Szatmári Est, 1914 (2. évfolyam, 1-60. szám)
1914-05-06 / 36. szám
Szatmármegyei Est 2 Äz aj ktírház építése. Az uj közkórház tervrajza és költségvetése elkészülvén a tanács í. évi junius hó 18-iki határidővel árlejtést hirdetett. Ä pályázati feltételek szerint lehetó'ieg az egész kórház, ha az akadályokba, ütközik, úgy csak a 3 íő pavilion, még a folyó évben feltétlenül tető alá hozandó. A. pályázatok elbírálásával a júliusi közgyűlés fog foglalkozni. Ä város mérlege tegnap jelent meg nyomtatásban. A zárszámadás rendre megnevezi a város összes ki- ! adásait és bevételeit. A íőszámvevő jelentéséből, mint lényegest aláhúzzuk a következőket!: Az adótörvények életbeléptetése halasztást szenvedvén, a régi alapon kivetett községi adó 161531 K 37 fillérrel nagyobb kivetési összeget eredményezett, mint az előirányzat. A többlet- kivetés indokolását nem tartjuk helytállónak, de ennek részletes bírálatába ezúttal nem bocsátkozunk. Most csak megjegyezzük, hogy a jelenlegi nyomasztó gazdasági viszonyok dacára a jelentés elég kedvező eredményről számol be. így az előirányzattal szemben a bevétel 126509 K 04 fillérrel volt nagyobb, a kiadás viszont — ugyancsak az előirányzattal szemben — 5580 K 99 fillérre! volt kisebb. A követelésünk az 1913. évben 164253 K 57 fillérrel emelkedett, a tartozásunk meg 60501 K 74 fillérre! lett nagyobb. Ezt az emelkedést a jelentés szerint a legutóbb felvett 60000 koronás függő kölcsön okozza. A vagyonmérleg az 1912. évihez képest 303252 K 47 fill, tiszta vagyon emelkedést mutat, s a város tiszta vagyona 13661265 K 33 fillért tesz ki. Äz nj honvéd laktanya céljaira egy újabb ajánlat érkezett a városhoz. Reiter Móritz kínálja fel a Csatornautcai telepét. A‘ telekért a tulajdonos 197,000 koronát kér. Tudomásunk szerint a Kert-utcában egy kedvezőbb fekvésű, jóval nagyobb terület is kombinációba jött, melynek ára lényegesen kisebb. H szezon uége. A színházi szezon véget ért, ahogy a hatvanas évek stílusában mondani szokták: „Thália kapui bezárultak.“ Ez a bucsuzási alkalom rehány forró ünnepi estét hozott a távozó társulatnak, különösen pedig a közönség szeretedben nagyranőtt tagoknak, akiket tisztelőik szokatlanul meleg ünneplésben részesítettek. Természetesen a legtöbb tapsot, virágot és könyet Bállá Mariska, a társulat nagy kvalitású szubrettje aratta, de persze kijutott a bucsu-ünneplésből a többi tagoknak is, akik hűséges igyekezetükkel rászolgáltak a közönség elismerésére. Baba Mariska a Kis király és a Szi- bill előadásain búcsúzott el a szatmári közönségtől. A Kis király előadásának keretében hangzottak el a szinügyi bizottság hivatalos búcsúszavai is, itt adták át a művésznőnek a szinügyi bizottság üdvözlő iratát, mindezek azt bizonyítják, hogy Bállá Mariska a hivatalos bírálattól is csak a legnagyobb elismerést érdemelte ki szatmári működése alatt. Babérkoszorúk, virágok erdeje repült fel a színpadra e két estén, ajándékok, szűnni nem akaró tapsok, számtalan kihívás volt a közönség elismerésének kifejezői, mindezekre a művésznő meghatva és elfogódottan mondott köszönetét és búcsúzó szavakat. A nézőtér höigyei szemében is. künyek ragyogtak, általában ünnepi, de szomorú volt e bucsuzások hangulata. Mindenki akart valamit adni a búcsúzó prirnadonnánnak, sok-sok ajándéktárgyat nyújtottak fel a színpadra, akiit nem hoztak magukkal virágot, azok csak tapsol és éljent adtak neki, a karzatról pedig narancsok röpültek a művésznő lábaihoz, a szegény, jő, hálás karzat is ajándékozni kívánt valamit a publikum kedvencének. Külön este jutott ki Füzes Annának is, aki A laniitónő címszerepében vett búcsút az őt melegen ünneplő szatmári közönségtől. A művésznő érdemeit sok tapsos színházi este, örökítette meg, annyival melegebb és őszintébb volt a közönség ünneplése, mivel Füzess Anna nem tér vissza többé a színpadra, amelyen sok-sok őszinte elismerést ! aratott. A bucsu-esték forró hangulatában természetesen együtt ünnepelte a közönség a társulat iöbbi tagjait is. Sok tapsot, virágot kaptak Szeles Elza, Lakatos Ilonka, Várnay, Sugár, Zsoldos az operett személyzet erősségei, azután Kemény Lajos, Boross, akik A tanítónő előadásán ismét csak elismerésre méltó aiakitast nyújtották, nemkülönben Gaái Béla és Lónyay Oszkár, akik e szezonban igen sokat fejlődtek, a legkülönfélébb szerepekben nagyon sok sokoldalúságot és fejlődési képességet tanúsítottak, reméljük, hogy találkozni fogunk még a neveikkel szinmüvészetünk krónikáiban. Helytelen és méltánytalan mulasztása ; volt a direkciónak az, hogy nem adott alkalmat a közönségnek az eibucsuzásra Hahnel Arankától, ettől a jeles művésznőtől, akiről megállapíthatjuk, hogy a társulatnak egyetlen kiforott müvészefü jeles tagja volt. Hahnel Aranka szintén véglegesen itthagyott bennünket, amit a közönségnek talán nem legszélesebb, de leghozzáértőbb rétegei sajnálnak. Az utolsó előadáson a lámpák elé szólította a közönség a távozó igazgatót, Heves Bélát is, aki csupán adminisztratív munkájának külső és talán nem mindig eredményes jelentkezéseiből volt ismerőse a nagyközönségnek. Nagy kár volna utólagosan is rosszat mondani Heves Béláról. Ő volt Szatmáron az első színigazgató, aki képes és hajlandó volt anyagi áldozatokat hozni azért, hogy a szatmári közönség igazán és őszintén megkedvelje a színházat. Ezért csak elismerést és dicséretet érdemel. Istenem, milyen is ez az élet . . . Úgy néha-néha az ember — úgy néha-néha végig heverészem a díványon és közbe-nyugalomba előjönnek gondolatokban emlékek . . . lopva, osonva, messziről és még távolabbról, amiknek nem voina szabad eljönniük. Mert dolgoznom kellene, különösen most sokai es erősen és mégiscsak közbe-közbe magához csal a dívány, mely a török kényelmet és fétisimádók merevülí nyugalmát párnázza eiébem, hogy végig dűlve rajta, pihenés nyuitával lassanként messze- multakbói iebbenő fátylakkal kicsiny, AtC.nó semmisségek röppenjenek fel és szelíden körüiíolydogálva bús homlokom, hűsítsék véremet, illanó leheletnyi semmisségek, amelyek néha a díványomon (minden tárgyam között legkedvesebb, szeretett darabomon) sokáig elfognak, amiknek pedig előjönniök sem volna szabad. — Milyen is ez az élet. Úgy eljátszik az emberrel ez is, az is. S milyen furcsa és czélnél- küli az életem. Miért kell néha elgondolni erre is, arra is ? Miért kell eljönnie múlt időknek és volt embereknek, mikor hiszen nem kellenek. Ki bivja őket? És miért éppen eiébem jönnek? Eiébem, aki utálom őket ismeretlen ősapámmal együtt. Utálom s megvetem a férfi nemjét egyaránt egytó'l-egyig, s ha ki birt is köztük értékesebbet, lenyomj koovás voltukat immár az általános szenny és sár ... És gyűlölöm a női fajtát undornak ingerével s néhai némely kedvesek felé is volt szeretésnek utolsó, búcsú sugara villanhat még mindössze talán. S bús bibelődések közt jönnek halk szavak, emlékek, patinás képek, mik „ódonan aránylanak“ s miket reszkető lelkemről antik gyűrűként lehagytam távol — valamint „a kincs kisiklik ájult ujjak közzül és setét lomok közt lassan messzegördül“... . Mind kicsiség, mind semmisséggé törpültek immár, amik voltak; lassan lebbennek előttem tovább s im köztük egy fakult kép, miből csak nagy-okos, kissé merengő szemek látszanak s a névre sem emlékszem hirtelen. Nagyvállalkozó szellem, kereskedő íajla, de ha kérdezed, filozófiában éppúgy elmegy magasabb régiókban. Beszélheted véle a latint, angolt, francziát s a többit és a művészetekben éppúgy otthon, mint a természet- tudományokban. Ismeri a nőnek ideg- rendszerét és gomolyos lelkületét alapjaiból s mégis higadt és nyugodt a lénye és „tovább“ nem mond el semmit; gáláns kalandjaiból is sok sejtétől és szépet csak másoktól hallani itt-amott. Milyen is ez az élet: a sok minden- ségek apró ködparányokban, ájult semmiségekben hűsitő fátyolként mellettem tovalebegnek . . . meg vissza, hogy vágyak csolnakján magukkal elvigyenek. — Lassan gyürőzik benA VAROS. HÍREK. Színház.
