Szatmár, 1908 (34. évfolyam, 2-51. szám)

1908-02-02 / 5. szám

február 2 S Z A T M Á R 3 570.147 (27.4%), nem tud 1.504.647. Ezek­ből a számokból tehát kitűnik, hogy nyelv tekintetében a magyarság 4°/0-kal múlja fölül a nemzetiségieket. Ha a magyar nyelv­tudása általában vétetnék alapul, ez az arány 79%-ra emelkednék. De mert nem nyelv, — hanem az irni-olvasnitudás lesz valószínűleg a feltétel, az arány igy alakul : a 2.248.166 magyar közül ir-olvas 1.820.410 (81%); a nem magyarok között ir-olvas 1.143.797 (55.1° o), a magyarság többlete tehát 676.613. Elég tekintélyes különbség • arra, hogy a magyarság politikai túlsúlyát megóvja. A nemzeti politika egyik alaptétele azon­ban az lévén, hogy csak az az állampolgár gyakorolhat politikai jogokat, folyhat be a közhatósági tevékenység irányításába, aki az államnyelvet érti és használni tudja, ha az összes polgárok választói jogát az irui- olvasni tudás feltételéhez kötjük, okvetlenül meg kell követelnünk, hogy a magyar nyelven irás-olvasás alakjában valósuljon meg az a föltétel. Ezen az alapon pedig a nemzetiségek! 1.143.797 Írástudójából csupán 453.885 (38%) lesz választó, mivel csak ennyi tud magyarul is irni-clvasni. Ez a kü­lönbség pedig lényeges. Mert az 1.820,410 Írástudó magyar választóval szemben, csak 453.885 írástudó nemzetiségi választó állván .— a magyarok számának egynegyede — a magyarság fölénye biztosítva van. Ez a kü­lönbözet pedig csak úgy csökkenhet, ha a nemzetiségek megtanulnak magyarul. Ez pedig csak úgy történhetik, ha magyar­nyelvű iskolába járnak. Tudjuk, hogy a nemzetiségek ellentállásának fészke az isko­lájuk, amely útját állja a magyar nyelv megtanulásának. A fentiekből tehát láthatjuk, hogy mily fontos és mily messzire kiható következé­sekkel jár, hogy a magyar nyelv szerepel-e a választói jogosultság elnyerésének feltéte­lei között. A függetlenségi párt egyetlen tagjának se szabad ennek követelésétől el- állani. A legsúlyosabb hazaárulást követi el aki ellene lesz. És ha a magyar nemzeti túlsúlyt akarja a parlament megvédeni, ne a többes szava­zat. körül motoszkáljon, hanem a magyar nyelvnek adja meg törvényes, ősi jogát. A HÉT. — Szavak-szavak-szavak. Ezzel jelle­mezhetjük a delegáció múlt heti ülésein történteket. A félhivatalos kormánysajtó el­ragadtatással emlékezik meg Aerenthal kül­ügyminiszter kegyességéről, aki oly úri elő­zékenységgel hallgatta végig a delegátusok „nemzeti“ kifakadásait. Igazán nagy áldozat volt ez a külügyminiszter úrtól. És megható az ő türeliüe. Hálásak lehetünk érte. Azért ugyan minden marad a régiben. A hadse­reg lobogója feketesárga,"a magyar ezredek, i katonai épületek címere a kétfejű sas, a a tengeri lobogók az osztrák császári ház családi színe, címere az osztrák címer . . . éppen úgy, mint régen. Mindenesetre rokonszenvesen viselked­tek a delegációban mágnásaink. Thoroczkay Miklós gróf a román királynak és kormány­nak a magyarországi román agitátorokkal folytatott veszedelmes trafikálásáról rán­totta le a leplet ; Zichy Tivadar gróf a magyar cimer és lobogó jogának érvényre- juttatását követelte erélyes és önérzetes hangon. Szeretnek felszólalását egész ter­jedelmében reprodukálni, nemcsak bátor igazságáért, de azért is, hogy mindenki újból átérezze, micsoda gyalázatos, alávaló jogtiprással fizet a közös külügyi kormány a rávesztegetett sok milliókért. Minden úgy van, konstatálja Zichy gróf, mint az annyit szidott Kálnoky idejében. Egész külképvi­seletünkben, hadi tengerészetünkben csak az osztrák jelvényeket látjuk. Magyar zászló magyar cimer, magyar szó sehol, sehol. Ellenben évek óta törik a fejüket Bécsben a „közös“ cimer kisütésén, ami sehogyse sikerül, aminthogy képtelenség is. A közös cimer közös államot, Gesammtmonarchiát jelent, ez pedig ellenkezik a magyar köz­joggal és Magyarország állami önállóságával — monda Zichy Tivadar. Hiszen ezért kel­lene a közös cimer Bécsnek ! — A külügy­miniszternek pedig ezekre egyetlen szónyi felelete sincs, hanem beszél a macedóniai rendszabályokról . . . S a végén természe­tesen megszavazták a külügyi költségvetést az utolsó millióig. civilizált csúfság nem akar következetlen lenni . . . Nemsokára újra kinyílt az ajtó és ün­nepélyes küldöttség lépett be, hogy a költő­nek köszönetét rebegjen. Jött a Díszlet, a Botrány, a Divat, a Milieu és az Irány. Vé­gül beosont a Bohóság, bukfencet vetett a levegőben és vidám akrobata mutatványokat végzett a padlón. — Én vagyok a Vicc-király, —• mondta — uralom az egész világot, amióta öreg ba­rátom : a Humor meghalt. Valóban a teme- tőben’fekszik eltemetve, nem tetszhalott, való- szinüleg — doktor kezelhette. Nevetett ezen az elcsépelt tréfáján. A költő igen udvariasan fogadta a kül­döttséget, a nőknek bókokat mondott és biz- tositotta a Botrányt és a Bohóságot legna­gyobb jóakaratáról. Büszkén vonult el a ve­gyes társaság. Néhány perc múlva visszajött a Bohóság, csörgősipkáját megzörgette és ki­jelentette, hogy valamiről megfelejtkezett. — Miről ? — kérdezte a költő. — Megfeledkeztem — bucsuviccet mon­dani, — jegyezte meg vidám hangon és ki­röppent jelentékeny személyiségének tuda­tában. Alig ocsúdott fel a költő ijedtségéből: már újabb látogatót pillantott meg az ajtóban. — Nem ismersz, nem láttál még soha ? — kérdezte egy szelíd hang. — Nem, — felelte haragos pillantást vetve a nőre. — Tudom, mert én vagyok a Múzsa, — szólott szigorúan. — Ah, a Múzsa, örvendek nagysád, még eddig nem láttam önt . , . Részemről van a szerencse, — folytatta. Foglaljon he­lyet. Parancsol illatos havannát, egy pohár konyakot ? A Múzsa keserűen mosolygott. — Nem tudoK szivarozni, nem állok az idő magaslatán, mert már nagyon öreg va­gyok, — mondta elgondolkodva. Konyakot ? Azt nem ismerem, én csak a kasztiliai for­rásokból iszom ... És csodálom a felüle­tességedet és komolyan kérdezem, mért nem tartasz velem ? Van tehetséged, azt látom, de te visszaélsz az adományoddal. Hírnevet szerzek neked, amennyit csak akarsz, lelke­sedést a szép és nemes iránt és számtalan mást . . . — Ó, te nem csábitasz el nemes aján­lataiddal, — felelte fölényesen, nem akarok A katonatiszti fizetések felemelése midegyre föiszinre kerül. Nem értjük, mit álszemérmetlenkednck ezzel annyit. A kis­kutya is tudja, hogy bevégzett dolog a fi- zetésjavitás. Beck—Wekerle et comp. már régen elintézték. A függetlenségi pártot vagy a követelményt akarják talán megpu- hitani, előkésziteni ? Ugyan. A kvótaemelés után megadunk mindent, amit fentről pa­rancsolnak. Ezt pedig parancsolják, No persze, nem nyíltan. Wekerle megígérte, Wekerle akarja, hát meg is lesz. Igen élénken emlékszünk a miniszterelnök kije­lentéseire, amelyekkel a múlt évi december 13-án a pézügyi bizottság ülésében — a „Magyarország“ tudósítása szerint — „igen melegen emlékezett meg a tisztek anyagi érdekeiről“ . . . Hát hiszen szép, hogy a közös tisztek kedvéért a honvédekét is eme­lik, de ez még nem nemzeti vívmány, t. Ház. Domahidy Sándor. Egy munkás, tevékeny, puritán tisz- tisagu életet szakított ketté a múlt hé­ten a halál. A magyar föld őserejének egy nemes, igazán nemes tölgyhajtását döntötte le a végzet, váratlanul, kö­nyörtelenül. Domahidy Sáudor halálával újra kevesbedett azoknak a fajmagyar ma­gyaroknak száma, akik már úgyis oly kevesen vannak közöttünk. Eltűnt kö­rünkből az ősi, a magyar földből és a magyar levegőből fakadt virtusoknak egyik megtestesülése. A nemes ur, aki magánéletében mintaképe volt a szor­galmas, soha el nem fáradó gazdának, a finom, fenkölt érzésű férjnek, aki három évtizednél hosszabb házasélet után is az első évek rajongó gyöngéd­ségével szerette hitvesét; az odaadó családfőnek, aki gyermekei boldogsá­gát munkálta szüntelenül. Es mintaképe volt a közért tevékenykedő magyar ur­klasszikus lenni, akit csak az utókor fizet meg. A lelkesedés nem jól kamatozik. Vígan akarok élni, enni, inni, kacagni, csókolni. Jobb szeretem az osztrigákat és a pezsgőt mint az ambróziát és nektárt. Hírnév ! Nem egyéb, mint hangzatos szép szó; az utókor dicsőitésétől még senki sem lakott jól és a jövendő mámorra a földi zálogháztulajdonos nem ad egy fityinget sem. Ne zavarj ily üres ígéretekkel, különben kikacag a teli Wert- heim-szekrény. Minek kell nekem tehetség, a természetnek nem kellett volna fáradni. Az én tehetségem a közönség középszerű­ségében rejlik, ez adja a tántiemeket. Szó­val nem szeretem fölizgatni magamat, — Te javíthatatlan vagy, — válaszolta a szelíd hang. Körülnézett a szobában. Ele­gendő volt egy pillantása és meggyőződött arról, hogy a költészet nem honolhat itt. És szótlanul távozott a Múzsa a tantiem — ott­honból . . . Amikor ismét kopogtak az ajtón, a költő hangosan felkiáltott: —■ Ferenc, miért nem jelenti . . . E pillanatban fölébredt délutáni alvá­sából. — Micsoda bolond álmok voltak, — morogta bosszúsan. A következő pillanatban Ferenc ezüst­tálcán levelet kozott be. Felbontotta. A szín­ház ebben azt jelentette, hogy a legjabb vigjátéka — pályadijat nyert

Next

/
Thumbnails
Contents