Szatmár, 1908 (34. évfolyam, 2-51. szám)

1908-05-24 / 21. szám

2

S Z A T M Á R

május 24

egy félóráig újságot olvas a kávéházban, és mi sem könnyebb, mint egyes lapok kivonatos tudósításai és laikusok tájékozatlanságának csinált áradozó dicséretei nyomán szájtátva bámulni azt a „nagyszabású haladást,“ amely közgazdasági életünkben „az utóbbi években tapasztalható.“

Semmi okunk sinct kételkedni a kormány jó szándékaiban. Bízunk gazdasági fejlődése érdekében megalkotott programmja komoly intencióiban, jóhiszeműségében. De mert a tárgyilagosság vezet, amikor kritikai vizsgálat alá vesszük például a kereskedelmi tárca költségvetését, amelyet pár napi vita után minden változtatás nélkül fogadott el a Ház, — jogunk és kötelességünk az országos iparfejlesztés körül észlelt hiányokra és hibákra rámutatni.

A kereskedelmi kormány egy régebben közzétett tervezete szerint hathatós támogatásban részesíti a gyáriparost, amelynek fejlesztése lényeges feltételéül szolgál a gazdasági önállóság megteremthetésének. Ez kétségtelen. Erős gyáripar nélkül, amely az önálló vámterület felállítása esetén a már ma is fejlett fogyasztási igényeket legalább nagy részben kielégíteni képes, tovább is rabszolgái, gyarmatosai maradnánk Ausztriának és a többi külföldnek.

A gyáripar fejlesztése azonban nem minden. Eltekintve attól, hogy a gyári termelés sem most, sem a jövőben nem elégítheti ki a fogyasztásnak se mennyiség, se Ízlésbeli kívánalmait, a gyáriparnak a kis- és háziiparral szemben egy igen lényeges szociális hátránya van, amelyet az ipar e három fajbeli csoportjánál éppen a legilletékesebb tényezők nem szoktak figyelembe venni. A gyáripar ugyanis fejlődésével, egy sereg, és mind több lekötött munkásnak nyújt existenciát, ami nemzetgazdasági és szociális szempontból is fontos. E munkások azonban, éppen a gyáripar szervezeti jellegénél fogva, sohase, vagy .igen ritkán függetlenek, önállóak, mert hiszen létük egy vállalat sorsához vagy a

vezetők szeszélyéhez, kapzsiságához stb. fűződik, s ezt a gazdasági és szociális függési viszonyt a szocializmus sohase lesz képes megszüntetni. Az annyira óhajtott általános választójog, amely a legjobb < set- ben a munkások néhány ezerét olyan joggal ruházza föl, amelynek értékét és súlyát teljesen neutralizá'.ni fogja a többes szavazat közbeiktatása, — erre legkevésbé lesz alkalmas. Egyedül a munkások ideáli- : san erős szervezettsége és a munkabéreknek a lé'feltételek szükségletein jóval fölül ' való emelkedése tere üthetné meg a mun- j kás függetlenségét, — ami egyúttal p o- ! litikai önállóságot is jelentene. Azon- | ban, akik a gyár és a munkás sajátszerü viszonyának természetét ismerik, tudják, hogy ez az állapot majdnem utópia. Nemzeti és állampolitika szempontjából sokkal fontosabb akis- és h á z i i p a r fejlesztése, támogatása. A költségvetés szerint a kormány a gyáriparnak éri 5 millió, a kisiparnak — oktatás és gépek adományozása alakjában — féiannyi segélyt szánt.

! Csak éppen a háziipar fejlesztését nem látjuk a milliós tételek közt. Már pedig, éppen a fent kifejtett szempontokból, a kisiparosok által alkotott erős, független érzésű és gondolkozásu polgárság az, amely a gyáripar esélyeivel szemben a nemzeti termelés mindenkori biztosítójának tekinthető, és kellő vagyoni rendezettség és erő mellett a nemzet egyik legszívósabb rétege, j És a h á z i i p a r az, amely hazánk mező- 1 gazdasági egyoldalúságát a gazdasági, munka szünetének idején az otthon körében gyakorolt, s tömeges termelésre is Szervezett ipari foglalkozassa! kiegyenlíteni, és igy a nemzet törzsét, a földrnivélő lakosságot otthonához kötni, megélhetését a természet mostohaságaival szemben is biztosítani hivatott. Erre nincsenek milliók a költségvetésben. Ezt a gyermekét a kormány nem ismeri el.

A HÉT.

Hála Lucifernek, hogy végre rendbe jövünk. Igazán resteljük, hogy olyan kiskorúnak képzelik a politika „intéző köréi“ az ország népét, mintha szükség lenne dajkamesékkel táplálni, Sokkal egyszerűbb lett volna még a télen nyíltan megmondani, mint ahogy például mi megírtuk még januárban, hogy a tisztek fizetésemelése befejezett dolog. Akkor se haltunk volna bele e tudatba, mint ahogy most se ugrik a Dunába a 18 millió állampolgár. Legyünk csak őszinték, és mondjuk meg bátran, hogy most is csak az történik, mint 49 óta mindig, amit Bécsben akarnak és — persze Ausztria és a császári ház javára — jónak látnak. Kevés a tisztek gázsija — hát fölemelik. Pont. Hiszen nem a főhercegek fizetik. Hogy Ausztria is fizetni fog ? No j igen, hogy csípje meg a fenyőfán fészkelő ; fülemile ! Fizet, de a mi fölemelt kvótánk- ■ hói, amit a közös gazdálkodás révén holölünk présel ki. Mert ha — micsoda rebell- idea — megszületne nagy keservesen a i külön bank és az önálló vám, szeretnék látni, hogy virul majd az a sok osztrák vászon, posztó, bőr és egyéb gyár, és hogy fizeti a jó, nehéz osztalékokat a főherceg- részvényesek markába, akik miatt nem lehet nekünk önálló gazdasági helyzetünk . ..

A közös hadseregünk — állítólag - csak megközelíti, legalább fegyelem és de- fiüerungtudás dolgában, a német hadsereget. A parlamentünk azonban minta az egész földkerekségén. Egy jó hét alatt végzett az ország költségvetésével. Minden tétel hibátlan, minden intézkedés kifogástalan. Ennél nagyobb bizalomra igazán nem számíthat a világ egyetlen kormánya se. Hiszen — akadt itt, ott néhány, elég sok felszólalásban helyes indítvány, megsziv- ! lelui való gondolat, egészséges terv, szük- i séges javaslat, alapos észrevétel, amit a | miniszterek is sokszor elismertek, — de

A fehér iegyezös asszony.

Irta : Anatole France.

A Szung tartományból származó' Csu- ang-Czen tudós és tekintetes férfiú vala, ki is a bölcsességében annyira vitte, hogy minden múlandóságtól elfordula elméjében, s mivelhogy, jó kínai létére, örökkévalóságokban sem hitt, hő lelkének alig maradt egyéb vigasztalása annál a megnyugvásnál, hogy mentnek tudta magát minden hivságaitól s gyengeségeitől a többi emberfiának, aki mind haszontalan kincsek és hitvány tisztességek után esenkedik. Mindazonáltal valami különös jó foglaltathatik ebben- a megnyugvásban, mert holta után boldognak ismerték s irigylendőnek Ítélték.

Hát, amig az ismeretlen hatalmak élnie engedték, napos ég alatt, mosolygó zöldellés közepeit. Csuang-Czen megszokta, hogy ahol az élete telik, elmélkedéseibe mélyen elmerülve járjon keljen, maga se tudva mért és merre. Valamelyik reggel, mikor véletlenségből a Nam-Hoa viruló hegyoldalaira tévedt, valahogy egy temetőben találta magát, ahol az ország szokása szerint vert földből való kis halmok alatt nyugodtak a halottak. A szemhatárba vesző e számtalan sir láttára a tudós férfiú mélyen elgondolkozott az embernek sorsán.

— íme, — igy szólt magában, ime a keresztet, melybe az élet ösvényei beletorkoljanak. Aki egyszer a holtak közt elhelyez- 1 kedett, nem tér többé vissza a napvilágra.

Másvilágban Csuang-Czen nem hitt, mint ahogy nem hisznek benne az ö földijei sem, akiket kit vidám, kit bánatos hajlandóságaik szerint, a halálban való ilyen egyenlőség gondolata vagy elborít vagy földerít. Zöld és piros bálványképek sokasága mulatja itt a szegény elköltözötteket. De Csuang-Czen, aki a bölcselkedők büszke rendjéhez tartozott, üvegbáboktól nem kért vigasztalást.

Ahogy elmélázva végig jártatta szemét a temetőn, pillantása egy fiatal asszonyon akadt meg, akin gyászruha volt, vagyis hosszú fehér köntös, durva szövésű, varratlan.

Ott ült az egyik síron, s egy fehér legyezőt fáradhatatlanul surrogtatott ide- oda a domb fölött, melynek a hantja még nedves volt.

E különös foglalatosság oka felöl Csu- ang-Czent elfogta a kíváncsiság s a fiatal asszony felé közeledve tisztességtudóau szólt :

— Asszonyom, merhetem-e megkérdezni, kit hántolták itt el, s kegyed mely okon legyezi oly buzgalommal a földet, mely az élettelenséget elfödi ? Bölcselkedö vagyok, ki mindennek végső okait kutatja — s im

itt állok, olyasmi előtt, aminek végére nem i jutok.

Az asszonyka megállapodás nélkül tovább jártatta a legyezőjét. Csak a fejét szegte le elpirulva s egy pár szót mormolt, amit a tudós meg nem értett Megismételve a kérdését, többször is, de hiába. A gyászoló asszony rá sem ügyelt többé — úgy tetszett, a lelkét teszi bele abba a karjába, mely a legyezőt jártatja.

Csuang-Czen hát tovább ment, kelletlenül. Tudta bár, hogy minden hivságos, mégis lelke hajtotta, hogy kutassa okait az emberek cselekvéseinek, főképpen az asz- szonyi nemből valóknak. Ezeknek az alsóbbrendű teremtéseknek a fajtája erős, ha nem is éppen jó akaró érdeklődéssel töltötte őt el.

Lassan folytatta vándorlását, közben vissza-vissza nézve a legyező felé, amely mint egy nagy fehér pillangó szárnya, úgy repkedett a levegőben.

Egyszerre csak egy öreg anyó állt előtte, akit eddig észre sem vett, s aki intett a tudósnak, hogy kövesse.

Egy sirdomb mögé vezette, amely többinél valamivel magasabb volt, s igy szólott:

— Halottam, mikor az asszonyomat megkérdezte, s az nem felelt. Szívesen megfelelek a kegyed kívánságának, elsőbb