Szatmár, 1908 (34. évfolyam, 2-51. szám)
1908-02-09 / 6. szám
február 9 S Z A T M Á R táblázat összehasonlítás végett a régi és az uj fizetéseket tünteti föl. íme: Hadnagy régi fizetése 1680 K új fizetése I. 2000., II. 1800., III. 1600 K Főhadnagy régi fizetése 2040 K uj fizetése I. 260Ö, II. 2400,111. 2200 K Százados régi fizetése I. 3000, II. 2400 K uj fizetése I. 3600, II, 3000 K Őrnagy régi fizetése 4008 K uj fizetése I. 4800, II. 4400 K Alezredes fizet, változatlan maradt 5400 K Ezredes régi fizetése 7200 K uj fizetése I. 9600, II. 8400, III. 7300 K Vezérőrnagy régi fizetése 11.400 K uj fizetése 1.12.600,11. 11.400 K Altábornagy régi fizetése 14.016 K uj fizetése I. 16.000, TI. 14.016 K Táborszcrnanagy régi fizetése 16.800 K uj fizetése I. 18.000., II. löüOO K Mindenesetre ajánljuk az uj fizetéseket összehasonlítani az igazságügyminiszter által a bírák, ügyészek és jegyzők, valamint a körorvosok részére a „jövőre“ ki látásba helyezett fizetésekkel. És mindenki alkosson véleményt és Ítéletet magának e kérdésekben. Falusi levél. Kedves szerkesztő ur ! A „Szaímár“ kedves ismerősünk, járatos mihozzánk rég idő óta. Ennélfogva roppant szenzációt keltett a családban, midőn az uj év elején kivetkőzve nyűttes köntöséből, divatos, előkelő öltözetben köszöntött be. A megujhodott kedves ösmerőst nagy érdeklődéssel vettük körül. Nézegettük, birál- gattuk. Milyen formás, Ízléses, tartalmas, változatos. Egy egész sereg előttünk is jobbára ösmerős munkatárs! Azt hiszem, hogy a kibontott zászló alá kebelbeli többi lelkésztársaim is sorakozni fognak. Az igyekezet és akarat megvolna mibennünk, dehát nagyón nehéz a falusi papnak az állapotja. Nincs nekünk miből meritgetni. Nagyrészünk ott él, ahol jóformán története sincs a világnak. Távol a tudományok forrásától, a művelődés eszközeitől, kiapadt vagy sekélyes kútfők mellett kell szomjuhoznunk. Nagyon igénybe vett szegényes jövedelmünkből egy-két lapra ha elszakadhatunk. A nagy egyetemes egyháznak is, amelynek fentartó oszlopaira, a papságra, sorsunk javítására mindég olyan kevés gondja vala, a parókhiális könyvtár felállításával még csak most jutott eszébe, hogy ,a papság tudo- mányszomjának kielégítése, művelődésének elősegítése végett lehetne és kellene tenni valamit. Ennek azonban mi már kevés hasznát látjuk. Majd csak emberöltő múlva az utánuk jövő nemzedék táplálkozhatik belőle, ha ugyan avas szaga miatt — mint amilyen az eddig megjelent két kötet egyháztörténet — érintetlenül ott nem lepi be a por a si- fon tetején. Mindezeket a világ nem tudja vagy nem veszi gondolóra. Sőt nagyon kész kényelem- szeretettel, restelkedéssel vádolni bennünket. Ah hiszen minden téren vannak', akik hivatásukkal keveset törődnek, És ha azt mondjuk, hogy e gyarlóságban nem leledzünk, csak magunkat csaljuk meg és nincsen igazság mibennünk. Mindazáltal más mélyebb okai vannaji a papság elmaradottságának, félrevonulásának. Ki tudná azokat elsorolni, megnevezni, megmagyarázni! Ilyenkor télen valami nehéz köd borong a falusi papi hajlékok felett . . . Nincs nekünk semmi bajunk. Úgy megszoktuk már; olyan kedves a családi otthon, hogy szinte kimozdulni sincsen kedvünk. És mégis mintha valami fojtó légkörben élnénk. Talán az a rettenetes egyedüiiség és elhagyatottság, amelyben élünk . . . Talán a téli természet kietlensége, amely annyira példázza életünket s elzár egyedüli barátunktól, a természettől is . . . — Hagyja csak, — monda. — A cselédségét mar jőelőre eltávolítottam, hogy ne alkalmatlankodjanak. — Most már sajnálnám, — folytatta azután, ■— ha előbb hatna a szerem, mint ahogyan számítottam. Meg voltam győződve, hogy a kávéliázban fogja bevárni a végét és nem tartottam szükségesnek, hogy ott legyek annál a jelenetnél. Nein reméltem, hogy önnel még itt találkozni fogok, de igy is jó. Legalább alkalmam van elmondani, miért öltem meg. — Én és az ön felesége valamikor szerettük egymást. Én erős akarattal, meleg lélekkel, ő kétségbeesett, bolond odaadással. Nekem sohasem kellett más asszony csókja, és ő sem szeretett soha mást, csak engem. Hazudott, amikor önt csókolta, a lelke ott* járt akkor is, amerre én. — Szegények voltunk mindaketten és akkor csaltuk meg egymást először, amik^ azt hazudtuk, hogy szerelmünk pótolja a kenyeret. Én akkor jó voltam, tiszta és nemes, az az asszony sem adta még el magát és nem szeretett mást, csak engem. Ott kezdődött a vétkünk, amikor hallgattam a kisértés szavára, amely arra kényszeritett, hogy oda dobjam a szivem felét kenyérért. — Ez a bűnöm juttatott a pokolba. Munkába hajtottam a két karomat, amely ölelésre volt teremtve. Rápazaroltam az ifjúságomat arra a csúnya dulakodásra, amelyet kenyérkeresetnek neveznek. Elvesztegettem a boldogságomat. És megbün- hödtem érte. Most itt vagyok. A pokolbú! jöttem. Szabó lehunyta a szemeit. Percről-percre érezte, mint hagyja el tagjait az élet. Mintha messze-messze járna már innen, úgy zúgott fülébe az idegen beszéde. — Három évig bolyongtam a nagy világban, kergetve a boldogságomat, amelyet pénzért akartak adni az emberek. Mondhatom, nem könnyű dolog pénzt keresni. A munkámon különben sem volt áldás és százszor is élűiről kellett kezdenem. — Mikor aztán elértem a célomat, már rossz ember voltam. Kivettem a mások szájából a kenyeret^ hogy nekem több legyen és nem voltak többé tiszta gondolataim. Bízó szerelemmel szerettem az én asszonyomat, de a szerelmes gondolataimban is ott kisértett az a tisztátalan vétek, amely először elválasztott tőle. — Amerikában egy bolond gróffal ismerkedtem össze, aki kuruzslással foglalkozott. Együtt jöttünk vissza, ő itthon a- karta elkölteni a pénzét, amit odakinn ke- .resett és én is, én is hazavágytam. Parison át utaztunk errefelé és kiszállottunk Monte- Cáriéban. Próbára akartam tenni a szerencsémet, mert már megrögzött bennem a bűn, és nem találtam elégnek azt a sok piszkos pénzt, ami zsebemben volt. Azon az estén Talán a lehervadt remények, eltemetgetett vágyak sírjából a téli szél szárnyain fel-fel siró sóhajok . , . Nyáron meg, ki ne tudná hogy a falusi papi irodákban rendesen kiszárad a kalamáris. A megélhetés után kell látnunk. Úgy van szóról-szóra, a mint az irás mondja: nekünk, az isten igéje hirdetőinek, a művelt huszadik század dicsőségére orcánk verejtékével kell keresni és enni kenyerünket. Ilyen körülmények, gondok, verítékek között újságírással bíbelődni ugyan kinek volna kedve ! De hagyjuk a panaszt, Úgy sincs aki azokat meghallgassa, megorvosolja. Bezárom levelemet. Még csak azt említem meg rövidesen, hogy nemrég folyt le nálunk is a gondnokválasztás, a politikai közegekben az • előljárósági tagválasztások. Sajnos, hogy mindeme ténykedéseknél a pálinka viszi a főszerepet. Rettenes és mindinkább terjedő vészes nyavalyája ez a mi népünknek. Ez ellen hasztalan minden küzdelmünk. Hiaba emeljük fel óvó, feddő szavunkat a szószéken, a nyilvános egyházi közgyűlésen. Hiába nyom, szőrit benünket a nagyon szűkös aratás miatt a szükség, szegénység. Sok, igen sok családban már is elfogyatkozott a kenyérnek való és erre a veszedelmes méregre mégis jut, előkeresik a föld alól is. Az volna az emberiség örök hálájára érdemes, aki ennek a gyógyító ellenszerét feltalálná! Tisztelek mindenkit. Ezzel szokta a kisfiam is rendesen végezni a leveleit. Kiss Bertalan ref. lelkész. A Deák Kálmán asztaltársaság jótékonycéiL mulatsága febr. 16-án lesz a Vigadóban! elvesztettem az egész vagyonomat, amit kétségbeesett erőlködéssel kuporgattam össze. — Amikor hazamentünk a szállásunkra, már tudtam, hogy mit fogok tenni. Amint a pajtásom elaludt, fölfeszitettem az orvos- ságos szekrénykéjét, kivettem belőle egy halálfejes apró üveget, — ismertem már jól, és néhány csöppet beietöltöttem a félig kinyitott szájába. Azután előkerestem a párnája alul a tárcáját, amelyben papírjait j őrizte, — és most itt vagyok, — Megöltem önt, aki az utamba állott és elvásárolta az asszonyomat. Amikor elment hazulról, itt állottam a kapujában. Követtem. Utána mentem, amikor belépett a kávéházba, gyorsan ledobtam a felöltőmet és rohantam a konyha folyosójára. A legelső pincértől, amelyik szembejött reám, elragadtam a tálcáját és vittem önnek. Az idegen elővette az óráját, rápillantott és fölállott a helyéről. Az ajtóból még- egyszer visszanézett Szabóra, aki élettelenül hevert a kereveten. Azután igy szólott: — Most pedig-viszem azt az asszonyt. | Nem a szerelmes mennyországba, hanem a j romlásba, bűnbe. A pokolba ! *•' p:- ' <%r
