni végzetes csónakázás szerencsétlen áldozatát, Székely Jenőt még mindig nem sikerült megtalálni. A rendőrség folyton figyelemmel kiséri, hogy a viz nem veti-e fel a holttestet. A szamosparti községek pedig értesítve lettek a fiatal postatiszt vizbefu- lásáról. Ezek a községek szintén figyelemmel kisérik a Szamost. A halálos csónakázásra vonatkozólag annak közlésére kérték fel lapunkat, hogy a végzetes szerencsétlenségnél a katonai uszodát semmiféle mulasztás nem terheli. Székely Jenőt a katonai uszodához vezényelt őrvezető Mérai Árpád szolgálta ki s mikor a szandolin használatára szóló jegyet kiadta részére, a