Szatmári Gazda, 1915. (7. évfolyam, 1-52. szám)
1915-02-06 / 6. szám
február 6. SZATMÁRI GAZDA 5-ik oldal. Országos vásárok vármegyénkben- Február 8-án, Fehérgyarmaton ; 9-én Aranyosmegyesen ; 15-én Nagypaládon, Sárközön; 16-án Krasznabélteken; 18-án Királydarócon; 19-én Csengeren és Kővárhosszufaluban. Beküldetett. Köztudomású, hogy Szatmár piacára az ombodl gazdák nap nap mellett behozzák élelmicikkeiket úgy, hogy Szatmár város közönségének számottevő része ezektől az igyekvő ombodiaktól fedezi jó részt szükségletét, tehát a derék ombodi gazdák szorgalmas feleségei a szatmáriak éléskamaráinak megtöltésénél számottevő és semmiesetre sem kicsinylendő szerepet játszanak. A szatmári piactéren egész sort képeznek az ombodi asszonyok s a lehető legrosszabb helyre vannak szorítva úgy annyira, hogy igen gyakran, különösen igy tél viz idején ladikon, tutajon, akarom mondani legalább is csizmában lehet felkeresni az ombodi sort. Véleményem szerint az ombodiak jobb helyet érdemelnének, ha már az üzletszerüleg működő kofákat nem akarja a hatóság az ő régi, megszokott helyükről — a hol annyira meghíztak — kiszorítani, legalább engedje meg azt, hogy annak a járdának mentén foglaljanak helyet, mely a piaci kuttól a róm. kath. plébániának vezet, ez által a vásárló úrasszonyok is az időjárás okozta sártól, lucsoktól megszabadulnának. A jövő képe. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap utalva Boroevics tábornoknak lapunkban is megjelent szép nyilatkozatára, azt a tanúságot vonta le belőle, hogy a protestáns egyháznak közelebb kell jutni a néphez már csak azért is, mert híveinek túlnyomó része a földmivesek soraiból kerül ki. Bernát István erre a nevezett lap legutóbbi számában többek között igy válaszol: „Az a gondolat ez, amiért egy negyedszázadnál régebb idő óta küzdünk, félreiolva fényesebb egyéni előnyökkel dusabban biztató célokat, az a törekvés, amelyért annak idején annyi támadás, sőt rágalmat kellett elviselni. Ezeknél azonban bántóbb volt a hideg közömbösség, sőt lenéző kicsinylés, melylyel oly helyeken találkoztam, hol e kérdések sorsán is döntöttek. Ha ezt a közömbösséget sikerült volna évtizedekkel ezelőtt eloszlatni, a bűnös tétlenséget szervezett és folytonos munkával helyettesíteni, ma számosabb, testileg és lelkileg még többet érő magyarság lepné el az uzsoki és egyéb kárpáti szorost, verve vissza a muszkát hibeg honába, ahonnan idejött. Gazdagabbak volnánk pénzben, emberben, az emberek azokban a tulajdonságokban, amelyek a győzelmeket biztosíthatják.“ A fogyasztók hadibizottsága. Olvassuk a lapokban, hogy a Magyar Háziasszonyok Országos Gazdasági Szövetségének kezdeményezésére a háziasszonyokból egy hadibizottság alakul, amelynek célja a fogyasztó közönségnek kizsákmányolását megakadályozni és pedig úgy az élelmiszerek, mint egyéb fogyasztási cikkek árának ellenőrzése utján. Maga az eszme nem rossz és az alapeszme is helyes, hogy a fogyasztók a kizsákmányolók ellen együttesen védekezzenek. A forma azonban aligha fog sikerre vezetni. Mert bármint gondolkozzunk is azon a módon, amely sikerre vezethet, nem tudunk jobbat, helyesebbet találni, mint a szövetkezést. A Háztartás pl., amelynek Budapesten több fiókja van és a fogyasztók több ezrét látja el, minden tagjának védelmet nyújt a kizsákmányolás ellen. A háziasszonyok tehát akkor cselekednének a leghelyesebben, ha hadbizottság helyett a szövetkezet-két használnák védőpaizsul a kizsákmányolók ellen. Felkérjük egyesületünk tagjait szíveskedjenek úgy a folyó, mint a hátrálékos tagdijakat befizetni. Egyesületünk a mai nehéz viszonyok mellett még nagyobb áldozatok árán képes csak működését — melyre a nyomasztó gazdasági viszonyok miatt fokozottabb szükség van — fenntartani; ezenkívül egyes jelentékeny jövedelmi források éppen a háború okozta körülmények miatt vagy kevesbedtek, vagy egészen megszűntek, igy tehát a tagdijak rendes befolyására feltétlen szükségünk van. Tagdijakat kérjük: Szatmármegyei Gazdasági Egyesület pénztára Szatmár, Szatmárvármegyei takarékpénztár cimre küldeni. A székely hős feleségének a sorsa. A B. H. egyik számában a következő hir jelent meg: A székely katona utolsó levele. Szomorú, szép levél köszöntött be a minap az erdélyországi Csomakőrös község egy kicsiny házába, ahol egy gyerekasszony — Magyart Istvánná várta vissza az urát: „Istvánodtól! Az utolsó útra megtértem — mondja a levél. — Isten igy akarta. Nyugodj meg, tarts meg emlékedben és ha majd virágot látsz, jussak eszedbe ! Hisz 22 évvel, mint virág tértem le. De egy tudat mindig boldogíthat: hazámért haltam meg s igy sok könnyet ne hullass, mert hős katonát illik emlékedben megtartani, de nem siratni. Hisz emlék lesz a megmentett haza, ahol virág terem és gazdagon búza. A katonát mostan senki se sirassa! Emlékfám lesz, jöjj el majd, ha csendes lesz az élet és hazánkban újra virul minden. Egy koszorút elfogadok tőled, hisz Te felőled álmodtam és úgy haltam meg. Virág lesz belőlem . . .“ Ez a levél fölkeltette a Magyar Gazdaszövetség érdeklődését. A Szövetség igazgatója, Bernát István tudakozódó levelet irt Csomakőrösre Szabó Gyula református lelkészhez; aki válaszában megírta milyen derék, jóravaló ember volt Magyar* István. Mindenki szerette é? megsiratta Csomakőrösön. De megírta azt is, hogy Magyari Istvánné tizenkilenc éves korában maradt özvegységre, visszament öreg szüleihez, akiknek kicsiny vagyonkájuk mellett súlyos gondoknak néz eléje. Reméljük, hogy a magyar közönség lelke meg fogja találni a módját jótékonysága nemes
