Szatmár, 1910 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-27 / 9. szám
XXXV!. évfolyam 9-ik szám. Szatmár, 1910. febr. 27. FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS HETI LAP. ELŐFIZETÉSI ÁR : Helyben : Vidéken : Egész évre 4 kor. Egész évre 6 kor. Egyes szám ára IO fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: DUSZiK LAJOS. Szerkesztőség : Petőfi-utca 1. szám. Kiadóhivatal: Deák-tér 3. szám. Mindenm-aű dijak a kiadóhivatalban fizetendők. Megjelenik minden vasárnap. Naptáregyesités. A közérdeklődésnek van egy dédelgetett kedvence, kit becézni, kendőzni soha meg nem szűnik ; gondolatokat emészt meg, erőt, nagy, jobb sorsra érdemes erőt tördel össze s önző kapzsiságában a közfigyelmet egészen magának köti le, ez — hét magyar átok egyike — a politizálás, mely tőlünk — hála — „karddal és rabláccal van elzárva.“ Annyi baj van itt közöttünk, hogy ha egy napon elfelednénk is „meddő (?) közjogi vitákkal“ sorvasztani erőnket, békóba verni figyelmünket s annyi kiáltó jajaink elől az ő démoni kebelére rejtőzni: akkor ijednénk meg isten igazában. Van itt — a mi közéletünkben. társadalmunkban annyi megszivelésre méltó jelenség, hogy azokra is jó egy kis figyelmet — csak legalább a fölösleget — fordítani; van itt annyi baj, hogy ha az egyszer mind meggyógyulna, talán a sánták is táncra perdülnének ! Akkor a „közjogi viták“ sem volnának talán többé meddők : egyszeriben megtermékenyülnének ! A mi társadalmunk oly annyira tagozott, annyi irányba rángatják szekej rét, hogy csak mélyebre ásódik alatta a kátyú, annyira ellentétes törekvés morzsolja kebelében egymást, hogy a ! kifelé hatásra bizony édes-kevés erő : jut. No de nem — politizálunk! Most csakugyan „társadalmi lap“ akarunk lenni. A sok siralomra hangoló jelenség mellett, a sok tátongó seb előtt olyan jól esik megpihenni egy kevés figyelemre méltatott, mégis végtelenül fontos, szinte történelmi mozgalom — számban menő törekvés előtt! . . . Ez a hazafias gör. katholikusok mozgalma. A naptárt egyesíteni akarják. A régi Julián-naptár helyett ők is a Gergely-félét kívánjak alkalmazni. A két naptárrendszer természetét e helyen nem közölhetjük; de elég legyen reámutatnunk arra a különbségre, mely főünnepeink s a gör. kath. főünnepek között olykor két hétre növekedik. A kérdésnek a hitéleti berendezkedést illető része nem tartozik ide. De van ennek a. mozgalomnak igen nagy társadalmi jelentősége. Visszaadjak egy pár százezer kenyérkereső munkásnak a tőle elvett munkanapokat! Hiszen ezelőtt kétszer kellett ünnepelnie. Egyszer a nagy társadalommal, másodszor saját felekezetével. Visszaadjuk a vegyes házasságban élő családok jó részének nyugalmát ! A kétszeres ünnepek kétszeres kiadásai, a részleges ünnepléssel megbolygatott családi rend folytán beálló ellentétek — mind elmaradnak. A törvénykezés, igazságszolgáltatás folyamata, mely megakadt a fele- I kezeti ünnepekben, egy nagy akadálytól megszabadul. A terminus-tűzésnél nem kell annyi vallási igényt szem előtt tartani. De itt van egy igen fontos motívum — a naptáregyesitésre: a népoktatás ! Kivált mióta az államosítás olyan tiszteletre méltó nagy lépést tett e téren. A nemzetiségi vidék egy jókora részét gör. kath. vallásu nép lakja. Gyermekeinek ünnepelni kellett az általános keresztyén, — speciális katholikus — és saját felekezeti ünnepein ! Mit jelent ez ?. .. Egy csomó vakációt! Egy nagy munka-akadályt 1 Mert ünnepelni joga van mindenkinek ! S ünnepeken dolgozni vallási tilalom ! Tiz-husz speciális ünnepnap miatt soAz én utam. Az ón nagy utam, nem tövistelen, Az én utam : a sóhajok útja ; Remegő lábam százszor sebezve , Oh milyen régen, fáradva futja. Sok tüske-bokor, megszaggat tépdes, Aljábpl rám les sok mérges kigyó ; Vésztjósló hollók fekete ser'ge, Szálldas előttem, mint útmutató. Nincsen itt: „élet,“ tavasz, kikelet, Sziklás kemény ut nem ad virágot, Búgó vadgalamb, dalos pacsirta Messze kerülik ezt a világot. Vajh’ tart-e soká?.. mikor lesz vége.. ? Kell-e még járnom nagy kálváriám . . ? És a végcélnál, nyugalmas álom, Balzsamot adó, vár-e majd reám ? ... Debrecen, 1910. február hó. Hajdú Árpád. Póruljárt méztolvajok. — Közli: Pataki Béla. — Az ország számtalan „Hid.vég“ nevű községeinek egyikében történt a következő tragikus eset : Van annak a Hidvég községnek egy már csak azért is igen derék Sz. L. nevű tanítója, mert nemcsak szereti a mézet, de ! azt saját maga termeli is, lévén neki csinosan berendezett méhese és méhesében szépszámú országos egyesületi kaptára, az természetesen valamennyi benépesítve. A tanító uron kívül azonban Szántó István és Kukli András ugyancsak hídvégi lakosok is szerették a mézet, avval a lényeges külömbséggel, hogy sem országos egyesületi, sem Boconádi , sem semmiféle kaptáruk, de még csak égy szál méhök sem volt: összebeszéltek tehát és elhatározták, hogy a tanitó ur méhesében fogják érvényesíteni azt a nagyon praktikus cucüista elvet, hogy : Ami a tied, az az enyém, de ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd.“ Az elhatározást a tett követte s a mézre áhítozó két jóbarát már a következő szép holdvilágos estén belopozott a tanító ur méhesébe s az áldozatul kiszemelt 60 kaptárba dohányleveleket raktak s azt meg- gyujtották, hogy a dohányfüsttel a méheket leszéditsék. Ez a gonosz manipuláció csakugyan sikerült is a szövetséges társaknak egypár kaptárnál; azonban mivel a méhek nem nagy barátjai a dohányfüst illatának, az erős füst szagára olyan indignációba jött a többi kaptár népe, hogy a kaptáraiból kitódulva, kegyetlenül összeszurkálták a két méztolvajt, akik kézzel-lábbal, de üres kézzel menekültek az egyenetlen csata színhelyéről. Ez azonban még nem volt rajok nézve elég csapás, mert a dús szüretelés „édes“ reménységének ilyetén csúfos rneghiu ulta mellett ráadásul még annyira meg is dagadt a töméntelen sok méhszurástól mind a kettejük feje, hogy reggelre még a szemöket Sem tudták kinyitni.
