Szatmár, 1911 (37. évfolyam, 1-48. szám)

1911-06-11 / 24. szám

XXXVti .évfolyam

24-ik szám.

Szatmár, 1911. június II.

(GAZDÁK LAPJA.)

:ÄßS#ALMI-, gazdasági- és szépirodalmi heti lap.

ELÖFIZETESÁ. 'hi,;Helyben : Vidéken :

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

Mutde'uv-if'ű dijak a k>HdöhÍY*talHáin fizetendők.

Egész évre 4 kor. Evés/, erre 6 kor.

Deák-tér 3. szám

Megjelenik minden vasárnap.

Egyen szám ára IO fillér.

_..rF.

Utaz si keileluetlenségok.

(K.) A legtöbb embernek csak vasár és ünnepnapokon jut ideje a napi foglalkozásban és szakadatlan munkában elcsigázott idegeit kissé pihenteti.n Ilyenkor áll módjában távollévő rokonait és ismerőseit meglátogatni- Meg ez is a szokás. Tehát ha szokás, úgy mindannyiunknak tudomása van róla, annál is inkább, mert a társadalomban mindannyian cultiváljuk. — Csak a vasúti vezetőségek nem akarják ezt tudomásul venni. Pedig a nagy- közönség érdekében leginkább nekik kellene ezt nyilvántartani. Lehet hogy ők azt számítják, ha valaki kedvtelésből és látogatási célból óhajtutalni, fogasson kocsijába, ük talán ezt megtehetik, de a vasutat fenntartó nagy- közönség nem. Ha igy gondolkozunk, akkor nincs szükségünk vasútra. Akkor ne okozzunk a vasüti óriási kiadásokkal felesleges költséget. Körültekintőbbnek kell lenni annak a vezetőségnek, mely egy nagy társadalom jogos igényeinek a kielégítésére van felállítva.

A galamb-szelidségü ember is felháborodik azon jogtalanságok láttára, melyeket a vonatokhoz beosztott személyzet az utazókra való rangkülönb- : ség nélkül elkövet.

„Más hely nincs“ ! „Szálljon j fel, különben itt marad“ 1 — „Ha 1

nem akar beülni, lóduljon innen, mert ! a vonat indul“ ! ... És a szalonképes utazónak el kell tűrni a mosdatlan I szájú kalauz eme durva rendreutasitá- ! sait. S ha utazni akar, felszállni és j pokoli kínokat szenvedni állomáshelyéig. | Még szerencsés az utazó, hajegyének : megfelelő kocsiosztályba kerül. Ha zsúfolásig telve van minden szakasz, felhangzik a vonatvezetőnrk a kalauz- i hoz intézett parancsszava: „Eressze le a hidat“ . . . ! és — mintha Szibériában történne, — az utasokat betuszkolják a „40 embernek, 6 lónak“ felirásu kocsikba, ahol barom módjára kell államok és izzadniok végállomásukig. Ha talán szerényen megjegyezni óhajtja egy ilyen teherszállító kocsiba betuszkolt utas ; “kérem én szatmári orvos vagyok,“ — „száll- '

jón fel, vagy várakozzék holnapig« 1 mondja rá mostani felsőbbsége biztos tudatában lakonikus feleletét a kalauz.

Ez történt junius 5-én, pünkösd másodnapján a Fehérgyarmat felől Szatmárra jövő esti vonatnál. Mennyi gorombáskodás és jogsérelem eshetett más, esetleg nagyobb íorgalmu vonalakon ? Ez-úttal csak személyes tapasztalatainkat hoztuk köztudomásra.

Hát ezen segíteni kell. Ezt kívánja sürgősen az a társadalom, amely a vasutak létezését biztosítja. Változtatni kell e rendellenességen annál is inkább, mert orvoslása egyszerű és könnyű. Hogy mást ne említsünk, hát pl. a Szatmár-Fehérgyarirrati vonalon fennállása óta állandóan meghatározott számú kocsi jár, köznapokon üresen, vásári és nagyobb ünnepek alkalmával az egészségre veszélyes túlzsúfoltsággal. — Fejtörésbe, avagy költségbe kerül-e itt az intézkedés . . . ? Feleljen rá a vasúti vezetőség. Mi a rendelkezésünkre álló módot felhasználva szolgáljuk a nagy közönség érdekét,

Bimbófakadás —

virághervadás.

Irta : Berki Géza.

Olyan a leányok élete, mint a rózsáé. Ma még; csak picinyke a rózsabimbó. De a legelső harmatcseppre, — mintha éreené abban a természet csókját — kinyílik. S viruló pompájában tündöklik előttünk a kinyílt rózsa. Ma még csők gyermek, fejlődésben lévő csemete a leszakitásra érő virág. De bolnap az Jélet taszának első csókjára szétnyitja szirmait a virág. Látjuk, hogy viruló hajadon lett a kis babából, S a játszi, könnyed kis leány szemérmes, piruló hajadonná serdült, s a baktis leáuy fejében az öntudat első villanása dereng. Szivében a szerelem virágai nyiladoznak..

így van ez, — igy. Mindenki észreveszi ezt. A jóbarát 'azért hogy öröme teljék benne, — a rosszakaró azért, hogy a yéntlést, a hervadást jelezze. Csak az

édes anya nem akarja, nem meri észre venni. Úgy elröppentek feje fölött az évek. Még alighogy járni tanította. Alighogy reá adta az első bakfis szoknyát. S ime, ma már hosszú szoknyát kér az anyja leánya. Az egykor hires szépség :

Bogátiuó is addig—addig gyügyögtette egyetlen leányát, amíg egy napon reá jött, hogy a hófehér lelkű leány gyakran szórakozott. S Jmély tüzű, tiszta tekintete néha meg—megrebben. Mint a fa levele, ha megrázza az alkonyati szellő.

Addig—addig járatta kurta szoknyában a szép rózsabimbóvá fejlődött Ilonkát, amig egyszer észre vette, hogy szégyelli a rövid mutatós szoknyát.

S ilyenkor eltűnődött. Felevenedett előtte a múltja. A fiatalsága, az ő bimbózása, Kinyílása. A boldogság évei. Mikor egy szerető férj oldalán élte-tavaszát, nyarát élte. S a szenvedések időszakát. Amikor a szerető hitvest elragadta mellőle a végzet. S egyedül maradt bánatával. Meg egy

| csacsogó aprósággal. Akinek azóta minden ; idejét szentelte. Akit ő még mindig gondtalan fehér lelkű, ártatlan leánykának hisz. i Aki pedig inár nagy leány számba megy. Es ezt a körülményt figyelembe kell ám venni.

Egy fürdőhelyen jutott tudomására annak, hogy leánya már nyiló rózsa.

Ott sétáltak a szegélyezett, apró kavicsokkal behintett utón. Anya és leánya. Kart—karba öltve. Mar több hete tartózkodtak a fürdőn s számos ismeretséget kötöttek. Sokan üdvözölték az anyát és leányát. Szinte ők képviselték a fürdőn a szépséget. Az ízlést. Akadt is hódolójuk.

Még az asszonyon sem látszott meg a mögötte maradt éveklszáma. Vonalai nem árulták el korát. Pedig rég letűnt már arcáról az ifjúság hamva. S hajában is megcsillant az első fehér hajszál. Az ősz előhírnöke.

De titkolta. Nem akarta mutatni. S önmagát is áltatta. S a felületesen oda-