Szatmár, 1910 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-09 / 2. szám
XXXVf. évfolyam 2-ik szám. Szatmár, 1910. jan. 9. FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS HETI LAP. ELŐFIZET ESI AH : Helyben : Vidéken : Egész évre 4 kor. Egész évre 6 kor. Egyes szám ára iO fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: Dr. VERÉCZY ERNŐ. Szerkesztőség : Petőfi-utca 1. szám. Kiadóhivatal: Deák-tér 3. szám. Mindem« mi ű ri'ink a feiadnhivatalbau fizetendőkMegjelenik minden vasárnap. Az ország jövője. Több mint negyven éve folyik a kibontakozási processus Magyarország és Ausztria között. Alig köttetett meg 67-ben a kiegyezés a két állam közt és máris beköszöntött ezen paktum megváltoztatásának szükségessége. — Ugyanis kiderült, hogy a Magyarországra rakott béklyók oly súlyosak, hogy teljesen meggátolják hazánk természetes fejlődését. Amig kisebb államok is uj életre ébredtek, addig mi lemaradtunk a nemzetközi versenyről. Sem politikailag, sem köz- gazdáságilag nem bírjuk azt az állást betölteni, a mely egy 20 milliónyi népet itt Európa közepén megilletne. Ausztria gazdagodott, ellenben mi szegényedtünk. A kiegyezést tehát helyesbíteni kellene. A nagy kérdés csak az : hogyan es mint ? A 67-es kiegyezésnek két része van : a politikai és a közgazdasági. A harc a két ország között eddig inkább az első, mint a második körül folyt. Függetlenség, önállóság — bizony szép szavak, nemes törekvést képviselnek, csakhogy valljuk meg őszintén, Magyarország gyöngének mutatkozott ennek kivivására. Fabri- czius ezredes szelleme kisért ma is a képviselőházban, —- minden pillanatban készek lehetünk egy erőszakos kormány uralmára. Elnapolás, feloszlatás, uj választás : igy fest parlamentáris kormányformánk. Ma is ott vagyunk, a hol voltunk : a nagy bizonytalanság előestélyén. Midőn ezen érzelmek fogják el valónkat, töprengve hazánk balsorsán — önkéntelenül is arra a következtetésre jutunk, hogy aligha jó utón haladtunk eddig ? Azt az emt, a mely- lyel bírunk, mintha nem jól alkalmaztuk volna ? Látjuk, mint szállanak alá még a remények is. — A koalíció magyar hadsereggel ment a csatába és aztán még a századnyelvről is kénytelen volt lemondani. Valljuk be őszintén, hogy gyengék vagyunk. Ne ámítsuk magunkat. Ne tegyük bolonddá népünket ; — ne keltsünk olyan vágyakat, amely$íí1ekm^felelninem tudunk. Csináljunk reális politikát. Haladjunk fokról-fokra. Vessük magunkat teljes erővel a közgazdasági kérdésekre s az ezekkel összefüggő problémák megoldására. Teremtsünk jólétet az országban, erősítsük iparunkat, kereskedelmünket. Vagyonosodjunk. Mi kell ehhez ? A feltételek megvannak. Hazánk gazdag ősterményekben. Ma már van elég szakképzett munkásunk is. A mi hiányzik, az a tőke. Tőkét azonban mindig lehet keresni utánjárással szolid vállalatokhoz. A vállalkozási széliemet tehát éleszteni kell és adjunk ennek szabad szárnyakat. Támogassuk a munkát minden téren. Reformálnunk kell először is önmagunkat. Csak gazdag államok lehetnek önállók. Ezért félre a túlsók politikával — és előre az izmos karokkal. Dolgozzunk. Felhívás! Magyarország valamennyi tekintetes T anitótestületéhez, A Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Tanítótestület folyó évi november 5-én Dalok. i. Te voltál a szivem egyedüli vágya, Te voltál a lelkem tündéri szép álma, S ime porba hullott minden vágy és álom, Nem te lettél: A bubánat lett hűséges párom. * Esti szellő ébred, s útra kél a tájon, Boldogtalan szivvel az utakat járom; Meg-megállok. ott, hol világosság árad, S elgondol ®m: Mily boldog az, kit nem üz a bánat. II. Rajongó lelkem sötét buja Arcomra vonta fellegét, Szivemben rezg a bánat húrja, S előttem minden oly setét . . . A fényes napnak tűzsugára Viharos éjjé változott . . . Kerül a lelkek boldog álma, S bolyongok, mint egy átkozott. * A napok lassan, fájón telnek, Az éjek hosszuk, kinosak, S hogy mennyi forró könyet ejtek, Azt egy kis arczkép tudja csak, Csak egy kis arckép az egyetlen, Mi engem el még nem hagyott Ha már a napot elvesztettem, Őrzöm e lehullt csillagot. s. Nagy Lajos. A kotlós. Irta: Móricz Zsigmond. Az udvar tele volt mindenféle öreg géppel. Egy rozsdás vén lokomobil gubbasztott középen ; nagy bugáju napraforgó nyurgult föl mellette. Járgányok, apró, fakópiros cséplőgépek s számtalan géprész hevert szanaszét a napon. A súlyos kerekek közt fölverődött a buján sarjadó tavaszi dudva. A fiatal gépész vidáman dolgozott köztük. Egy tőkén ülve, kidülledt szemmel nézte a munkáját egy parasztsiheder. — Mi lesz abbu!, gépész ur ? — Árnyéi. A suhauc látta, hogy a gépész ur nem akar magyarázni s tovább tátotta a száját nagy áhítattal. A derék fiatal mester elmosolyodva vetett a fiúra egy félpiliantást s elgondolta, hogy ő is ép ilyen szájatáti gyerek volt, mikor valaha régen a „tüzesgép“ mellett felbizseredett benne a vágy, hogy ő is mestere legyen a csuda-állatnak. Isten segítségével, maga erejéből el is érte. „Csetneki urnák“ szólítja őt már a pap is, meg „gépész urnák“ süvegeli a falu. Pedig bizony, ha az ekeszarva mellett marad, „hallja Miska!“ volna ma is. Fölegyenesedett s kezében a súlyos szerszámmal, mosolyogva nézett a fiúra, mintha neki mesélte vón ezeket. — Hiszem minden jó volna. — gondolta tovább és fehér zsebkendővel oldalra törülte barna haját, — csak az aszonykával ne vón annyi baj. — Hess! — kiáltott rá a suhane egy mellette kapargáló tyúkra. — Fogd meg azt a kotlóst! — rikkantott a gépész. A suhane felugrott; rá a kotiósra ; ez
