Szatmár, 1910 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-13 / 7. szám
i /y T XXXVI. évfolyam 7-ik szám. Szatmár, !9!0. febr.13. / / no a 14 FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS HETI LAP. ELÓFIEETESI AB : Helyben : Vidéken : Egész évre 4 kor. Egész évre 6 kor. Egyes szám ára !0 fillér. Közegészségügyünk. Már köteteket tesz ki azoknak az újság-cikkeknek száma, melyek e címen láttak nyomdafestéket. Annyit írtak s beszéltek már róla, hogy szinte félve szólalunk meg, látván a nevezetes többséget, mely ez ügyet agyon cikkezte. De szólunk róla, mert a nagy érdek mindig bir annyi fontossággal, hogy fölötte megálljunk eltűnődve, az okokat kutatva. Azok a kis koporsók, melyek igy tavasz felé oly sűrű rajban vonulnak ki a temetőkbe — ezek a néma hollóseregek vádolnak s vádjuk a szivünkön talál. E napokban 90 iskolás gyermek fekszik otthon. Az iskolák bezárva.^. Bekövetkezett az évról-évre szinte már várt szomorú nagy vakáció. A jövő nagyságának reményei küzdelmeink sikerének letéteményesei — a gyermekek — vergődnek a betegágyon ! . . . Szomorú iskolai szünet 1 veszteség ez a pár heti vakáció, pedagógiai s egyéb szempontból. És ez évről-évre beköszönt. Talán már az iskolai naptárakat is úgy lehetne készíteni. Előre beállítani a téli íekete vakációt. Szinte várjuk már. A Duna .... Duna, Dráva, Száva, Tisza, Kossuth Lajost sírja vissza, Suttogja a fenyő lomb is : helyzetünkön „apánk* ! jobbíts . , De hiába sóhajtozunk, Tetsz halott az iroti jogunk, Szivünk minden dobbanása Utat nyit a könny hullásra . . . „Kossuth apánk /“ ébredj, ébredj, Légy csillaga sötét éjnek, Szövétnekünk alvó félben. Ne engedd, hogy veszély érjen ! . . Honszerelmed láng szellemed, Megerősit, csudát tehet, Tűnni etünk ha reád száll Nem hajlangunk mint a nádszál . Mivé lett a kuruc magyar ? . . . Pázsit helyén száraz avar, FELELŐS SZERKESZTŐ: DUSZIK LAJOS. Szerkesztőség: Petefi-utca 1. szám. Kiadóhivatal : Deák-tér 3. szám. Miaáemi^aű dijak a kiadóhivatalban fizetendők. Megjelenik minden vasárnap. szülő remegéssel, a gyermek a vakáció mindenkori édes sejtelmével^ Már-már megszoktuk ! De nem jól van ez így ! Elég már ebből ennyi! Drága az emberiség ! Különösen ezerszeresen drága a gyermek anyag ! S ennek megóvására teszünk a legbecsesebbet. Az orvosi kongresszus tanácskozott az érelmeszesedésről, az aggság legyőzéséről, csak az életre mduió s a jövő emberiséget k pviselő gyermekekről elfelejtett tanácskozni. Miként óvhatjuk meg, miként tehetjük erős izomzatú és erős idegrendszerü, ép testű s lelkű emberré a gyermekeket ? E kérdésről legkevesebb szó esik. Pedig fontos e kérdés ' Fajunk élet kérdése ez ! A beteg gyermekek nemcsak testileg, de szellemileg is elgyöngülnek : a betegeskedő tanulók nem szoktak egyesrendüek lenni! Miért ? . . Mert a betegség nemcsak testi — szellemi erőt, de főleg időt rabol! Szomorúbb, hogy ez idörablás nem- csupán subiectiv, hanem mint a bezárt iskolák mutatják — kárt vallanak a többi iskolatársak is s ebben a vonatkozásában bizony erősen obiektiv is. Itt tenni kell valamit. Nem az iskolák bezárása segít ezen a bajon, az a legkevesebbet; az már csak eredmény, szomorú, kiáltó eredmény. Preventív intézkedésre van itt szükség, melyek gátat vessenek a — járványnak, a ragadós betegségeknek. A ref. felsőleányiskolában és tani- tőnóképzőben hatalmas fali tábla hívja fel a figyelmét a ragadós betegségek körüii teendőkre. Ez elég dicséretes dolog ! Csakhogy e lépést a másiknak is követnie kell. És be kell látnunk, hogy ez a kérdés első sorban a mi ügyünk s nem az ovosi tudományé ; már baj van midőn hozzá kell folyamodnunk. Az egészségtant a legújabb időben kezdik tantárgygyá tenni a felső gimnáziumi osztályokban. Talán lassan levándorol az alsó osztályokhoz is és kivándorol az iskolából oda, ahol legnagyobb szüksége van reá, ahol az elvek, szabályok érvényesülnék, s ahol azok nem a tudós légmentesen elzárt patentjei, hanem a kicsiny emberek fegyverei legnagyobb ellenségüc, legsiralmasabb veszedelmük — a betegség — ellen. Nem is a jó sorsban levő, jól szellőzött száraz lakásban óló, jól táplált fiatal uraknak van ezekre az egészségi Százados tölgy koronája Hull lassanként föld porába . . . „ Vihar után tisztul a lég.* Nincs meghalva a magyar még, „Megvirrad még valahára,“ Hajnal derül a hazára! . . . Dombi Lajos. Féltékenység. Németből ford.: Vajthó Lajos. Durva, nyers, féktelen ember volt. Szemében a szenvedélyesség lángja lobogott. Mindenki félt tőle, pedig a modora udvarias, előzékeny volt, de első pillanatban látszott, hogy mindez csak álarc, hogy mögötte vad szenvedély szunnyad, moly minden pillanatban előtörhet, rombolva zúzva mindent. Számtalanszor párbajozott már s egyik ellenfelének sem kegyelmezett. A legcsekélyebb ok miatt is belekötött bárkibe. A feleségére roppant féltékenyke- dett. Ha karonfogva végig ment vele az utcán s akárki ránézett a feleségére, minden vér a fejébe szaladt s kevés tartotta vissza attól, hogy rárohanjon az illetőre s széttépje. — Az ó szerelmében nem volt semmi gyöngédség, semmi finomság ; olyan volt, mint egy vadállatt, amely mindenkit fölfal, aki a párjához közeledik. A felesége, ez a csodaszép asszony szenvedett legtöbbet az urától. Tudta, hogy az őrülósig szereti a férje, de ha az egyik pillanatban térdre borulva csókolta a ruhája szegélyét, a másik pillanatban már megint a dacos, féktelen ember állt előtte^ — Keveset járt társaságba, kímélni akarta magát is, urát is. Feltűnő szépség volt s igy nem csoda, hogy ha bárhol is megjelent, megbámulták,
