Szatmár, 1908 (34. évfolyam, 2-51. szám)
1908-05-31 / 22. szám
4 SZATM ÁR május 31. hát ? Csak nem — otthon ? Avagy hónap végét érzi ? Mert elmaradását nem merem a közömbösség okával magyarázni. És mégis . . . Emlékszem, talán két. évvel ezelőtt Buffalo Bill szintén hónap végén ütötte fel sátorát, melybe jóval magasabb taksák mellett lehetett belépni, mint Thália templomába s még se panaszkodott csalódásról. Sajnálnám, ha hangsúlyoznom kellene, hogy az ország első akadémiájának jeles növendékei már csak önmagunkra tekintettel is föltétlenül megérdemelnek legalább annyi figyelmet és érdeklődést, mint nevezett ur „Wild West“-je minden ő látványosságainak dacára. Ezek urán áttérve a színészekre s előadásra, felhívom a közönség figyelmét a „jelesen végzett“ jelzőre. Mert ez sokat megmagyaráz és kritika már önmagában is. Az előadó művészetben ugyanis irányok vannak. Ott van pl, a nemzeti színház iránya, mely többé-kevésbbé irányt adó a sziniakadémiára nézve. Akik ennek az iránynak és müintézetnek hívei, a maguk részéről is egész nyugodtan megadják bemutatkozott növendékeinek a jelest. Az ellenlábasok már szigorúbban osztályoznak. Olykor a fejüket is megcsóválják s bizony (egy-egy erősebb jelenetnél) a sok fölösleges páthosznál és mimikánál közel állanak ahoz, hogy elbuktassák a növendéket. Ilyen jelenet bőven akadt a „Becstelenek“-ben. Elvégre azonban ezek elvi kérdések. Ha egyik irányon belül maradunk és ennek mértékével mérjük a benuitatkozottakat, be kell vallanunk, hogy derék mi nkát végeztek, megérdemlik a jelest. Mindenesetre sokat ígérnek abban az irányban, melyen elindultak. Némelyik közülök egy-egy szerepkörben már is művészit ad, pl. Harsányi Rezső, Czobor Gyula, Dobos Margit. Másiknak tanulásra, megfigyelésre, önfegyelmezésre van még szüksége, főleg a páthosz és mimika terén Andrási Dénesnek, meg Andor Máriának, de önmaguk garantálják már jövőjüket, mely részint a Nemzeti, részint a Vigszinház irányában viszi őket. HÍREK Szobrok. Mostanában ismét két nagy fia iránt rótta le a kegyelet és bála adóját a nemzet. így mondta egyik szónoka az ünnepségeknek. így szokták mondani máskor is, a többiek is. Hat valóban olyano.*. a mi szo- boremeléseink, mint az adófizetés. Erezzük, hogy tartozunk vele, néha egy lelkes pillanat hatása alatt szavazzuk meg a magunk terhére, — és aztán helyt is kell állnunk, igy kívánja a becsület, hát le is rój jak. Es az „ideális“ követelmények kedvéért az a különbség a kétféle ado.erovás között csak- , ugyan megvan, hogy a szoborért nem lehet végrehajtani bennünket. Ezenkívül azonban minden velejárója a kényszerű cselekvésnek megvan a mi szoborügyeinkben. Csinálunk szobrot, leleplezzük és átadjuk valakinek, hogy őrizze. Mi . . . mi ? H it nem elég, tia a szobor hajdani élőjét dicsőítjük, érdemeit magasztaljuk? Mi megyünk aztán a magunk utaiu. Amely ugyan nem a magasztalt pályafutással esik eg-ybe, de eredményekben, már tudniillik reánk nézve nem lesz kevésbé gazdag. És mit is akarnak a néhaiak? Elégedjenek meg a szoborral, amely végül is sok pénzbe kerül, és sok j kínos fejtörésébe az ünnepi szónokoknak. ! I Jegyzetek. Ismét akadt egy kis szenzáció. Egy hercegnő szökött meg egy soffórrel. Hercegnő, akinek egyik batyja, bizalmas embere a németek nagy Vilmosának és a többi szintén elég nagy pont a legfelső tízezrek között. Képzelem, nagy lehetett minden söffórök öröme, akárcsak annak idején a rigójancsiké. Később kiderült ugyan, hogy a soffór^nem amolyan sofíőr, nyug', lovas főhadnagy, ki a megtalálás reményével keresi nemesi előnevét. De hát ez nem nagyo i osztja a békés polgárság örömét. Mégis csak deré.c legény az a fiatalember! Es megindulnak a lélektani magyarázások, amelyeknek végén kisül, hogy az ember ember, ha még olyan hercegnő is. E« a kárörvendő tudat aztán kibékiti még azokat a mamákat is, akik első felhevülésükbeti talán aprehendáltak a szegény hercegnőre, amiért amúgy sem kelendő leányaikkal még ö is konkurrál. Talán sajnálják is már, hisz n valószínűleg az a sors vár reá, mely a Chimay hercegnőket és a Lujzákat üldözi. Tájékoztató. Május 31. Az Iparos Otthon majálisa. Május 31. A Kath. Tanítóképző évzáró ünnepsége d. u. 5 órakor. Junius 28. A „Deák Kálmán Asztaltársaság“ táncmulatsága. — Szerkesztőségi hir. A „Szamos“ fő- szerkesztését, Osváth Elemér halála miatt, dr. Tanódy Endre vállalta magara, — Gyászbir. Lapunk főszerkesztőjét, dr. Vájná Gézát, súlyos csapás érte. Édes atyja, Vájná Gápár f. hó 25-én elhunyt. A csalad a következő gyászjelentést adta ki: Alulírottak igaz és mély fájdalommal tudatják, hogy a hűséges férj, övéiért élő gondos családapa, szerető rokon, régi erkölcsök szerint való hivataltárs és jó barát pávai és göcsi Vájná Gáspár nyug. kir. törvényszéki bíró és ügyvéd, a nyárádvidóki hazafias társadalmi és egyházi élet oszlopos embere életének B8-ik, boldog és boldogító házas éleiének 41-ik évében f. hó 25-én d. u. 3 órakor meghalt. Mint az ős Marosszék székely bíróságának — még nem királyi, de —- választott törvényszékének jegyzője s az erdélyi — akkor egyetlen — kir. táblának fogalmazója szívta leikébe az igazság, jog keresésének szóraját; mint nyárádszeredai és dévai járásbiró gyakorolta az egvesbiró lelkét az igazságszolgáltatás legmagasabb régióiba emelő, független s csak lelki- ismeretéből s az igazság Ős forrásából me- aitö Ítélkezést; mint kézdivásárhelyi törvényhideg legényéletét annyi diága, poétikus órával aranyozták meg. De mindig olyan magaslatféléről nézte őket, olyan jóakaró mosolygással. Örvendett velők a karácsonyi estéken is, mert boldog volt, hogy azok a jó emberek úgy örülnek s mert nem akarta boldogságukat megzavarni. Néha lopva szánakozó mosolygás gyönge árnya futott át az arcán s tudja Isten 1 mégis úgy érezte, hogy a szánó mosoly mögött keserű fájdalom, néha irigység is lappangott. S most — mintha a szivét kicserélték volna, végtelen sóvárgás, epekedés tölti el egész valóját. Nagy pelyhekben hullott a hó:, mikor csaknem futva megérkezett. Nagy sebtében adta oda bundáját, kalapját az inasnak. — Már várják méltóságodat;—mondta a bizalmas szolga. Odabent csakugyan sürgés-forgás hallatszott s a nagy szobába nyiló ajtó mögött elfojtott örömkacagás, suttogás, sóhajtás és szepegés. Meleg szeretettel üdvözölték odabenn, a férfi megölelgette, az asszony pedig kedves szemrehányással fedhette meg :- Ugye már megint a fellegek között járkált s majdnem megfeledkezett rólunk, szegény földi halandókról ? — S boldog molygással mutatott az ajtóra, mely mögött a gyermekek nyugtalankodtak. Az apa megrázta a csengettyűt s a gyermekek örömmámorban úszva rohantak ki a szobából. Volt aztán örömsikeltás, nevetés, kacagás, mikor mindenki megtalálta a neki szánt ajándékokat. A tizennégy esztendős viruló leányka, a ház büszkesége, szemefénye, dalos pacsirtája, édes elpirulással forgatott kezében egy pompás, művészi emlékalbumot. Pirulása már a hajadoné volt, hiszen nagy lányoknak szoktak emlékkönyvet ajándékozni. A babák, játékok helyett szép himzőkészletet is hozott neki a Jézuska. Boldog pirulással rejtette arcát anyja kebelére s a jó Isten tudja, miért, — de mind a ketten sírtak! A két fin örömét leírni is lehetetlen. Fejér doktor ur csak nézte-nézté a gyönyörűséges képet. Szivét megmarkolta valami véghetetlen nagy keserűség, majd kellemes forróság ömlött el ereiben s mikor a szülők, gyermekek összekulcsolt kézzel, szemükben a boldogság örömkönnyével imádkozni kezdtek — hogy, hogy nem, de bizony úgy történt, — a keményszivü, hitetlen nagy tudós ujjai imára fonódtak össze, nagy szürke szemei könnyekkel teltek meg., A villanylámpa vakitó sugarai meg mintha mindnyájan azt az őszbevegyült dacos fejet fonták volna körül. ... Az istentagadó lehajtott fejjel — imádkozott . . . g.Jo i» R» m'JMi 7 3 kedvező- .ét ■.. részletfizetésre ; f. ^ kap hálák I1LI1 /Szalmar, Kazincy-u* 17. a z á r (I á v a | s z c m b e n
