Szatmári Hírlap, 1903. július-december (2. évfolyam, 147-292. szám)

1903-07-08 / 153. szám

2 Szatmár, szerda SZATMÁRI HÍRLAP 1903. julius 8. 153 szám. ban a hir vétele után a hajó fe­délzetén az összes jelenlevőkkel hangos imát mondott a pápa egész­ségéért. A szeretet nevében. Róm. kath. halott, a gör. kath. temetőben. Szatmár, julius 7. (Saját tudósítónktól,) Nem min­dennapi eset történt tegnap Szatmáron, a mely nagyon szomorú világot vet egy róm. kath. lelkészre, akinek hiva­tása lenne a krisztusi szeretet tanait hirdetni. Elméletben, a szószéken ta­lán hirdeti is e magasztos tanokat, de a gyakorlatban bizony — mint az alábbi esetből kitűnik — a lelkész ur nem valami lelkes hive lehet Jézus Krisztus ama tanainak, a melyek a fe­lebaráti szeretetet, a humanizmust hir­detik. az eset, a melyet minden rikító színezéstől menten, a maga leplezetlen valóságában írunk meg, a következő: Suta Gyula törvényszéki dijnok házába vasárnap nagy szomorúság köl­tözött be. A kérlelhetlen halál kopog­tatott be és elragadta a szegény em­ber feleségét, akit az özvegygyé lett apán kiv ül, hét gyerek sirat. Suta Gyula, mint nyolczvankrajczáros napidijas, földhöz ragadt szegény em­ber, aki nyomorult keresményéből alig bírja nagy családja számára a minden­napi száraz kenyeret biztositáni. Az utóbbi időben a felesége is betegeske­dett s a nyolczvan krajczár napidijból még a beteg asszony gyógykezelteté­sére is juttatni kellett, a mi a sze­gény embert, nem csoda, hogy annyira kimerítette, hogy midőn bekövetkezett házában a katasztrófa s feleségét el­ragadta a halál, egy garas nélkül állott. Ilyen keserves körülmények kö­zött jelentette Suta Cyula dijnok, fele­sége halálát Tóth József római kath. segédlelkésznek, s egyben, nagy nyo­morára hivatkozva, megkérte, hogy a sírhely dijának kiszabásánál legyen iránta méltányos. Tóth József segéd­lelkész ur meg is szabta nyomban a sírhely árát, de ettől csaknem hanyadt- vágódott ijedtében a szegény dijnok. — Hetvennégy koronát szúrjon le — szólt istennek fölkent segédszol­gája — akkor eltemetem a feleségét a római kath. temetőbe. Suta Gyula a horribilis összeg hallatára eleinte méltatlankodott, majd mikor látta, hogy ez nem használ, kö­nyörgésre fogta a dolgot, hogy ő kép­telen ilyen összeget lefizetni. A könyörgés sem használt. A segédlelkész ur ridegen megmaradt a taksa mellett. Suta Gyulának ekkor eszébe jutott, hogy hátha akadna más­valaki a parochián, aki megkönyörülne rajta, s nem kívánna tőle lehetetlensé­get. Meg is mondotta Tóth Józsefnek, hogy megkéri Hehelein Károly apát­kanonok, plébános urat, hogy az en­gedjen valamit a nagy összegből, mert különben képtelen római kath. vallásu feleségét a római kath. temetőbe el- temettetni. Tóth József segédlelkész azonban mérgesen rárivalt a szegény emberre : — Hiába is megy akárkihez, nem ér vele czélt. Ez nem tartozik a plé­bánosra, itt ón szabom meg a dijat, a hogy akarom. Közben megjött Suta Gyula fia is: Suta József, aki Penészleken köz­ségi jegyző, s ő is igyekezett hatni a segédlelkészre, hogy ne tegye lehetet­lenné édes anyja eltemettetését. Vegye tekintetbe édes atyja nagy nyomorúsá­gát és szabja meg olcsóbb árban a sírhelyet. De ez sem használt. A segédlelkész ur hajthatatlan maradt. Suta József penészleki jegyző ek­kor összeszedte minden magánál levő pénzét, 34 koronát s odaadta Tóth József segédlelkásznek, azzal, hogy a hátralevő 40 koronát hazul­ról megküldi. Mint községi jegyző elég garancziát nyújthat 40 koronára. A segédlelkész erre sem volt hajlandó: — Vagy tegyenek le 74 koronát, vagy pedig temessék a halottat, a hova akarják. Ez volt Tóth József segódlelkész utolsó szava, s a szegény dijnoknak nem volt más útja, mint megkisérleni más kér. felekezet temetőjében sírhelyet sze­rezni elhalt feleségének. A németi-i gör. kath. egyházhoz fordult tehát Suta Gyula, ahol sokkal méltányosab­ban bántak el vele s lehetővé tették, hogy halottját a gör. kath. teme­tőbe temettesse. Az egész dologban a legérdeke­sebb, hogy Tóth József római kath. segéd lelkész ur temette el a szegény asszonyt — a gör. kath. temetőben. így történt meg az eset, hogy a Suta Gyula róm. kath. vallásu fele­sége nem a saját hitfelekezetének te­metőjében alussza csöndes álmát, mert a szigorú segódlelkész ur még arra sem volt hajlandó, hogy az általa kért összegnek egy részével pár napig adós maradjon a halott asszony fia, aki községi jegyző s mindenesetre jó 40 koronára. A magunk részéről csak azt kér­dezzük : van e az ilyesmikről tudomása Hehelein Károly apát kanonok, plé­bános urnák; s vájjon az ilyen lelket­len taksálás összefér-e a lelkészi hi­vatással, a Krisztusi szeretettel? A vidéki sajtó. Néhány szó a közönséghez. Szatmár, julius 7. A legutóbbi időben ugylátszik, mostoha viszonyok nehezedtek a vidéki sajtóra. Itt is ott is sűrűn látjuk, hogy megszűnik egy-egy derék, régi oszlo­pos újság és gárdája „pártfogás híján' nehéz szívvel búcsút vesz a kedves olvasótól. Hát miért ? Talán mert nincs szükség rá? Ezt nem mondhatjuk. Sőt kétség­telenül be van bizonyítva, hogy a vi­déki sajtó aránylag sokkal fontosabb hivatást teljesít a fővárosban megjelenő országos lapoknál. Kettőjük között először is a kü- lömbség óriási. A fővárosi sajtó egy ország kö­zönségére támaszkodik. Mi vidékiek csak a székhelyünkre, vagy legföljebb egy megyére, annak is a tehetősebb értelmiségére. A fővárosi sajtót a tár­sadalom minden osztálya támogatja, a vidéki sajtót vajh mi kevesen és sok intelligens ember, akinek módjában lenne, azzal tér ki előle, hogy úgy is járat már egy országos lapot, abból megtud mindent. A fővárosi sajtót továbbá üzleti szellemből indítják meg rendszerint s kiadója mindig valamely politikai pártot keres bázisul, hogy olvasó táborát meg­foghassa. Ennélfogva nagy tőkével dol­gozik, sokan támogatják. A vidéki sajtó még ma is az ide­alizmus terméke. Lelkesülve alapítja meg egy-egy önzetlen, tollforgató ön­zetlen ember. Sok küzdelem, sok mél­tatlan neheztelés, sok félreértés és semmi anyagi eredmény, amit a vi­déki sajtó becsületes munkájával elér. Vidéki lapot jól szerkeszteni nagy feladat, ezer tekintet, gyöngéd figyelem, kitartás kell az önzetlen fáradozás mel­lett, hogy a sajtó megfelelhessen hiva­tásának, Pedig, hejh, ha nem volnának azok az önzetlen apostolok, azok a vidéki toliforgatók, akik szerényen, szor­galmasan, haragért, mellőzésért, cserébe csinálják az igazi újságírás hálátlan munkáját, de sok kulturális intézmény nem állana ma is a vidéken, hanem emelnék vele talán a mindent meg­emésztő fővárost. Nincs színház, nemesebb közin­tézmény a vidéken, a melyet a vidéki sajtó ne vitt volna ki. Akármi újat terveznek, első sor­ban is a sajtó adja meg ahhoz az első buzdító hangot. Nagyobb munkát végez, mint az országos lapok, védi a saját vérét, szolgál a saját földjének, a kis határok közé szorított vidéknek. Nélküle sok erőszak, sok igazta- lanság, sok visszaélés történnék meg orvoslás nélkül, ha csak fővárosi sajtó volna. Az önzetlen ideális vidéki sajtót nem támogatni tehát nemcsak hálátlan­ság, hanem felette káros. Akkor éreznénk igazán, ha nem volna. Igaz, a mai viszonyok mostohák, nem telik sok embernek sok minden passzióra, de a vidéki sajtót nem sza­bad elhagyni, az nem passzió, az a legnemesebb önkéntes adó, amire ma­gát minden polgár kötelezheti, mert a szabadság lehellete, a közvélemény őre, székhelyének szemefénye. Nemes dolgot cselekszik az, aki az árva vidéki sajtót tőle telhető mó­don úgy anyagilag, mint szellemileg támogatja. ÚJDONSÁGOK Szabad pályaválasztás. Diákok boldogsága a vakáczió itt van. S a szülők gondja növekedik. Az ember életének egyik legfontosabb mozzanata az, midőn gyermekének jövője fölött dönt. Az egész emberi­ség érdekében kívánatos lenne, hogy minden szülő elsőrendű emberismerő, sőt lélekbúvár legyen, hogy alaposan ki tudja ismerni fiának hajlandósá­gait és képességét. Sok pálya szen­ved hajótörést mindjárt az elején, csak azért, mert nem annak nevelték a szülők gyermeküket, amihez haj­lama és tehetsége van És számtalan tehetséges, okos ember van, aki nem tud a pályáján boldogulni, egyszerűen abból az okhói, mert a foglalkozás­hoz nincsen kedve és türelme. Más pályán sokra vitte volna, de azon, a melyre szülői kényszeritették, kedvet­lenül és sikertelenül is rója idejét. Óva intjük a szülőket, ne ők válaszszanak pályát gyermekük szá­mára. Bízzák azt a gyermekükre. Ne legyen előttük irányadó az a szem­pont, hogy ez vagy az a pálya túl van zsúfolva, vagy ez vagy az a dip­loma nagyobb jövedelemmel kecseg­tet. Manapság már minden pálya túl van zsúfolva, de egyúttal minden pá­lyán meg tud élni az, aki jól megta­nulta a mesterségét és kedve van hozzá. Ez életigazság. Akik fogadás­ba veszik ezt, azok a szürke elmélet emberei, akik a nagy általánosságról alkotott véleményeket az egyesekre álkalmazzák s igy nincs igazuk. — Higyjék el nekünk, hogy sokkal ke­vesebb lenne minálunk a diplomás proletár, ha szülői kényszer nem olyan pályára szorította volna az ifjnt, a melyhez nem volt kedve és hajlama. Ezért van óriási aránytalanság az értelmiségi pályákon. A kitűnő orvos, a kiváló ügyvád 20-szor, 50-szer több jövedelemre tesz szert, mint kollegái­nak átlaga és felette sok orvos és ügyvéd van, a kinek jövedelme jóval alatta van az átlagnak. Ezek nyomo­rognak. Jegyezzük meg tehát jól, nem a szülőn áll a pályaválasztás, hanem a fiun. Nem az a jó pálya, amelyen sok pénzt keresnek, hanem az, a melyhez kedvünk van, s amelynek ismereteit jól elsajátítottuk. Ne érveljenek a szigorú szülők azzal, hogy nekik több ítéletük és ta­pasztalatuk van, mint a fiataloknak. A maturáns manapság már nem naiv gyermek, hanem intelligens, gondol­kodó ember, hajlamokkal, szenvedé­lyekkel és bizonyos életfelfogással. A kivételek, mint mindenben, úgy itt is csak erősitik a példát. Esztendőkön keresztül azt prédi­kálta a legtöbb publicista és czikkiró, hogy csak kereskedelmi, vagy ipari pályára neveljük gyermekeinket. Ebben sincsen igazság. Hazánk kereskedelme és ipara annyira hátramaradott s az utóbbi években annyira hanyatlik a kedvezőtlen gazdasági viszonyok miatt, hogy nem több, hanem inkább keve­sebb embert tud eltartani, mint azelőtt. Hiába ágálnak az ellen a bölcs tanácsadók. Ez tény, melyen semmiféle nagyképűség nem változtat. Neveljük gyermekeinket arra a pályára, amelyen azok a legjobban tudnak érvényesülni. És hogy melyik ez a pálya, azt csak gyermekeink tud­ják megmondani. * Személyi hir. Enyeter Ferencz m. kir. csendőr alezredes, k a s- s a i csendőr-kerületi parancsnok helyet­tes, tegnap varosunkban időzött és az itteni csendőrőrsöt megvizsgálta. A szemle után Lukács csendőrőrs- parancsnoknak a tapasztalt rend fölött teljes megelégedését nyilvánította. * Lesz-e játéktér ? Lapunk teg­napi számában megírtuk, hogy a já­téktér tárgyában a helybeli főgymnasi- umok igazgatói, és a tornatanárok a város szakközegeivel teljes megállapo­dásra jutottak, melynek alapján kife­jeztük abbeli reményünket, hogy a játéktér szeptemberre minden valószí­nűség szerint átadható lesz rendelte­tésének. A gazdasági szakbizottság teg­napi ülésében hozott határozat után azonban, mely az ad hoc kiküldött bi­zottság által létesített megállapodást alaposan megnyirbálta, reményünk szét- foszlott és nem hiszszük, hogy a játék­tér Szatmáron egyhamar meglegyen. Megtudtuk tegnap, hogy a kultuszmi­niszter a játéktér megteremtését nem rendelte el, hanem csak kérte. Mint­hogy pedig a miniszter csak teret kért, a város tehát csak teret ad és egyebet semmit. Ha tetszik a miniszternek, ár- koltassa körül a tulajdonjog világos fenntartása mellett átadott területet, láttassa el dróthálózattal, élő sövény­nyel, fásittassa, építtessen kutat, pado­kat, nyitott szint, szóval ha tetszik, csináltathat mindent, ha pedig nem tetszik, nem csináltat semmit. Igaz, hogy az a játéktér Szatmár városának rendkívül fontos közegészségügyi és kulturális érdekét szolgálja, de mert a miniszter csak területet és nem tel­jesen felszerelt, berendezett területet kért, ergo a város a kért területet meg­adja, de azt nem rendezi be. Valószí­nűnek tartjuk, hogy a kultuszminisz­ternek ehhez a határozathoz lesz egy szava. Mert hát mégis csak úgy áll a dolog, hogy az a mezöség, ha nincs meg a mesterséges határvonala és be­rendezése, éppenséggel nem tekinthető játéktérnek. Ha az volna, nem volna szükséges e tárgyban közgyűlési hatá­rozatot prodokálni. A legelső réten a gyermekek most is játszhatnak, amihez nem kell határozat. A játéktér nagy- fontosságú czélt szolgál és igy hisz­szük, hogy a közgyűlés a szakosztály határozatát, mely a kitűzött czélt egy­általában nem valósítja meg, bizonyára meg fogja változtatni. * Halálos csóuakázás. A vasár­nap délutáni végzetes csónakázás sze­rencsétlen áldozatát, Székely Jenőt még mindig nem sikerült megtalálni. A rendőrség folyton figyelemmel kiséri, hogy a viz nem veti-e fel a holttestet. A szamosparti községek pedig érte­sítve lettek a fiatal postatiszt vizbefu- lásáról. Ezek a községek szintén figye­lemmel kisérik a Szamost. A halálos csónakázásra vonatkozólag annak köz­lésére kérték fel lapunkat, hogy a vég­zetes szerencsétlenségnél a katonai uszodát semmiféle mulasztás nem ter­heli. Székely Jenőt a katonai uszodá­hoz vezényelt őrvezető Mérai Árpád szolgálta ki s mikor a szandolin hasz­nálatára szóló jegyet kiadta részére, a

Next

/
Thumbnails
Contents